VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szemle
Pintér Béla az Idegen testben a boldogságvágy hajótörésének különböző, de minden esetben szükségszerű eseteit járja körül, és kíméletlen ítéletet hirdet. Pintér Béla darabjaiban az utóbbi években fokozódni látszik a keserűség, a mindenre kiterjedő borúlátás. Humora egyre maróbb, és a „minél rosszabb, annál jobb” kategóriába csúszik át. A 2021-es Marshal Fifty-Six láttán egyenesen az volt a benyomásom, hogy kezdi elveszteni a humorérzékét, kétféle értelemben is. Egyrészt mintha az arra vonatkozó hite lenne fogyatkozóban, hogy a humor feloldást jelenthet és mindenen diadalmaskodik, másrészt mintha az arra való képessége szenvedne csorbát, ahogyan a humor révén korábbi darabjaiban elemelkedett a rögvaló viszonyaitól, és transzcendálta őket, mindannyiunkat meggyőzve a Prédikátor könyve bölcsességéről: „Isten minden tettet ítéletre bocsát, minden rejtett dolgot, legyen az jó vagy gonosz.” Újabban ugyanennek a könyvnek ez a mondata jellemzi a szemléletét: „Láttam (…), hogy az ítélet helyén gonoszság és az igazság helyén igaztalanság van.” Tovább a kultura.hu cikkére >>>
A Hungarian Art & Business (HAB) újabb különleges időszaki kiállítása, a Kert. Az élet lehetősége a kertet mint az ember alakította természet szimbolikus helyszínét vizsgálva tárja fel az ember és természet kapcsolatának mélyebb rétegeit. A kert a természetnek az ember által kisajátított és megművelt darabja, amelyhez kezdettől fogva pozitív képzettársítások tapadnak. Hankiss Elemér találó megfogalmazásában: „A kert a mi saját világunk, egy általunk kiterjesztett és ellenőrzött világ. Rendezett és harmonikus univerzum, szemben a rendezetlen és diszharmonikus külső világgal” (Félelmek és szimbólumok, 142.). Így a kert fogalma összeköthető a Biblia édenkertje kapcsán a szépséggel, a termékenységgel, a tökéletes harmóniával, a paradicsomi ártatlanság állapotával. De megközelíthetjük a hasznosság felől is, Voltaire Candide-jának lezárását megidézve, miszerint a kert művelése távol tartja az embertől a három rosszat: a bűnt, a szükséget és az unalmat. Tovább a kulter.hu cikkére >>>
Magyar Miklós izgalmas esszéje Geneviève de Gaulle-Anthonioz könyvéről, aki Charles de Gaulle unokahúga volt, és a francia ellenállás egyik legmegrázóbb megemlékezését írta meg. Magyarországon mind a szerző, mind vékonyka, de annál fontosabb könyve teljesen ismeretlen. Pedig az író a francia ellenállás legismertebb női alakja, nem mellesleg Charles de Gaulle unokahúga volt. Az elbeszélés pedig a koncentrációs táborban raboskodó Geneviève de Gaulle-Anthonioz felbecsülhetetlen dokumentumértékű vallomása. Az Átkelés az éjszakán (La Traversée de la nuit) cím nyilvánvaló utalás a tábornok életének arra az időszakára, amit André Malraux, de Gaulle barátja és minisztere „a sivatagi átkelésnek" nevezett. Emlékeztetőül: az 1947-es helyhatósági választásokon elért ragyogó kezdeti sikerek után de Gaulle pártja 1953-ig folyamatosan hanyatlott. Ekkor a tábornok Colombey-les-Deux Églises-be visszavonulva hetente egyszer utazott Párizsba, hogy a rue de Solférinón találkozzon híveivel, történészekkel és néhány újságíróval. Ekkor írta meg a Háborús emlékiratokat.
