Belém költöztél. Nyugodtan kiteheted a házszámot homlokomra, és kérheted ide a leveleidet. Érezd magad otthon. Akassz képeket a falra, tévézhetsz, vagy olvashatsz késő estig a kislámpánál.
Ha alszol, lehunyt szemhéjam őrzi álmod, a reggel gyengéd fényeit lassan nyíló szempilláim engedik be ablakodon.
De ha elmész, kérlek ne maradj sokáig. A lakás rosszul tartja a meleget.
Korán keltem. A nap már jött fel, mint elhagyott tájait köszöntő áradó dallam, terein végigsuhanó lüktető zene, játékra intve teljes zenekarát: az arany fürtjeit fésülő fényeket, homályból előlépő színeket, lágyan simogató tapintásokat, jószagú szellőit, ízeit és zamatait.
mint kiszúrt szemgolyó lecsorog a föld arcán a napkorong s vörös könny-szikrákat hullajt az űrbe emlékcseppek a feledésben melyek halvány csóvát vonnak maguk után fáradtan s az is szertefröccsen később mint a szenvedő velő utána már bekap bennünket az üres sötétség hiába tapogatódzunk egy ködös emlék kísért még ujjaink hegyén szemüregünk viszket előrekúszik orrcimpánk s hangforrást kutatva kicsorbul fülünk félelmünkben lerágjuk körmeinket - csak csend és sötétség -
Egy pók mászkál a remekművek között, üvegszálakból. Gusztusos pedantéria. Thomas Mann kemény táblás könyvét ott hagyja és áttelepül a kartonált Tandori Dezső opusra. „A meghívás fennáll”. Titok felhasítva. Ahogy kinyitom fölötte a Jónás könyvét, megszeppen. Ne a törvényt vegyem figyelembe, arra kér. A kegyelem korszaka jött el. Egy hal vergődik bele a versbe az akváriumból. Összecsapkodja a csendet (a rendet). Cseppbe zárt űr. Nagy fikció (egy nagy fickó ez a ki piros harcsa). Teória és teketória. (Beck András jut az eszembe.) Az Ínség Émelygése a relatív baracktól. Ez már egy apokrif, szókratészi sziluett. (Ráadásul Márton László gondolta el így legelőször) Kolloidok. Fut a tekintetem végig egy Perneczky Géza cikken. Artikuláció és differencia. Sok kösöntyű, smaragd. Könnyű. Ezt a szót akarom leírni egy órája a kezemmel. De nem fog a tollam. Az időbe fogalmakkal térek vissza. A ritkán elővett fogalmak is öregszenek. Empirikusan megeshet, hogy egy kifejezés kifejezetten megfiatalodik. Például itt a sperhakni. Egy álkulcs, amivel behatolok minden hagyományos zárral felszerelt ajtón. S itt a bökkenő. Már nem tradicionális szinte egyetlen zár sem. Ámen.
Bukott nemesek vagyunk mi mindannyian! (armálisunk vagy zugkutyabőrünk van, de mégis: régente mi voltunk az elit!) (vagy legalábbis valamelyik ősünk, szép- vagy épp csúnyább öregapukánk) Közben plebejus pénzemberek számolják a dohányt és a kamatokat hozzá. (a kutyabőrünkre ők zsírosodnak)
Ráadásul: elvárják a tiszteletet! Bennünk meg: dühöng a kisúri öntudat!... (mintha mi is Julius Caesar vagy Esterházy Pál herceg rokonai lennénk – csak épp: le vagyunk gatyásodva) Hiába nézzük le a plebs pénzeseit, mindenütt ők diktálnak, minden helyen: ez az újgizda pénzeskancsók klubja!
Látod-e még odafönt, ahogy intek és a vonatsín felnyüszít. Indul a táj, de én maradok még. Kéznyomomon csak homlokod izzik az ablak fémkeretében, sápadt sóhaj az arcod. Látod-e, esteledik már ránk is. Elindulsz. Kis noteszed csak, más nincs semmi zsebedben.
