VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szemle
Nem kísérletezésnek, hanem a lehetséges legpontosabb színpadra állításnak érződik az, hogy Bagossy Júlia három színész szimultán összjátékára osztja A halál kilovagolt Perzsiából alkoholista író-elbeszélőjének szerepét. Az előző évadban hasonló főszerepmegosztást láthattunk a Sorstalanságból készült tantermi előadásban Bagossy Júliától, A halál kilovagolt Perzsiából esetében pedig már kifejezetten a legmeghatározóbb rendezői döntésnek tűnik, hogy az elbeszélőt három színész játssza egyszerre, akik ebből a szerepből gyakorlatilag nem, vagy csak elhanyagolható pillanatokra lépnek ki. A két szövegben mindenképpen közös az önéletrajziságtól, alanyiságtól vett távolsággal járó sajátos nézőpont. Ezúttal a három színész, Mészáros Béla, Vizi Dávid és Jakab Balázs csak az aktuális jelenetben megjelenő szerepét váltogatja egymás között, de együtt teszik ki az elbeszélőt. A közös narráció így képes megjeleníteni a gondolatmenetet, az elbeszélő önmagához való hol kritikusabb, hol elnézőbb, olykor szembenézésre képes, máskor egyenesen önámító viszonyulását, és lehetőséget ad arra, hogy a belső reflexiót az előadás ne elmondja, hanem láthatóvá tegye. Hármas egységük egyúttal azt is világossá teszi, hogy ez a beszűkült, alkohol- és elismeréséhség köré szerveződött belső világ mennyire önmagába záródik, és milyen menthetetlenül kívül reked rajta mindenki más. A halál kilovagolt Perzsiából ezáltal úgy válik nagy erejű előadássá a függőségről, hogy a rendezés nem is a szöveget uraló alkoholt, hanem az amögötti iszonyatos magányt helyezi a fókuszba. Tovább a szinhaz.net cikkére >>>
Parafrázis, remix, remake át- és kölcsönhatások a képzőművészetben és az azt övező világban „Amiként a ház számos kő egymás mellé állítása révén készül, s hasonlóképpen a világ is valamennyi részének együttállásaként jön létre, ugyanígy a szépséghez is szükséges, hogy minden dolog azonos maradjon önmagával, s ugyanakkor kölcsönösen kapcsolatba lépjenek egymással, mindegyik a maga sajátosságai szerint.” (Aquinói Szent Tamás: Commentarius ad divina nomina [Kommentár Dionüsziosz Aeropagitésznek az isteni nevekről írott könyvéhez] 4.6) Az izzadtságtól gyöngyöző homlokú harminc evezőmunkás fáradhatatlanul evezett, mit sem tudva arról, hogy az evezőcsapásaik nyomán felfröccsenő vízgömböcskékben miként változik az atomok tánca a tenger hatalmas kékségének felszínét vagy mélyét képező vízrészecskék mikrovilágának energiamozgásaihoz képest. Miközben testük savasodott a folyamatos, emberfeletti erőfeszítéstől, bőrüket pedig perzselte a nap, csak biztonságban vissza akartak érni végre Pireuszba. Nem gondoltak ők azzal, hogy ehhez a gályához milyen legendák szövődnek majdan, amelynek átforrósodott deszkáihoz tapadt a testük, és ami magába szívta a verejtéküket. Tovább a kepiras.com cikkére >>>
Nagy kihívás úgy írni Mircea Cărtărescu Szolenoid című regényéről, hogy ne csak a formai jegyeivel foglalkozzunk — besorolván a művet a „fantasztikus irodalomba”, ami kézenfekvő —, hanem a tartalmával is, meg a tétjével: mire megy ki a játék? Én az első olvasás első oldalától kezdve megszólítottnak éreztem magam, talány-fejtő lettem, mint az elbeszélő-főhős, és ahogy haladtam, és lassan mélyült az olvasásom, egyre inkább a regény spirituális oldala vált fontossá számomra. Többször előjön a műben a példázat az érem két oldaláról, a tízezredik esetben az élén megálló garasról, mely pörögve hipergömböt rajzol: úgy gondolom, hogy az olvasó nem elégedhet meg az „írás” böngészésével, hanem a „fejet” is meg kell próbálni elkapni, a kettőt együtt látni, pörgésben. A megállás nélküli mozgás, rendkívüli dinamika jellemzi ezt a szöveget, s mintha egy rulettgolyó is görögne: író és olvasó együtt izgul. Aláhúzások százaival kerestem kiutat a roppant szöveglabirintusból, amikor meghallottam a felszólítást, vagy inkább igényt, mely mintha a könyvből szólt volna ki: Szeresd az érthetetlent! Ez felvillanyozott, hogy ilyen elektromos metaforát használjak a megvilágosodásra, amiként Cărtărescu is villanyos képzetekkel érzékelteti a csodát, a revelációt, a spirituális élet csúcsélményeit. Van ebben valami komikus, az emanációk a Szolenoidban a „szolenoidok” révén alulról, a föld mélyéből jönnek, nagy elektromágneses tekercsek gerjesztik őket — az „isteni” kissé korszerűtlen, huszadik századi átírásai ezek. Az informatika korában másként működik a csoda, de áram ugyanúgy kell hozzá, mint a múlt században. A szolenoidoknak nevezett elektromágneses elemeket egyébként Tesla nyomán fejlesztette ki az egyik fiktív marginális regényfigura, egy feltaláló, akit ’45-ben lecsuktak, Nicolae Borina, és rozetta alakban hatot helyezett el Bukarest alá a földbe.