Február 1-én este átadták a 11. Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál díjait. A kategóriája fődíját nyerte el többek között Zurbó Dorottya és Arun Bhattarai dokumentumfilmje, A boldogság ügynöke, de fődíjas lett a Kék Pelikan és Sergei Loznitsa Invázió című filmje is az orosz megszállás alatt lévő ukrán hétköznapokról. Nagy sikerrel zárult a 11. BIDF, a szervezők elmondása szerint az előző évhez képest 40%-kal több néző volt kíváncsi a magyar és nemzetközi dokumentumfilmes felhozatalra. A fesztivál február 1-jei díjkiosztó ünnepségén hat külföldi alkotás mellett két magyar film is fődíjat kapott. A díjakról 8 versenykategóriában összesen 43 zsűritag döntött. A fesztivál Budapesten és 11 vidéki városban vasárnap estig tart. Tovább a magyar.film.hu cikkére >>>
CSUHAI ISTVÁN MEGNYITÓJA Ez szöget ütött a fejembe, hogy a szobor és a festmény tényleg egyaránt kép lenne, de ezzel a megjegyzésével már sikerült beültetnie a bogarat a fülembe, és kértem pár nap gondolkodási időt, hogy eldöntsem, elvállalom-e ezt a kiállításmegnyitót – ő meg még aznap este átküldött egy PowerPoint fájlt, rövid életrajzi áttekintéssel, a festőnő honlapjával, képekkel, hivatkozásokkal Balló Andreáról. Átfutottam a képeken, beleolvastam a szövegekbe, és igent mondtam. Andreával is felvettük a kapcsolatot, tőle azt kértem, hadd nézzem majd meg a képeket akkor, amikor itt a galériában már többé-kevésbé a helyükön vannak. Erre a megnézésre két nappal ezelőtt kerítettünk sort, a képek már tökéletesen a helyükön voltak, és igen szerencsés dolog, hogy így történt. Tovább a tiszatajonline.hu cikkére >>>
Minél idősebben gondolunk vissza a gyermekkorunkra, annál inkább szőjük emlékeinkbe az évek alatt szerzett benyomásainkat, kikerülhetetlen tanulságokat és következtetéseket, amelyeket növekedésünk során megváltozott szemléleteink fednek fel. Egyes emlékek nem csupán átértékelődnek, de akár meg is változhatnak pont azért, mert akkora hatással voltak ránk, és mert fejlődni, erősödni szeretnénk általuk. Sokan felejtik el emiatt, milyen is volt igazából gyereknek lenni, milyen volt alig egy méter magasból figyelni és befogadni a világot. Lassan szépiaszínű hangulattá, kirántott illatokká, víz alatti tompa fülzúgássá mérséklődnek a legélénkebb élmények is – egy-két kivétellel. Majláth Ákos „Fészeklakók” című kötetében nemcsak ezeket a kivételeket ragadja meg, hanem a saját belső védekezésünkből mesterségesen megváltoztatott, megszépített és ezáltal meghazudtolt emlékeinket is segít gyermekként újra átélni, miközben elénk tárja azt a valóságot, amit akkor még máshogyan láttunk, most pedig túl távolról nézünk. Ez a valóság pont a gyermeki naivitás miatt egyszerre kedves és kegyetlen, ártatlansága miatt szép és durva. Emberin gyönyörködtet és kavar fel. Tovább az avorospostakocsi.hu cikkére >>>
Miért tudnak együtt játszani a Barcelona focicsapatában fiatalok és idősek? Mi lett volna, ha a nápolyi sikátorokban nem árulnak piros gitárokat? Hogyan lett a Lázból Kaszakő, és hol a helye a magyar jazznek a nemzetközi színtéren? Egyebek mellett ezekről is beszélgettünk László Attila gitárművésszel, a hazai fúziós jazz egyik meghonosítójával. 2023-ban betöltötted a hetvenedik életévedet. Milyen volt hetvenkedni? Furcsa, mert el sem tudtam képzelni, hogy egyszer hetvenéves leszek, aztán felhívott a Müpa kulturális szervezője, hogy mit szólnék ahhoz, ha lenne egy hetvenéves jubileumi koncertem a Müpában. Bár, hozzátette, hogy alig akarja elhinni, hogy máris elértem ezt a kort. Egyébként én sem könnyen fogtam fel. Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
A legjobb kritika díját Mélyi József; a legjobb kurátori projektét – C80 – A rák esztétikája? (Semmelweis Egyetem – Patológiai és Kísérleti Rákkutató Intézet) – Dalma Eszter és Kovács Kristóf; a legjobb egyéni kiállítás elismerését – Berhidi Mária: Emlékezni a jelenre (MODEM) – Süli-Zakar Szabolcs és Andrási Gábor vehették át. A műkritikusok nemzetközi szervezte, az AICA, Magyar Tagozata ismét díjazta a legjobbnak ítélt kritikusi és kurátori teljesítményeket. A szakmai elismerést tíz év szünet után tavaly ítélték oda újra az elmúlt év legkiemelkedőbb teljesítményeiért. 2024-ben a legjobb kritika kategóriában Mélyi József: Mostantól fogva ez volt a jövő – Kilencvenes évek a Magyar Nemzeti Galériában című írása nyert, mely az Artmagazin januári számában jelent meg és a Petrányi Zsolt által kúrált Technocool – Új irányok a kilencvenes évek magyar képzőművészetében (1989-2001) című kiállítást vette górcső alá.