Sóhaj a táj is és érzem, tán az utolsó kép ez a bús bucsú tőled, az égen két kicsi felhő összesimul még, hold pirosítja arcod, az arcom, menny dörög, és már könnyes az ég is, mossa az arcod, mossa az arcom. Kéznyomomon kezed, indul, lüktet a pálya, dobban a sín és a szívünk, itt leszek érted, szűk a pupilla, a hold is reszket utánad. Látod-e, esteledik most ránk, ahogy indulsz.
Konyhám penészes kihallgatóterem. Vallatótisztem csecsemőkorom óta szemmel tart. fegyelmezett rab vagyok. Egy darabig, amíg ordításom fel nem veri a hideg lépcsőház csendjét. Ha forradalmár vagy, a zárt osztályon a helyed. Mondja a szerető anya. Intim kihallgatások nap mint nap a nappaliban. Láncfűrészem a spájzban
hogy kinek mit jelent az újév hajnalán sparheltre tett fazék nem tudom nekem a konyha gőzmelegében anyut ahogy ilona nénivel nevetnek a maradék székelykáposztán mint változik át korhelylevessé apuék bent góbé nótákat énekelnek s isszák a hígború fröccsöt
persze buta kérdés kinek mit jelent nekem a még felhőtlen gyerekkort hótakarta kerteket mikor még minden tiszta jó sütemény- ételillat családmeleg
Költő vagyok. Közalkalmazott. Amit látsz, nem én vagyok. Amit látsz, mind én vagyok. A szakállas, nagy hajú ember. A kemó-kopasz ember. „Ez mind én voltam – egyszer.” A Kisfiú, a Tenger szívemben ragyog. Birtokom Isztambul, Anatólia, a békés Szíria, Libanon: a hófödte hegyek, a cédrusok, örök szerelmem a görög tenger s egy békés fóti kert. Szeretek egy asszonyt. Ő a kedvenc feleségem, bár a régitől nem váltam el, még nem. A többiek várják, hogy megszólítsam őket, de néma vagyok. Szavaim gyémántját csak egynek adom. Verseimmel töltöm a legtöbb éjszakát, szelídítgetem az álmaimban lakó fenevadakat. Némelyik már a tenyeremből eszik. Ha tehetem, naponta ötször imádkozom.
és Duchamp a dada-baba a fésű és a ruhafogas párbeszéd –szülőágyában megfogant mítosz a vállfa és a palackszárító felelgetése a csészék sértett párolgásában újra fellángolt Arp és Max Ernst misztifikált báb-múzsáival karöltve megképződik az este és az esőcsepp bonyolult viszonya mint a fejfájás és a folyó a lábak és az elme mind reflektálnak egy akkumulátorra az értelemmel és a kíváncsisággal megspékelve
Messziről vagyok fontos. Ha közel jön, a hátam Mögött meglátja a könnyebbik életet. Kinyúlhat érte, Mint ahogy ki is nyúl. Szép, színes, megfoghatja. Forgathatja, szájába veheti, Bedughatja vele a fülét, Még a seggébe is feltolhatja. A kényelem elkedvetlenít. Szeretem, ha egy anyag kihasad.
Zarándokútja első állomását éhségtől szédelegve érte el. Patkány inalt az árok gyér füvében, s egy tévétorony látszott messziről. Mint olcsó hotdogból a vizes mustár, csorgott alá az őszi alkonyat. Hogy eltitkolja, mért kapott kegyelmet, egy buszmegálló padjára feküdt. Zsebében színes fényképet találtak: szakállas férfi kishalat pucol.
Ki tétován a liftközépre álltam, hogy fölrepüljek biztonságosan, s a vacsorára pirított kenyérből boldogan tettem félre falatot, s hogy annak-é, ki elvevé, ne kérdezd, csak ropogtasd, mint föld a csontokat, míg majd szederjes fényhártyát feszítnek kettőnk közé az elhangzó szavak, s a mesének se kezdete, se vége, csak volt s leendő próbatételek.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
