Harminc körüli nő kezében esernyő- vel, még lány. Szivárvány színeire világított díszlet egy fotószalonban. Napfény és eső örök kapcsolata sejlik, inkább a színek dominálnak. Valamilyen oknál fogva visel egy pár fülbevalót is.
Azt mondom lépj túl az alkonyon továbbá hajnalon szép a vár, szebb a kereszt Az van mit épp szeretsz mit kedvvel megéltél más bajának mása egész más a vágya s az övé sem valós – a város
Deréktól lefelé egy pár szandálnak és szoknyának képe is elég ahhoz, hogy már fel is idéződjön bennem az a nap, amikor anyád fogta a kezemet, nekem csak ez a kép maradt meg, ahogy látom a szoknyáját. Lábszárig ér. Ennyi jut eszembe arról a napról, hogy anyámnak is lehetett pont ilyen szoknyája, az mégis másképpen természetes.
Így sem csodáltam arcot még, nem találtam rá mondhatni ilyen furcsa módon. Koppenhágai rádióreklám. Arc egy komolyzenei flashmobról. A szemöldök íve és az orr. A profil. Nem szemben áll, a kamera oldalról mutatja, az arcot mégis látom, és ismerem, mint a ház előtti fákat, mint a vizet.
Hogy elváltunk egymástól a mindenki szó szíven döfött, mert én veled és nem akárkivel reméltem remegve az eget. Védtelen álmomban félúton menybe menet a létra foka ismét letört.
A semmit bámulva kucorgok, hallgatom lépteid szétfoszló neszét, amint alakod elnyeli a kapun túl nyüzsgő hajnala. Sóhajom hangtalan koccan kerengő kőrfolyosók hajlatán.
Ahol harmat csilláma elhal a ganéjban Ahol elhervadt sás megmerevedve áll A patak csordogáló dalába merülve És hol tavaszszellemek serkennek álmos tölgyek rügyeiben Ott vándorolunk kéz a kézben Ábrándok himbálódzó ringásában A fény, pocsolyák sáros, agyagos sötétjébe rekedt, ködös tükörképei mentén.
Mozdulatlanságba merült szigetek Èletszilánkok Az örök folyam fogságában
Túl az erdő ködjében derengő Borús álmokon, Az éj árnyaitól hideg sziklák közé ékelt fenyők göcsörtös gyökereitől sebzett Ösvények sáros földjén is túl
Pacsirta lebeg időtlen végtelen táj felett az ég kék tengerén
Kérlek, fogadj magadba mégis, bár egy szóval, mint kiben léted újrafogant, hogy elengedhessem magamtól, mivé lenni vágytam veled, mit adni nem tudtál, amiért toporzékolva pereltem, s amit nélküled magaménak hiába is kívántam.
Későn kimondott szeretlek alszik a vállamon, égő juharfalevél a szürke kabáton. Ezernyi zöldből végtelen palástot szőttek ránk odafent, lassan csipkézték egymás mellé a hόnapok fonalát. – Öt év nagy idő, nincs mit tenni már. – Simára fordított, fordítottra sima, belopództál minden mozdulatomba. Szemed hűvös kékje, szemem feketéje, tinta oldódott élet vizében. Tizenvalahány fejezet lezárva csendben, de az Egész még mindig befejezetlen. Ősz van és október. Ősz volt és október. Tiltott gyümölcsből ettünk, birsalmaízű csókok egy rozsdabarna erdőn. A zörgő avarban lassan ránk borult az este, -andante fátum- boltívet festett arany ecsettel és az esőverte alkonyatban csendben könnyezett a bordó krizantém-szerelem fekete gyöngyöket.
Mint két kamasz mikor felül az Élet Rozsdamarta biciklijére kalapot Emelvén köszönve a Halálnak Maguk után repített luftballon-szerelem Piros és mosolygó pillecukorfelhő zöld patakon kacsázó álomkövek fellegekbe nyúló várat építenek.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
