Szépirodalom – Versek és slam poetry

Bach ars

Magdalénának falfehér volt az arca, 

mikor a kis koporsót a gödörbe engedték. 

A keresztet én állítottam a hantra, rajta tizedik gyermekünk nevével. 

Otthon hideg telepedett a házra. 

Feleségem a szobába zárkózott, 

és fejét a kezébe temetve a bölcsőt nézte – az mintha ordított volna. 

A csembalón egy lassú fúgába kezdtem, 

sárga billentyűi, 

mint megannyi csecsemő csont, ropogtak az ujjaim alatt. 

Lábtól a hajadig

Sárvár felé egyszer csak a nap megtorpant fölöttünk,

a döggyár szagát a szél behozta a buszba,

mintha semmi sem történt volna, pedig ugyanakkor

az elszökött tél tért vissza a hegyközség házai közül,

a muzsikusok lábnyomait hiába keresem a fűben,

fák alatt, rettegéstelen leveleken,

a csárda helyén egyetlen igazi hangok támadnak,

mintha sóhajtozna valaki, mocorogna,

fázósan hallgatná, hogy cimbalom sötétül a gyászban,

nem talál többé ismerős névre, dülledt babócsra,

esik az eső a Herpenyőre, megismered a fehérségét,

jázminos kerteket viszel az Isten asztaláig,

templom tömjénillatát,  az őszi versenyt nyert agarat,

régi kincses kalendáriumok ódon szagát,

vajon mi jót csináltál?

A háztól a tóig

Futok a hideg kövön.

Szájamból fecskeraj.

A háztól a tóig.

Üresen zúgó hullámvasút.

Zihálva kapnék utána,

de lemaradok.

Talpam kong az itt-maradt űrben.

A bambusznádak apró lengésekkel

súgják jelenlétüket.

Távolról, visszhangozva hallom

csak a csobbanást.

Hazaindulok.

a napok

reggelente rendszeresen
új arcot öltesz


nehéz lehet egy teljes
napon át ezt hordozni

este már fáradt vagy
így néha el is felejted
lefejteni


ilyenkor riadt-homályos
a tükör amikor felébredsz

ilyenkor rendszeresen késel

A SZERELEM FEKETEPIACÁN

Sültgesztenye és pörköltmandula.

Én emezt fanyar odaadásáért,

vaníliazamatáért, te azt

melengeted markodba szorítva,

míg ballagunk a körúton,

szerelemből beletörődésbe,

s némán vágyakozunk egy harapásra

egymás tenyeréről.  

tavaszi csacska súly

levegőbe szavak
levegőbe levegő
nagy lélegzetvétel
és elemelkedik
és repül.

a száj
a kéz
a béke
galambnyi suttogás
madárcsicsergés mindenütt.

vannak szükségességek
mint az elrugaszkodás
földet érni egyszer biztosan
megérünk
majd tompít rajtunk a hó.

Krisztina hol a te utad?

Feszül a lét 
benne az élet a tétel minden este 
újra és újra félem jól hallod 
két hangszerem zongora hegedű 
ruhasuhogás türkiz bársonytánc 
nehéz bordó selymek lüktetése 
metamorfózissá alakuló Hold 
kővé doveri fehér kővé dermedt 
kóchegedűm vigyori sétáló idő 
tündedal utamon sírni zokogni kell 
negyedekre üt egészet az óra 
akár az anyák vásott kölkeikre 
a félhangokkal nem bírok vissza 
vonhatatlanul zongorista lettem 
érzem a ritmust keményen ütöm 
ütni akarom 
mit érdekelsz sors hogy komponálsz 
két hangszeren két arcom hazug 
szél hátán megjelenik a varázsló 
kezében cukorsüveggé válik a pálca 
fehér papíron kottázott jelek 
áthúzott káromlások hamis kompozíciók 
minden előzmény érvénytelenítve

Elhajított kő viszi a kéz melegét

megtanultam tudatosan lélegezni
mint aki ura a bonyolult gépezetnek
melyet bőrén belül hordoz

sokáig ösztönösen
majd egyre céltudatosabban
egyre szervezettebben
egyre szigorúbban
az aszkézis határát is átlépve
néha az önsajnálat
összegabalyodott fonalait
szabályos gombolyagokba tekergetve
tiltott és titkolt gondolatok gyűltek
mint fű a fűnyíró tartályába
ledöglesztve a fulladozó motort
megállítva
a zöld vértől nedves
forgó késeket

Madarak hajnalban

A nyitott ablakon át fürdőszobámba,
hol felkészítem testem a napra,
berepülnek a madarak.