A belső önértékelés és a családból örökölt kötődési minták akkor is szétzúzhatnak egy kapcsolatot vagy házasságot, ha a felek a tudatos törekvéseikkel egyébként a másikat választanák. A norvég rendezőnő, Lilja Ingolfsdottir személyes hangú filmje a nehéz és ambivalens helyzetet hihetően, ám egydimenziósan ábrázolja. A minimalista és visszafogottan építkező Szerethető, akár egy pszichológiai kerettörténet, világosan megrajzolt alaphelyzetet ismertet meg a nézőjével: Maria (Helga Guren) gyermekkorában beépült rossz tapasztalatai miatt elhiszi, hogy csak magára számíthat, ezért még saját férjét, a hozzá legközelebb álló Sigmundot (Oddgeir Thune) is ellöki magától. Önmagát beigazoló, ördögi kör alakul ki, amiben Maria hiába vágyik kiegyensúlyozott párkapcsolatra, visszautasítja a segítséget, hosszú távon pedig a probléma javulásának lehetőségét. Tovább a kulter.hu cikkére >>>
„Az élet utazás. Csak a legszükségesebbeket csomagold el, mert helyet kell adnod annak, amit majd az út közben gyűjtesz” Erőteljes formák, izgalmas színek, csupa dinamika és életerő. Ez az Az Art deco, a kifejezés art decoratif (díszítőművészet) lerövidítése. Az első világháború utáni társadalmi forrongásban, nagyot változott a világ: forradalmak és elszegényedés és az új világ újat akarása. Hogy választhatna más világot magának a az arisztokrata családból származó, 1898-ban született Tamara de Lempicka (akkoriban Maria Górska)?!
Különleges szempontból foglalkozik Jókai Mór életével és életművével Szécsi Noémi új könyve: a nők hatását kutatta a regények világára, miközben felrajzolta a 19. század társadalmi viszonyait, amelyek a két feleség, Laborfalvi Róza és Nagy Bella megítélését sok ideig befolyásolták. A 19. század páratlanul tehetséges íróját, Jókai Mórt különleges kapcsolatok fűzték az életében fontos nőkhöz. Anyjához, Pulay Máriához, a nála idősebb első feleségéhez, Laborfalvi Rózához és a jóval fiatalabb másodikhoz, Nagy Bellához. De az író, aki – nem túl nagy örömére – már a maga korában legendává, intézménnyé nőtt, egészen elképesztő módon évtizedeken át gondoskodott leszármazottairól a halála után is, nevelt lányairól, Jókay Jolánról és Jókai Rózáról, valamint unokahúgáról, Váli Mariról. Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
Vászonra visszük Petőfit, Hadikot, Semmelweist, de nem csinálunk filmet az alkoholizmusról. Persze az alkoholizmus nem magyar találmány, de idehaza aligha akad olyan, aki ne tudna valamilyen módon kapcsolódni Till Attila hiánypótló filmjéhez. Spoileres kritika az És mi van Tomival? című drámáról. Elfolyó kötőanyag A filmművészet az alkoholizmussal viszonylag ritkán foglalkozik főtémaként. Az amerikai értelmezés szerint az alkohol természetesen csak főgonosz lehet, méreg és veszélyforrás, elég csak a Las Vegas, végállomás (1995), a Csillag születik (2018) vagy a nemileg újító, de a téma szempontjából annál tipikusabb Ha a férfi igazán szeret (1994) című filmekre gondolni. A skandinávok már sokkal hitelesebben és árnyaltabban tárgyalják a kérdést, a dán Még egy kört mindenkinek (2020) az alkoholfogyasztás ideig-óráig tartó felemelő érzését is meg merte/tudta mutatni. Ezt jelenlegi, józanságot követelő világunkban általában magunknak is alig merjük beismerni – épp ezért a film óriási népszerűsége egyfajta kollektív vallomásnak is tekinthető. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
„A tenger végtelenben tartott óriásplakát
