Van egy apró húgom – Hanga. Nem mennék vele a bankba. Úgy ordít néha, hogy elszaladna előlünk minden pénz. Meg a tolóablak is. Máskülönben nincs vele semmi baj.
olyan lettem akkor mint a megszállottak elküldtem kuncsorgó szeretőimet és csillagokat eregettem a sokadik unikum után rettegésem daccá dagadt és azt mondtam csak a madarak és a felhők valóságosak egy vén cigány ruháit ledobálta stigmáit mutogatta elhittem neki tudtam már milyen Ő (az Isten) csak a dadogókat latrokat megesett lányokat preferálja ha az ima nem húzza közelebb… talán majd a keserves panasz átok hogy még így is tisztábban látok már mégis elviselhetetlen a prófétát hiába hívom baromként igába verte magát azt mondja ez való mint ökör eke elé fogni unikornis paripát szűz lányok öléből taposni sárba ugyan ezt már hiába prédikálja nem hiszem torz őrangyalok utamba álltak könyököm térdem folyton szárnyukba akadt elszökni sem lehet egykönnyen ha nem ők üldöznek még rosszabb a rigolyás lelkiismeret irigylem a hat gyermekes anyákat legalább amíg viselősek szülnek szoptatnak pelenkát cserélnek nem hallják a pallos suhogását és nem bámulják a denevéreket a szüntelen véres hajnalégen.
Amikor felülök a mozdonyra, nem tudom, milyen érzés lesz nem felülni rá. Talán vár egy visszatapsolás, egy sikeres előadás visszhangjaként, lehet, többször is. Nem tudom. Nem voltam sosem jó színész, átláttak rajtam, a főszerepeket is más játszotta el, láthatatlanná váltam, azt hiszem. Szerepálmaimat
„ÉN SZERETEM A BÚS PESTI NÉPET, KI A KÜLSŐ-JÓZSEFVÁROSBÓL TÉPETT"
Én itt élek, ahol még a galambok is cigányok. A Fűvészkert felé, végig a Dugonics utcán járok injekciós-tű-pázsitpárnán óvakodva és sötét gondokkal megrakodva halálarcú, reménytelem sorsok jönnek sorba' szembe velem. Megszokni? Lehunyom szemem, az éterből szebb jövőt hazudnak a Történelem Fekete Kutyái, és ölnek és ölni hagynak, mert félnek. (Itt nem csak „hálnak az utcán", de „élnek"...) „Ó, lélek! Ez a hazám?"
Itt ülök e néma teraszon, bár, súg a szél, bár csacsog a lány, levél úszik a sárgarépalén, habja szolidan szikkad öblös pohár falán. Elsimul lassan a kitalált idő, nincs fodrozás, hullámverés, vihar sincs, és senki nem simítja testem... ülök hát csendben, apránként fogy sárgarépalém. A meleg megáll e néma teraszon, az idő kiált - bár kitalált -
Anyu csirkét sütött nekem vacsorára, mert tudja, hogy nem szeretem a halat. A többiek mind halat ettek, de anyu külön tányérra tette őket, hogy ne keverjem össze. Furcsa egy csirke volt, de mind megettem, a fejétől egészen az uszonyáig.
Esőért sóhajt a délután akácok haldokolnak – másodvirágzásuk öncsalás csupán – így lobbanunk el mi is mind a ketten; nem érlel, csak aszállyal sújt a nyár, árnyékká olvad a fény is lassan bennem, de szárnyalok talán még didergő katicabogár…
Rólam tévutakat fognak elnevezni Hogy legyen hol eltévedni Gyanúsan édes illatú házikókban megszállni Megkóstolt mézesbábként kijönni Visszavágyni míg csak az akasztófonál marad
Emlékemre szobrot állítanak majd Kiöltött nyelvűt feltartott ujjút Fiús frizurámra parókát tojnak a galambok És a verseimen nőtt célba dobó céltalan kölykök Hógolyói tisztítanak csak meg néha
A régi szék, az ágy, a gyűrött paplan ugyanúgy, ahogy kilépek az ajtón. Ha egyszer visszatérnék, így találnám. A párkány, ahol lábamat lógattam annyiszor. Itt szedtél virágot. Most fúj a szél, köd van. A templom tornyának sötét tömege mint viharfelleg, kedvemre nehezül. Mintha más lenne most, hogy utoljára látom - olyan komoly, idegen, mintha nem is dőltünk volna falainak lépcsőin borokkal. Mennyi találkozás és elválás megint!
Leülsz az asztalhoz, ő veled szemben, feketében, hiszel a könyökében, hajában, lágy hajlatában, éjjel a köldökébe suttogod: jó, hogy mellettem álltál, és mondod még, hűtlen voltál, ő sír, testébe temetkezel, hajnalban törlöd telefonodból anyádat.
Valami szebb helyett a körút van az ablakunkban. Minden reggel így ébreszt. Azt mondtad, ebbe vagy szerelmes, és hogy inkább ebbe kéne nekem is. Ezért nem bírod elviselni hallgatásaim, mert akkor te is belülről hallatszol. Lefekvés előtt olyanokra gondolunk, amiket a tengerparton kellene csinálnunk. Vagy legalább a fürdőszobában. Elviselhető lassúsággal korrodálódni. Vanból a nincs felé, nehogy hirtelen legyen vége. Félálomban megrándul a lábad,
Mint női test, a Hold fátyla alatt. Selyemgubóba zárt, alvó akarat. S a kéz, amely tartja, a gondolat. Meleg színek és mély hangok. Inas kábulat. Mintha lágy pórázon sétáltatná lelkét a test. Egy akt árnya a falon: csöpögő eresz. Nem szabad kialudnia magát ennél mélyebben a felhasított léleknek. Nem hatolni tovább a tarka fényekbe! Ha rajong is titkon, más ne élvezze!
Figyeli, hogy van-e a szívében méz? A szeretett, elválasztott, szent rész. Az ész időnként elhagyja a hajót. Vele szökik a gond, a kiábrándulás. Fantázia eszi a valót. Másik vonalon jön a beájulás.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