A társalgási nyelvben a radikális önmagát hitelesítő ütőkártya: súlyába beleborzong a hallgatóság. Az új Tarnóczi-bemutató címében a nonszensz „radikális pihenés” szókapcsolat egyszerre idéz felszólítást és vágykifejezést, jelentése nagyjából: „Igen, pihennem kéne, nagyon.” Míg a cím két szava külön-külön bedobva is igen csalogató, az előadás végül mintha mégis azt üzenné: egyikből se kaptok. Merthogy nem tudunk többé pihenni – halljuk egyre többször, s ki lenne hivatottabb ennek az üzenetnek a megerősítésére, ha nem a Katona nagyszínpadára korszellem/generációs érzékelés-előadásaival berobbant fiatal (ezért is hiteles) Tarnóczi Jakab. A Radical Relaxben mégis erre, a pihenésre tesz nem túl eltökélt kísérletet egy háromfős baráti társaság: Hella, Henrik és Kristóf – Mentes Júlia, Béres Bence és Pásztor Dániel – spirituális elvonulásra érkezik egy (forgószínpad közepén lévő) erdei buddhista-taoista szentélybe. Fiatalok, hátizsákosok, városiak, már az első percben ott állnak a narancs fényekben pompázó színpadon, és a nézőkkel együtt csodálkoznak rá az imazászlós házikó díszletre. Hamar nyilvánvalóvá teszik, hogy van náluk egy teljes podcastkészítő apparátus, gondoskodtak tehát arról, hogy egy ponton majd közvetíthetővé és fogyaszthatóvá alakítsák azt, ami a „kiszakadás alatt” történik velük, de már az első, még jókedvűen iszogatós este mikrofeszültségei is élő, kézi kamerás felvételeken keresztül követhetőek: takarásban vannak, a közvetítést a fakunyhó hátulján látjuk. Tovább a szinhaz.net cikkére >>>
Mi lehet a filozófia feladata az ökológiai válság által beárnyékolt és elbizonytalanított korai 21. században? Mit jelent a hatodik tömeges fajkihalás sötét kortársiasságában létezni? Milyen társadalmi rendszerek és konstrukciók hozzák létre és strukturálják azt az elképesztő erőszakmennyiséget, amely az egész 20. századot és korunkat is jellemzi? Ezekre a nagyon komplex kérdésekre keresi a választ Széplaky Gerda új könyvében, amely teoretikus síkon rizomatikus módon építkezik, miközben mindvégig az áldozati rendszer dekonstrukciójára és értelmezésére törekszik. Egyszerre kötődik a posztmodernhez és a dekonstrukció projektjéhez, de legalább ugyanilyen fokon nyílik meg a kontinentális filozófia úgynevezett nonhumán vagy posztantropocentrikus fordulata irányába is. Azonban ez a poszthumán teoretikus építkezés folyamatosan figyelmet fordít arra, hogy mit is kíván dekonstruálni. Olyan szubverzióval vagy transzgresszióval van dolgunk, amely a fogalomra mint határpontra összpontosít, és körültekintő módon eljárva vizsgálja vagy érinti azt meg, jut hozzá igazán közel, mielőtt elmozdulna a leendések és a virtualitások irányába. A Sem Isten, sem Állat kötet arra figyelmeztet bennünket, hogy részletesen meg kell vizsgálnunk a humanizmus, az antropocentrizmus és a nyugati kultúra áldozati struktúráját ahhoz, hogy a poszthumanista vagy nonhumán etikák és természetkulturális elrendeződések felé továbbléphessünk.