Dekollázs, avagy létrehozás kivonás által Kiragasztás, enyvezés, rásimítás, lelapítás, sarokra húzás, száradni hagyás; lehúzás, letépés, lehántolás, leszaggatás; összefércelés, összeragasztás, egymásra rétegzés, felszínképzés; lekaparás, kiragadás, rétegfejtés, kivájás, megnyitás, feltárás, feltakarás. Miként tekintsünk ezekre az iromba, sokszorosan rétegzett, roncsolt vagy véletlenszerűen megrongálódott pépes-ragacsos kompozíciókra? Felületsebzések? Tájképek csata után? Vagy az érzékiséget a rendezetlenséggel kiváltó, absztrakt látásmezők? A kor, képekben megragadva, aligha érzékeltethető pregnánsabban, mint a dekollázs művészeti technikájával, amelyet az elvétel mozzanata, a negativitás hív életre. A dekollázs – a kollázs ellentéteként – egy már meglévő kép összetépésével, felszakításával vagy az eltávolítás egyéb módjaival hozza létre önmagát. A dekollázs önnön képanyagának bomlásfolyamatai során keletkezik – dekompozíció. Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>>
A Vágott méret rendezvénysorozat negyedik alkalmát a Kölcsey Café és Rooftop Bárban rendezték meg, a KULTer.hu és a FISZ közös szervezésében. A Majláth Ákos, Nagy Dániel páros kötetbemutató, valamint Krusovszky Dénes és Kemény Lili után Biró Zsombor Aurél Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek (Kalligram, 2024) című regénye volt az esemény témája. A szerzővel Balajthy Ágnes irodalomtörténész beszélgetett. A felolvasást követően Balajthy azzal kezdte a beszélgetést, hogy Biró Zsombor első kötetes szerző létére terjedelmes publikációs listával büszkélkedhet, valamint a Visszatérő álmomnak is rendkívül nagy sikere van. Biró elmondása szerint a regény a negyedik utánnyomását éli, februártól 5.000 példány lesz forgalomban, és első kötettől ritkán látható ilyen siker. Biró Zsombor erre a következőképp reflektált: „meglepett, de így készültem. Nem írtam volna meg különben. Nagy célok nélkül csak egyhelyben topognék.” Azt is hozzáfűzte, hogy „a regény utóélete nem magától történik, hanem úgy, hogy a szerző mögé áll”. Szó esett arról is, hogy elnyerte az Arany Medál-díjat. Tovább a kulter.hu cikkére >>>
A darab úgy férkőzik a befogadó közelébe, hogy közben jelzi, nem akar semmi különöset mondani, közölni, nem vár tőled mást, mint azt, hogy jelen legyél. Négy oldalról öleli körül a nézőtér a színpadot, négy irányba fordulhat el az előadóművész, ha a közönséget akarja érzékelni. Bensőséges az ilyen tér, intim és egyenrangú, mert a „mindent és mindenkit szemmel tarthatok, ha akarok” érzetét kelti, a nézőnek pedig még azt a szabadságot is megadja, hogy maga döntse el, mely nézőkkel szeretné szembetalálni magát, kiket látna szívesen a Vavra Júlia, Gláser Márton és Szeri Viktor hármasnak a hátterében. Nem mintha nem lenne mit nézni a színpadon, de arra az esetre, ha mégis öncélúvá ürülnének a percek, kárpótlásul szolgálhat egy, a fejét érdeklődve felszegő, vagy épp horgadva bóbiskoló kritikus-kolléga látványa a túloldalon. Nemegyszer elidőzöm az arcokon. Kutatom, hogy ez a szűkre szabott eszközkészlettel dolgozó, s a monotonitást mint elvi alapvetést alkalmazó darab milyen reakciókat hív elő. Abból, hogy mindeközben maguk az előadók is hozzám hasonlóan ebből „táplálkozva” mozdulnak, ebből néznek, ebből billentenek csípőt és biggyesztenek vállat, akár az is következhet, hogy a cél egy olyan közösségi alkotásmód vagy művészi forma prezentálása, melyben összemosódnak a szerepek. Az mindenesetre bizonyos, hogy az előadók – anélkül, hogy tolakodóvá válnának – folyamatosan keresik a közvetlen szemkontaktust. Ha valamit, ezt biztosan őrzöm még jó ideig ebből az előadásból. Tovább a tanckritika.hu cikkére >>>
