Szépirodalom – Versek és slam poetry

Lehetnél, mondjuk, egy szép, régi bútor; 
tálalószekrény, talán német barokk. 
Üveged csillogóra fényesíteném, 
citromillatú bútorviasszal dörzsölném be fádat, 
gondosan beolajoznám zsanérjaid, 
puha ronggyal törölném tisztára 
minden apró faragványodat. 
Hosszú órákat töltenék ápolásoddal 
és gyakran igazgatnám 
homlokomba hulló hajam. 
Aztán csak ülnék, 
fáradt kezem ölembe ejtve, 
és csöndben örülnék, 
hogy egy szobában lehetek veled.

Megállok saját lábamon 
– ez másnak tán olykor fájhat – 
meghajlok, ha a sors ítél, 
s nem vesztem el koronámat. 

Életet adok életért, 
és hiszem, túlél a lélek, 
arcomat mosollyal takarom, 
s nincs ember, akitől félek. 

Magamat bátran vállalom, 
tudom, hogy mennyit érek, 
elnézést – igen, ha van miért – 
de kegyelmet sohasem kérek.

Rossz szagú koldus a kapunál
alig nyílik egy-egy tenyér 
bent vasárnapi áhitat 
a szent tanítás ennyit ér 
üres sapka, hideg szemek 
és hit, remény és szeretet 
az én hitem nem itt lakik 
ezek csak festett istenek.

Két karod bezár: még itt vagyok
- a testem, s kicsit a lelkem - 
ölelésed még fogva tart, 
de máshol kéne már lennem. 

Előtted állok, s ha akarod 
veled kelek és fekszem 
ágyadban lángra lobbanok, 
de máshol kéne már lennem. 

Hiába ringatsz el, jól tudom 
csak félig enyém a vágyad 
ébredek lassan, így nem lehet! 
A szívem ez ellen lázad.

Ha majd reggel kiszédülök
az ágyamból lemegyek az 
udvarra és kitolom a 
motoromat aztán már csak 
a kapun kell áthaladni 
felvenni a sisakomat 

Hittük, mi valóban erősek leszünk 
őszinték, igazak, szépek 
nem őröl szét hazugság és önzés 
súlyos malomköve – a múló évek 
mi nem hazudjuk szépnek a csúnyát 
jónak a gonoszt, okosnak butát 
mi nem mondjuk a láncra, hogy ékszer, 
s az igazság gyémántját adjuk tovább. 
Felnőttünk aztán, s hiába hitünk 
erősebbek már az érvek 
élni kell, dolgozni, nevelni gyermekünk 
a szép szavak semmit sem érnek 
csak belül vívjuk az utóvéd- harcokat 
sok aljasság ellen a végső csatát 
de karunk még erős, hitünk a régi: 
ha tiszta a szívünk, nem törnek át!

Végül a te erőd sem volt már elég 
elkopott vérted, mint halál mögött az ember
kezem még tudja, ez cső, ez tár, ez agy 
a mozdulat megvan, de hol van már a fegyver 
mellyel, mint gyermek, szőnyegen játszottam 
s merészen nyújtóztam plafonig válladon 
nem reszketett lábam, ha mondtad: Ugorj! 

Szíveden átfúj a szél
vitorlát nem bont a hajnal 
hányódsz harag-tengeren 
és kikötő nem marasztal. 

Kérte anyád, a napod 
soha ne múljon el haraggal 
hajnalba olvad az éj 
és nincs, aki megvigasztal. 

Anyát, vagy Istent hívhatsz 
míg meg nem fordul az átkod
s szíved irigység foglya 
nem lehet hited, barátod.

sárga és vérarany palettán 
fényeid kikeverte, átfesti 
tegnapi harsányzöld világát 
láthatatlan óriás ecsettel, 
rendezi színpompás halál-
tusád egy misztikus varázs;

fordít az idő tengelyén;

díszesen, szűzen, szeplőtelen
elvéreztet fagyos tenyerén;
kiszemelt téged egy Nagyúr, 
kiszemelt magának a Halál ,
vár az első éjszaka jogán,
míg leterít, s magába ölel a tél.

Mikor az éjjel hajnalpírra vált, 
megkoronázza a parti ősplatánt 
megkérdem tőle, tanúm vallatom: 
Árnyékunk sejlett tényleg a vízen? 
A hullám-mosta térben ácsorogva 
tényleg léptünket látta összefonva 
míg elsimult a fényikrás föveny?