Véget ért Elena Ferrante monumentális tetralógiájának sorozat-adaptációja, amely az utolsó évadra túl tudott lépni a képeskönyv státuszon. Spoileres kritikánkban a negyedik szezon elemzése mellett a sorozatot övező általános diskurzushoz is hozzá kívánunk szólni. Elena Ferrante az elmúlt évtized egyik jelentős irodalmi szenzációja volt, részben azért, mert groteszk módon épp azzal vált branddé, hogy minden erejével ellentartott ennek, hiszen valós személyazonosságát máig nem lehet ismerni. Emellett ő a 2010-es évek óta hihetetlen népszerűségnek örvendő autofikciós trend egyik első igazán sikeres képviselője, akinek a munkássága azonban a kritikát igencsak megosztja. A New York Times például egy listán a Briliáns barátnőm első kötetét a 21. század legjobb könyvének nevezte, ezzel szemben Radnóti Sándor például úgy fogalmazott (egy másik Ferrante-regény, A felnőttek hazug élete kapcsán), hogy „szóval Elena Ferrante – szerintem – csak egy lektűríró”. Tovább a kulter.hu cikkére >>>
Játsszuk azt, hogy… – ez a befejezetlennek ható, mégis sokat sejtető cím fut végig a kiállításon, megidézve Bodóczky István utolsó tárlatát (Játsszuk azt, hogy meghaltunk…). Az egyéni alkotófolyamatot és a művészetpedagógia módszereit is érdemes a játszáshoz hasonlítani. Játszva tanulunk, ám a játéknak szigorú szabályai vannak, és sokszor drámai kimenetellel is járhat. Bodóczky István utolsó, emblematikus kiállítása a meghökkentő Játsszuk azt, hogy meghaltunk címet viselte. Könnyednek is tűnhet, ám megrendítő: a gyermeki szerepjáték felszólítása valóssággá vált. A 77 éves Munkácsy-díjas képzőművész és művészetpedagógus halála szinte eleve beleíródott az utolsó tárlatába, hiszen a megnyitó előtti napon távozott közülünk. Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>>
Muna karaktere ellentmondásos; egyrészt saját szépségének áldozata, mely érzelmi fejlődését számos ponton gátolja. A fiatalság arroganciája áll mögötte, de lázadó énje is, amikor rendre leborotválja a haját, ami a patriarchátus rémeként nyer értelmet. A rövid haj politikai állásfoglalás, a nőiesség visszautasítása. E két véglet között oszcillál a főhős. – A Büszkeség és balítélet kritikapályázaton megosztott második helyet elért Nagy M. Anna kritikája Terézia Mora regényéről. Terézia Mora regénye, a Muna avagy az élet fele Női változat alcímmel egy értelmiségi nő – Muna Appelius – egyes szám első személyű emlékező processzusa tizenhét éves korától nagyjából harmincöt éves koráig. A történelem és az egyéni sors metszéspontjában álló történet keretezése a rendszerváltó Német Demokratikus Köztársaság, ám még a berlini fal lebontása is laza háttér. Muna Appeliust ugyanis csak egyetlen dolog érdekli az éppen átalakuló világból: Magnus Otto szabadúszó fotós és tanár. A patriarchális társadalmi struktúra azonban korlátozza a hiteles szerelem lehetőségét, és megfosztja a nőket attól, hogy saját életüknek és jövőjüknek professzionális ügynökei lehessenek. Tovább a litera.hu cikkére >>>
A Csapó! Szakmák a film mögött interjúkötete a filmkészítés kevésbé ismert aspektusaiba nyújt betekintést különböző ritkán tárgyalt foglalkozások bemutatásán keresztül. Az egyes szakmák aktív képviselőinek elsőkézből származó beszámolói ráadásul nemcsak forgatási műhelytitkokba avatnak be, hanem számos kortárs társadalmi jelenség kapcsán is állást foglalnak. Míg filmtörténeti és -elméleti munkák, vagy alkotói életrajzok magyar nyelven is nagyobb számban jelentek meg, addig a filmkészítés gyakorlatára koncentráló ismeretterjesztő írások ritkaságszámba mennek. Sidney Lumet Hogyan készül a film? című átfogó könyvén kívül a teljesség igénye nélkül mindössze olyan elszórt példák emelhetőek ki, mint a forgatókönyvírásról szóló Story Robert McKee-től, Pascal Pinteau Speciális effektek albuma vagy Kollarik Tamás és Takó Sándor jogi aspektusokra