Abafáy-Deák Csillag: Kifordítva-befordítva, avagy a létezés misztikuma Mottó: Valaki az Értől indul el Újra dübörög a banda – énekelte egykor a Skorpió együttes. Makláry Kálmán egykori rockzenész, Szép Ernő-díjas festő újra itt van, Budapesten, a Galamb utcában, egyszerre két helyen is „dübörög”: a Hybridart Space (HS) és a Léna és Roselli Galéria (LRG) tereiben. Az önmegismerés vágya hajtja, az igazság kimondása. A zene élteti, a hangközök világa. Zenében ég, miközben festi, hallja is a belső zenét. Nem csak hallja, de látja is, műveiben ölt testet a zene, testet ölt az óceán és az ér hangja is. Tovább a kepiras.com cikkére >>>
Általában nem bízom az olyan könyvekben, amelyek többféle műfajban írt szöveget is tartalmaznak (hacsak nem antológiáról van szó, ugye) – még kevésbé, ha műnemváltás is történik. Meggyőződésem, hogy a mindkét (mindsok) műfajban otthonlét egyenlő azzal, hogy a szerző egyikben sincs otthon – igazán. Hogy a sok ilyenkor kevés, meg egyéb közhelyek. Gáspár Ferenc neve és eddigi, általam ismert munkássága azonban garanciának ígérkezett arra nézvést, hogy könyve, a Fekete pálya – amely novellákat és kisregényt tartalmaz, ahogy ezt már a borítóról megtudhatjuk – maradandó olvasmányélményt szerez. És így is lett, a radar nem hibázott, Gáspár Ferenc pedig hozta a minőséget, ahogy szokta. Tovább az irodalmijelen.hu cikkére >>>
Pusker Péterrel beszélgetni kész időutazás Pécs kulturális életének utóbbi 10-15 évében, kikacsintva a legendás győri Mediawave hőskorára, illetve a Művészetek Völgye, az Ördögkatlan és Ozora történetére. Szerencsénkre 2012-ben Pécsett találta meg a helyét. Az E78-ban találkozunk, ahol 2014-ben zenei szervezőként kezdett dolgozni. Beszélgetésünk alatt egészen szülővárosáig, Szombathelyig és a győri Mediawave Fesztiválig kell visszamennünk a kezdetekhez. „A zene mindig is alapvető eleme volt az életemnek, meghatározta, hogyan értelmezem és élem meg a világot. Munkává a győri főiskolás éveim alatt kezdett válni, miután egy plakáthirdetés alapján jelentkeztem a Mediawave csapatába önkéntesnek. Már az első évben a koncertrészlegen találtam magam, pár év múlva ennek, és a fesztivál klubjának szervezőjévé váltam. 18 évesen még nem tudtam, hogy mivel akarok igazán foglalkozni, műszaki menedzsernek tanultam, a főiskola után volt is pár év, amikor hasonló munkakörökben dolgoztam. Szerettem, de abban a pillanatban, amikor úgy állt a dolog, hogy a Mediawave alkalmazni tud, nem volt kérdés, hogy dobbantok.” Tovább a madeinpecs.hu cikkére >>>
A W. Eugene Smith Alapítvány bejelentette a W. Eugene Smith Ösztöndíj, a Smith Hallgatói Ösztöndíj, valamint a Howard Chapnick Ösztöndíj 2024. évi nyerteseit. Az idei ösztöndíjakra összesen több mint 725 pályázat érkezett, ami a legnagyobb számú pályázat az alapítvány 1979-es megalapítása óta. A Smith Alapítvány továbbá idén összesen 72.500 dollár támogatást oszt ki, ami az elmúlt 45 év ösztöndíj-ciklusai közül a legnagyobb összeg. Scott Thode, a W. Eugene Smith Alapítvány elnöke a rekordot jelentő sikert a 45. évforduló hatékony népszerűsítésének tulajdonítja, kiemelve a korábban támogatásban részesült világszínvonalú foto gráfusokat, valamint az Alapítvány új és régi támogatóinak folyamatos elkötelezettségét. „45 év után egyszerre izgalmas és megtisztelő látni, hogy a W. Eugene Smith-ösztöndíjak továbbra is vonzzák a világ minden tájáról érkező, különböző szinteken dolgozó dokumentarista fotográfusokat” – mondta Thode, megemlítve, hogy több mint 85 országból érkeztek pályázatok.