Ha nem vagy , a titkot kire bízzam? 
Milyen hazába, kinek írjam? 
Milyen motetta szent hevére, 
Milyen ezüstbe fürdő éjre, 
Milyen barbár, durva szavakra,
Lódobogásra, lélekharangra, 
Milyen vajúdó állati testre, 
Milyen villámra, fergetegre, 
Milyen ugarba vetett magra, 
Milyen vulkáni tűz-salakra, 
Milyen kardélen kéklő fényre, 
Milyen irdatlan szenvedélyre? 
Égő könnyek, ha megerednek 
Milyen folyammal versenyezzek, 
Milyen áradás, lavina átok 
Rejtse magába elmúlásod, 
Zsombékjaim zsurlóhegyére 
Milyen apadó ártatlan vérre 
Hová rejtsem el hallgatásom 
Keresztre vert feltámadásom 
A fájdalmat mert szóra bírtam? 
Ha nem vagy, a titkot kire bízzam?

A kert havas, az ág deres,
bolondozik még április,
kristály a perc, és flitteres,
de szivárványa már hamis.

A kerti lak titoksziget,
szobában ágy és asztal áll,
benyitni többé nincs minek,
pókhálós csendet rejt a zár.

Íráshalmazt zokszóval sűrűn teleírva 
kap fel könnyeden, vág földhöz újra 
ez a tomboló időorkán, s úgy mossa el,
mint játék-papírhajót a háborgó tenger. 

Lelkem tükrében naponta nézhetem
milyen fényterek verődnek vissza,
milyen hangulatban kél az értelem,
létezésem terhét a reggel, ha beissza,

s a gondolat alkalmi eszenciáit
gyújtópontjain hol itt, hol ott felmutatja;
a kimondott szó mennyire számít,
hogy zugaimat gondtalan belakja?

hamuból préselt kristálykő ragyog?
kagylókínból tán igazgyöngyszemek?
milyen meg nem tervezett állapot
e nap, ahol ma is csak vendég lehetek?

Ahol léckerítés festetlenen 
zár össze elvadult kertet, utat,
emlékképeket; támpontot kutat
a gyökértelen, színtelen jelen.

Ó, boldog idő, mely még azt sem tudta:
előbb van a bűntudat, mint a bűn,
és a butaság paradicsomában minden
tettre vált – elé-fölé-mögé- és főleg hátsó
gondolatra nem tellett soha, benső
beszéd se volt, ugyan, minek is kéne,
kérdés se volt, de minden állítás
előszöri az összes élmények közül,
és élni jó, és élni tett, magunk is úgy vagyunk,
cselekménye egy úrnak, s ha belegondolunk –
máris ott a bűn, az én, összevetés, a miért.

attól is, akit aligha ismerünk: – magunktól,
aki ruháját mind belőled ölti, bárki vagy;
és azt hitted, míg róla olvasol vagy hallasz –
története nem a tiéd, akár még únhatod,
ha könyv – lecsaphatod, és nem is úgy van –
de egyszer: rájössz, jogod mert semmi bánni így
vele, ki volt-van-lesz, de végülis sosincs;
lehetne, mégsincs; minden ember istenről szól,
legább beszél a szentem; hiába oly zavart a nagy
percekben mondana nagy dolgokat: de nincsen –
az életét biggyeszti fecskefészek sárdarabja –
lesz lélekmadár és játszi villanás vagy se –
nem érdekes: a fészek sok tojásra készen vár,
a szárnyalás meg oly biztos, ha van láb, mire áll.

szépek a temetések – enyém mindegyik.
akit ott látok, hiányból célt kanyarít,
megölel a legfőbb szeretet jegyében,
arról beszél, mit máskor szégyellni illik.
 
a kántor beleénekel közhelyeket:
születéssel, elmúlással vagyunk tele,
megint itt állunk, akár tavaly, s ez így lesz,
míg végre akad ülő vagy fekvő helyem.

találkozni minek.
úgy megyek el mellette,
mintha legbensőbb ismerősöm lenne,
akinél oly mindegy: ő-e, nem-é,
mert ami oly közel,
annál közelebb amúgy se lehet,
azt magában viseli az ember,

Minden a legnagyobb rendben. A felső polcon befőttek,
a legfőbb téli édesség, mellettük lekvár, savanyúság, keserűség.
Mestergerendára kötve szárad a fűszer. Kicsit lecsípek
belőle, amikor úgy döntök, hogy a szégyent is élvezni fogom.
Mindenki ide jár a környékről levesért. Érett augusztusi
napfényt főzök bele télen, apró szelencékben ragyog.
Magokat szárítok a tenyeremen. A bőrömről párolog az
álom, kirajzolódnak rajta az utak, hogy bárki idetaláljon.
Messziről is érzik az illatom. A bekötőútra fordulva már
bizseregnek tarkóban, ha hajnalban fűszereset álmodtam.
Mesélik, hogy tudták előre. Fenyőmagot szórnak a terítőre,
feltűzöm a hajam, százhárman jönnek ma, tegnap számoltam.
Magamban dúdolok ringatódalt. Gőzben forgok, néha kiszalad
a számon a hangom. A mérgeket a hátsó sorban tartom.