Cikáznak a plafon alatt,
szárnyaikról szórják az épp virágzó
bükkfák sárga porát.

Ahogy arcom mosom,
egy madárka a vállamra ül. Vizet akar.
Egy cseppel kínálom ujjamról.

A FÉRFI ÚTJA

Ha törik, ha szakad,
Át kell jutni a túlsó partra.
Onnan jobban belátni a völgyet.

Leteszi a tollat

1.

Áttetsző, puha, gömbszerű lény.

Fényforrások sugárrohamát vissza se veri.

Hagyja, hogy átlyuggasd gondolataiddal.

Jelentésrétegekbe burkolózik, tart tőled,

elnyeli minden pillantásod.

Ez itt a fészke. Sárbevonatú,

hevenyészett rácsszerkezet.

Véletlenek sorozatának ismeretlen logikájú rendje.

Felkínáltatik, hogy önként, spontán bízhass benne.

S Te mindig megadod magad: hiszel engedelmesen.

Egymásra tél-túl merőleges vonalak tartják:

hajnali felriadásod utáni

első hirtelen fohászaid.

Óvatosan szólongatod:

mama, mátka, matéria, matrica, mátrix,

matróna, madár, madonna-maradék,

mag, magma, manna, Magyarország.

ajánlás

Uram nem ragaszkodom víg esztendőhöz

csak éppen tartsd őt távol a megvont határtól

tedd hogy még ne érje el

a védett kör

önnön tükörképe láttán nehogy megfusson

hátat tudjon fordítani legalább még egy évnyi időre

s hogy azután mennyivel többre tisztázhatjuk majd

ilyentájt

Véletlenül átutazik e tájon

Elfelejtettünk utakat, közeledő sötétséget, pinceasztalt,

ásító kutyákat, koromtól kigyulladt kéményeket,

fekete női hajakban vesztünk el, álmodozó szemekben,

és nem mertük egymást elhagyni,

nem emlékszünk a gyöpre, pedig még tündököl a nyár,

az akácok szöges gyökere, törzse, a hattyúnyakú rozs,

nem emlékszünk a völgyből fölhangzó harangszóra,

csak arra: vakolat porzik az istállók láthatatlan falairól,

tolatást jelző csengetés

kollázs N. Czirok Ferenc verseiből

álmomban gyászoló angyalok
felébresztenek

a háború nem meszeli újra a házfalat
a virágot a csikkek közé dobom
s a tőkést nem üti agyon a haszon

Vizsga

Élete legfontosabb szigorlatára készült

Elolvasta a lábjegyzetet is

Most az egyszer nem vallhatok kudarcot

Ezt mondogatta magában eltökélten

Szerzett egy beépített chipet

Nehogy valamit elfelejtsen

Gondosan megfésülködött

Megnézte a tükörben magát

Még egy kis smink

Éppen csak annyi

Amennyi egy komoly vizsgához illik

Nehogy már egy szigorlatjegyen

Vérezzenek el az álmai

MI LENNE, HA

Mi lenne, ha most az egyszer magamnak írnék verset,

nem divatból, pózból,

nem másnak, hogy örüljön, gyógyuljon,

nem is önterápiából, nem is az ósdimodern

elméletek kedvéért, nem a halott szerzőnek,

vagyis nekem,

hanem valakinek, akihez közöm van,

nem nosztalgiából, szerelemből, hiányból, szenvedélyből, vagy krónikásként a kamerának,

a sleppnek,

nem bárgyú médiumként, nem flancos vagányságból,

hanem, ahogy ember beszél az angyallal

a kedveséről és a bűneiről,

az emberiség nevében,

mit is mondanék versben magamnak,

Írás a dűlőkre

Talán nyár, talán reggel van,

a szobán átröpülő lábgyűrűs gólya vissza nem jön,

nincs többé erőd, amikor a félelem megfüröszt.

Rovod dűlőkre az írást.

Még látod az elbukottakat,

a táj vagy s az út vagy, felejtesz háborút, méhrajt,

forrás tenyeréből iszol, dőlhetsz pihenni bárhová.