Tommy Orange 1982-ben, a kaliforniai Oaklandben született (sájen apától és fehér anyától), és az oklahomai sájen és arapahó törzsek bejegyzett tagja. Első regénye, a Sehonnai (There There, 2018 – ford. Pék Zoltán, 21. Század Kiadó, 2019) rangos elismerésekben részesült (John Leonard-díj [National Book Critics Circle], 2018; PEN/Hemingway-díj, 2019; American Book Awards [Before Columbus Foundation], 2019); második regénye, a Tévelygő csillagok (Wandering Stars, 2024 – ford. Pék Zoltán, 21. Század Kiadó, 2024) – mely a Sehonnainak egyszerre előzménye és folytatása is – pedig felkerült a Booker-díj 2024-es hosszúlistájára. Tovább az ujforras.hu cikkére >>>
A Mörk új, egyben utolsó albuma a jazzes, a funkos, a soulos, a progresszív rockos és a kortárs elektronikus hangzások finom elegye. A Still Dreamin’ professzionalizmusa magával ragad, miközben egyéni zenei narratívát épít fel, amely folyamatos újdonságokkal szolgál. A formáció 2014-ben alakult, különböző stílusok zenei elemeit ötvöző zenéjüket gyakran „soul-funk-jazz élményként” írják le. Már első kislemezükkel (You Are Free to Choose, 2016) átléptek fontos hazai nyilvánosságküszöböket, második anyagukkal (The Death and Resurrection of Mörk, 2018) pedig már a nemzetközi zenei szcéna figyelmét is elnyerték. Az ezután következő In the Golden Hour (2020) egy intimebb, melankolikusabb irányt vett, amelyet a Still Dreamin’ felvezetésének is mondható Towards the Sun kísérletező lelkülete követett. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
Kép forrása: pecsma.hu A novemberben debütált GraphicPécs Fesztivál rendkívül sikeres: nemrég Made in Pécs-díjat nyert Az év képzőművészeti eseménye kategóriában, a napokban pedig nemzetközi színtéren is bizonyított. A pécsi fesztivál híre egészen Franciaországig eljutott: a Rock, pop, underground kiállítás anyagából készült könyvet a napokban Párizsban mutatták be. Zag Gábor, Pécs kulturális ügyekért felelős alpolgármestere közösségi oldalán osztotta meg a hírt, miszerint a könyv Michel Bouvet és Fanny Laffitte kiadásában február 7-én jelent meg a francia fővárosban. Tovább a pecsma.hu cikkére >>>
Ezek az alkalmak igen jók arra, hogy tájékozódjunk a részt vevő színházak friss előadásairól és jelenlegi helyzetéről, hiszen általában nem is csak egy, hanem két-három előadással vannak jelen… A Magyar Színházi Szövetség öt romániai magyar színház közössége. Tagjai (Csíkszeredából, Nagyváradról, Szatmárnémetiből, Székelyudvarhelyről és Temesvárról) évente összegyűlnek, hogy bemutassák egymásnak és a helyi közönségnek legújabb előadásaikat. Az immár hatodik vándorfesztivált idén Nagyváradon tartották. Ez a közel egy hét alkalmat ad arra, hogy a földrajzilag egymástól távol eső társulatok is találkozhassanak, egy-egy workshop keretében együtt dolgozhassanak. (Idén ezt Urbán András vezetésével a színészek tehették meg, de a korábbi években szerveztek szemináriumot a kisegítő szakmáknak is.) Tovább a kutszelistilus.hu cikkére >>>
A 2024. évi Velencei Képzőművészeti Biennálén a Ludwig Múzeum Nemes Márton Techno Zen című kiállítását mutatta be. Tovább a balkon.art galériájára >>>
Csoóri Sándorra, a kilencvenöt éve született, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, kétszeres Kossuth-díjas, kétszeres József Attila-díjas és Herder-díjas költőre emlékeztek a Petőfi Irodalmi Múzeum Dísztermében. Köszöntőt mondtak Hankó Balázs kultúráért és innovációért felelős miniszter, Demeter Szilárd, a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ elnöke és Kodolányi Gyula író, költő. A zenés irodalmi est műsorát Császár Angela és Rubold Ödön színművészek, Rátóti Zoltán színművész, az MMA alelnöke adták elő, hangszeren közreműködtek Balogh Ferenc és Bánkövi Bence. Tovább az orszagut.com cikkére >>> 
|
