Lehetnél, mondjuk, egy szép, régi bútor; tálalószekrény, talán német barokk. Üveged csillogóra fényesíteném, citromillatú bútorviasszal dörzsölném be fádat, gondosan beolajoznám zsanérjaid, puha ronggyal törölném tisztára minden apró faragványodat. Hosszú órákat töltenék ápolásoddal és gyakran igazgatnám homlokomba hulló hajam. Aztán csak ülnék, fáradt kezem ölembe ejtve, és csöndben örülnék, hogy egy szobában lehetek veled.
Rossz szagú koldus a kapunál alig nyílik egy-egy tenyér bent vasárnapi áhitat a szent tanítás ennyit ér üres sapka, hideg szemek és hit, remény és szeretet az én hitem nem itt lakik ezek csak festett istenek.
Hittük, mi valóban erősek leszünk őszinték, igazak, szépek nem őröl szét hazugság és önzés súlyos malomköve – a múló évek mi nem hazudjuk szépnek a csúnyát jónak a gonoszt, okosnak butát mi nem mondjuk a láncra, hogy ékszer, s az igazság gyémántját adjuk tovább. Felnőttünk aztán, s hiába hitünk erősebbek már az érvek élni kell, dolgozni, nevelni gyermekünk a szép szavak semmit sem érnek csak belül vívjuk az utóvéd- harcokat sok aljasság ellen a végső csatát de karunk még erős, hitünk a régi: ha tiszta a szívünk, nem törnek át!
Végül a te erőd sem volt már elég elkopott vérted, mint halál mögött az ember kezem még tudja, ez cső, ez tár, ez agy a mozdulat megvan, de hol van már a fegyver mellyel, mint gyermek, szőnyegen játszottam s merészen nyújtóztam plafonig válladon nem reszketett lábam, ha mondtad: Ugorj!
sárga és vérarany palettán fényeid kikeverte, átfesti tegnapi harsányzöld világát láthatatlan óriás ecsettel, rendezi színpompás halál- tusád egy misztikus varázs;
fordít az idő tengelyén;
díszesen, szűzen, szeplőtelen elvéreztet fagyos tenyerén; kiszemelt téged egy Nagyúr, kiszemelt magának a Halál , vár az első éjszaka jogán, míg leterít, s magába ölel a tél.
Mikor az éjjel hajnalpírra vált, megkoronázza a parti ősplatánt megkérdem tőle, tanúm vallatom: Árnyékunk sejlett tényleg a vízen? A hullám-mosta térben ácsorogva tényleg léptünket látta összefonva míg elsimult a fényikrás föveny?
Ha nem vagy , a titkot kire bízzam? Milyen hazába, kinek írjam? Milyen motetta szent hevére, Milyen ezüstbe fürdő éjre, Milyen barbár, durva szavakra, Lódobogásra, lélekharangra, Milyen vajúdó állati testre, Milyen villámra, fergetegre, Milyen ugarba vetett magra, Milyen vulkáni tűz-salakra, Milyen kardélen kéklő fényre, Milyen irdatlan szenvedélyre? Égő könnyek, ha megerednek Milyen folyammal versenyezzek, Milyen áradás, lavina átok Rejtse magába elmúlásod, Zsombékjaim zsurlóhegyére Milyen apadó ártatlan vérre Hová rejtsem el hallgatásom Keresztre vert feltámadásom A fájdalmat mert szóra bírtam? Ha nem vagy, a titkot kire bízzam?
Íráshalmazt zokszóval sűrűn teleírva kap fel könnyeden, vág földhöz újra ez a tomboló időorkán, s úgy mossa el, mint játék-papírhajót a háborgó tenger.
Ó, boldog idő, mely még azt sem tudta: előbb van a bűntudat, mint a bűn, és a butaság paradicsomában minden tettre vált – elé-fölé-mögé- és főleg hátsó gondolatra nem tellett soha, benső beszéd se volt, ugyan, minek is kéne, kérdés se volt, de minden állítás előszöri az összes élmények közül, és élni jó, és élni tett, magunk is úgy vagyunk, cselekménye egy úrnak, s ha belegondolunk – máris ott a bűn, az én, összevetés, a miért.
attól is, akit aligha ismerünk: – magunktól, aki ruháját mind belőled ölti, bárki vagy; és azt hitted, míg róla olvasol vagy hallasz – története nem a tiéd, akár még únhatod, ha könyv – lecsaphatod, és nem is úgy van – de egyszer: rájössz, jogod mert semmi bánni így vele, ki volt-van-lesz, de végülis sosincs; lehetne, mégsincs; minden ember istenről szól, legább beszél a szentem; hiába oly zavart a nagy percekben mondana nagy dolgokat: de nincsen – az életét biggyeszti fecskefészek sárdarabja – lesz lélekmadár és játszi villanás vagy se – nem érdekes: a fészek sok tojásra készen vár, a szárnyalás meg oly biztos, ha van láb, mire áll.
szépek a temetések – enyém mindegyik. akit ott látok, hiányból célt kanyarít, megölel a legfőbb szeretet jegyében, arról beszél, mit máskor szégyellni illik.
a kántor beleénekel közhelyeket: születéssel, elmúlással vagyunk tele, megint itt állunk, akár tavaly, s ez így lesz, míg végre akad ülő vagy fekvő helyem.
találkozni minek. úgy megyek el mellette, mintha legbensőbb ismerősöm lenne, akinél oly mindegy: ő-e, nem-é, mert ami oly közel, annál közelebb amúgy se lehet, azt magában viseli az ember,
Minden a legnagyobb rendben. A felső polcon befőttek, a legfőbb téli édesség, mellettük lekvár, savanyúság, keserűség. Mestergerendára kötve szárad a fűszer. Kicsit lecsípek belőle, amikor úgy döntök, hogy a szégyent is élvezni fogom. Mindenki ide jár a környékről levesért. Érett augusztusi napfényt főzök bele télen, apró szelencékben ragyog. Magokat szárítok a tenyeremen. A bőrömről párolog az álom, kirajzolódnak rajta az utak, hogy bárki idetaláljon. Messziről is érzik az illatom. A bekötőútra fordulva már bizseregnek tarkóban, ha hajnalban fűszereset álmodtam. Mesélik, hogy tudták előre. Fenyőmagot szórnak a terítőre, feltűzöm a hajam, százhárman jönnek ma, tegnap számoltam. Magamban dúdolok ringatódalt. Gőzben forgok, néha kiszalad a számon a hangom. A mérgeket a hátsó sorban tartom.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.