Kovács-Cohner Róbert: Erdély
A távolban egy mókus fut át előttem az úton
itt, a bágyadt lázból lábadozó Farkaslakán.
Lankadt lankákon döcög a busz az agyagon,
"Isten hozott" virít a gazda székelykapuján.
Por és történelem a faragásba vésve hirdeti:
egyszer mindenki hazatalál.
Én úton vagyok, és székely vendéglátónk
talán jövőre barátként visszavár.
Rózsika néni tehenet fej, és Istenről mesél.
Testvére karjában kishúgom nagy szemekkel
hallgatja gyöngyként formált bölcs szavait -
"Az édesanya a legszebb szó: használd tisztelettel.
Ha Istenben bízol, meglesz mindened.
Ugye itt maradsz még nálunk, kicsi Kata?
Bárki jött, mi megbíztunk benne -
Mindig nyitva állt portánk kapuja.
S ha százszor ellöknek is, sosem búsulunk.
Ha miénk is lenne az egész földgolyó,
itt maradunk, mert itt születtünk:
apáinkról mesél minden székely folyó.
Érezd ezer éves kezeim homlokodon: ha jössz, majd betakar.
Isten, Édesanya: értsd a magyar beszédet.
Itt egy csupor tej. Idd ki kis világunk.
Leányom - rólunk mesél a véred."
Oly messze vagyok, és mégis: annyira közel.
Sok száz kilométerre itt dobog, lüktet még, lábam alatt halad
hazám kitépett, farkasok közé hajított szíve,
s hazaérve pálinkát iszom sokszázéves cserefák alatt.
Tamási Áron Ábeleként magamra ismertem a kis szobában:
Kolozsvár porával hajamban alszom el,
csak Fifi, a kutya ugat kint magában -
álmomban Áprily Öröksége ölel.
Az Olt s a Maros fut versenyt tova,
s a Fekete tenger partján végre feldereng -
száműzött apjuk bús alakja int.
A Nyikó szörnyű titkain a Körös halkan mereng.
Ha az ár elvonult is, szívig ér a víz:
míg alszom, Sütő fél szemmel figyel.
A lócán dajdanoznak majd, míg felkel a nap:
"A mi napunk és holdunk, távol és közel."
Tarka tömegben ezeréves nemzedékek
vonulnak a tikkasztó nap alatt.
Kolozsváron a magyar lobogók
még bízó rabokat a hűs felé hajtanak.
Három mementó ég lángban fényesedve
Budapesten, a régi szív helyén.
Rakéta robban - a székely, s magyar himnusz
hiába-volt halálokról regél.
Csaba királyfi spirálos lábnyomát
a verandán mélázva figyelem.
DNS-ünket rótta fel az égre,
s azóta is itt van veled, benned, bennem és velem.
Boksák füstölnek bűnöket az égre,
s egy kis házban Benedek Elek mesél.
Erősen fújni kezd, feltámad a szél,
s a Medve tó vize Smaragdvárosról zenél.
Mondd, a Hargita szelíd csúcsaira,
a havasok lélekdallamára, a régi mesékre
miért mondtunk kevélyen újra nemet?
Egy csillag lehull, s pántlikákat ír az égre.
Hitevesztetten sóhajtanak Csíkszeredán
a bérházak - alattuk szűköl a régi rom.
A csendes víz színéről kikandikál
egy elhagyott, néma templomtorony.
Csíksomlyón a jelenések hegyén
kezemben érzem a lajtorja kenderét.
A remete fakoporsóban alszik csendesen,
s Makovecz oltárát nyaldossa a rét.
Oly csendesen, hangtalanul szenved
idegen talpak alatt a házsongárdi föld -
Dsida sírja sóhajtana Istent a tájra,
s elcsuklik, mert benőtte a zöld.
Kettévágva remeg még szív, s a lélek
a tordai hasadék sziklás tájain.
Tamási Áron húga szemembe nézve kérdi:
"Miért hagytatok el, szerelmetes feleim?"
Talán vége van, ahogy Magyarfenesen
a szellő egy görnyedt néni hajában matat,
míg isznak és füveznek ordítva, röhögve
az árkokból meredő kopjafák alatt.
De szól még a dal, és zendül még az űr
a szívekben, és bizakodva néz -
magyarajkú mesét mond magyar magzatának,
s még tartja a könyvet, bár oly nehéz.
Mosolyogva mesél Kovács Lajos, hogy régen
hogyan faragta a regélő kapukat:
"A jószándékú előtt mindig nyitva áll" -
a zár szétverve, s pereg a vakolat.
De még áll, s az ajtónak támaszkodik
a kilencven éves, szűkszavú öreg -
egy papírt hajtogat, s húgom kezébe adja
az összegyűrődött csillagos eget.
Lassan távolodik, zöld kalapban, délcegen,
s még visszaint a porta udvarából.
Bolyait idézi, ahogy elköszön,
s alakjába harap a messzi távol.
A fű hullámain lebeg az este,
s a csángó felesége mellett alszik el.
Még fogják egymás kezét, ha el is hagyták
őket ezerszer, távol és közel.
A barázdák arcán éjjel életre kelnek,
s balladát mondanak egy régi világról:
egy hercegről, egy szívről, egy lélekről,
s egy keresztre dőlő kopjafáról.
A fenyvesek susogják Csíksomlyón a búcsút,
s árnyaikból Koppány s István lábra kel -
átölelik egymást, ahogy a két vén fa
egymásnak dőlve végre támaszra lel.
A sóbánya hallgat, mert nincs mit mondani,
s a sziklákon fénylik könnyeik nyoma -
délcegen tűrik, ahogy a néma éjben
árkokat váj beléjük a hold ostora.
Legények vetélkednek a kultúrházban,
s kopogó sarkantyún csillan meg mosolya,
ahogy táncolnak csizmában, fehér len-ingben,
hogy kié legyen a legszebb pántlika -
zene szól, s magyar nóta száll az anyaország felé:
dalolnak, és borittán nevetnek,
ölelik egymást, ahogy ölelni vágytak minket,
s elalszanak majd, hogy mindent elfelednek,
s másnapra talán a kegyetlen álomból
végre felébrednek.
Csend van. A lócán ülök és felettem
a nap és a hold Csaba útján elnyúlva piheg.
Egy új holnap csillan meg elhagyott gordon-húron.
Erősen tűnődöm. Hideg van. Hideg.
A távolban egy mókus fut át előttem az úton.
Megjelent: 2015-01-31 08:00:00
 |
|
Kovács-Cohner Róbert (1986, Budapest) költő, drámaíró, műfordító, dramaturg, publicista |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
