Pócsik Éva versei (Csak egy óra, Vonzásban, A hiány lenyomata)
Csak egy óra
Hetente egy óra,
mikor minden elvetélt gondolat
a helyére kerül.
Fapados izgalom után relax,
mélyen ülő, megformált megnyugvás.
Lecsengő gyomor-bél idegesség,
az elme üres járaton,
az életöröm akaratlanul megnő.
Mélységi merülés az agy
kéregpályáira, s még alább.
Majd keszonbetegség és bódulat.
A kabát fordítva áll rajtam,
s én észre sem veszem.
Vonzásban
Idegsejtek szövedékében fluoreszkáló ösztönös tudás,
mely nem képes a csontfalat áttörni,
tangóharmonika keltette síró hang-rezonancia,
szüntelen emlékezés mélyen valamire,
mely nem tud a szürke állományban formát ölteni,
sajgó fájdalom-béklyó, betonkorlátok közé beszorított vad sóvárgás,
angyali vágyódás egy világ után, ahonnan tudásunk szerint
még senki nem jött vissza.
A hiány lenyomata
Ki nem hordott szavaink,
meg nem született barátságunk,
alig-volt gondolataink
nem hagynak mély emléknyomot.
Az elpárolgó víz hűvösében
a negatív sziluettje mégis szíven üt.
Mert hagytuk elvetélni a szót,
szétrebbenő gondolatfoszlányt…
Talán, mert a levegő is másképp
sűrűsödik körülöttünk, talán, mert
két tüskés csigából nem lesz fogaskerék.
Éljünk hát úgy, mint azelőtt.
Megjelent: 2015-01-22 08:00:00
 |
|
Pócsik Éva (1956) |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