összpontosító szerkesztése, a Filmkészítők kézikönyve. Ez a hiány annál inkább szembetűnő, mivel a különböző „hogyan készült” műsorok és a színfalak mögé kalauzoló werkvideók kifejezetten népszerűek a közönség körében. A gyakorlati munka kiterjedt leírására törekvő kísérletek talán éppen a produkciók sokrétűsége, a más-más körülmények és gyártási struktúrák között létrejött alkotások eltérő jellege miatt alulreprezentáltak a szakirodalomban. A Csapó! interjúinak különlegessége, hogy a filmszakma gyakorlati feladatainak elsőkézből származó részletezésén túl olyan feladatkörök ellátóinak ad hangot, akiket csak elvétve szólaltatnak meg munkájuk kapcsán. Tovább a filmtett.ro cikkére >>>
Ami fogad: kis(eb) méretű képek, némi visszafogottság, van valami intimitása a felsorakozó műveknek, és mi ezt tudomásul vesszük. És figyelemmel vizsgáljuk, ki-ki (az ismerős csapatban) hogyan reagál a csöpögős-pötyörgős kis futamokra, borulatokra. Régen hallottam ezt a kifejezést. Pedig az egykori polgári világban szalonképes címke volt. Egy nagyobbfajta kisvárosban is, mint Fehérvár. A Fehérvári Művészek Társasága szépen halad a maga régiesülő, egykori jeleneteket keltő útján, galériájában, a Pelikán Teremben. Persze, ennek is megvan a története. Volt ez az udvari, boltíves, klasszicista épület anyakönyvi hivatal, Püski Könyvesbolt és Galéria, Árgus szerkesztőség, és most már hosszabb ideje a helyi képzőművészek fő bemutatkozó helye. Nem túl nagy, de három földszintes helyiségében számos műtárgy, kép és szobor, kaphat helyet. Ahogy ez úttal is az aktuális tematika valósult meg. Sajnos, hó nincs. Pedig sokan szeretnénk, ha szállingózó hóesésben ballaghatnánk tárlatra, és bezsúfolódhatnánk a gyüldögélő tömegbe. Ám ennek a hótlanságnak is van hangulata, a hideg csípi az arcunkat, a lábunk (időnként) fázik, nem véletlenül álldogálunk valamelyik utcai boros kimérő előtt egy pohár forralt borra. Szeresére van választék, így feltöltekezve mégis könnyebben vándlizunk az eseményre.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) 13. alkalommal adta át az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjakat, melyekkel az erdélyi magyar kortárs alkotók munkáját ismeri el a magyar kultúra napja alkalmából irodalom, előadóművészet és képzőművészet kategóriában. A január 24-én, Kolozsváron tartott díjátadó gálán Egyed Emese költő, író, irodalomtörténész, Fülöp Zoltán színművész és Siklódy Ferenc képzőművész, grafikus vehette át az elismeréseket. Az Egyed Emese munkásságát méltató Benő Attila költő, egyetemi tanár úgy vélekedett: a Kolozsváron élő költőt, írót, irodalomtörténészt nem kell bemutatni. Kitért a díjazott szépirodalmi, tudományos, szerkesztői, oktatói tevékenységére, megemlítve tíz verseskötetét, három prózakötetét és öt gyermekkönyvét. Költészetét az erdélyi magyar irodalom sajátos színfoltjának nevezte. Tovább a papageno.hu cikkére >>>
A nemzetközi szinten is elismert magyar képzőművész, Maurer Dóra (1937) egyik híres alkotásának újragondolt verziója szerepel a Franz Ferdinand skót rockegyüttes legújabb Human Fear című albumának borítóján. A zenekar vizuális világát meghatározó fotó – amely a Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményében is megtalálható – Maurer ikonikus Hét fordulat című önarcképsorozatának egyik darabja, mely az egyedi geometriai formáival és színvilágával tökéletesen harmonizál a zenekar kreatív elképzeléseivel.
Híres és hírhedt alakja Csáth Géza a magyar irodalomnak, rövid életéhez romantikus képzetek társulhatnak. Életművét – olvasóközönségnek szóló írásait és főleg feljegyzéseit – fokozatosan ismerte meg az utókor, a róla alkotott kép jelentősen kiegészült halála után összegyűjtött és kiadott munkáival. Ha kellő távolságból szemléli valaki a magyar prózairodalmat, egyfelől a Jókai–Mikszáth–Móricz, másfelől az Ambrus–Kosztolányi–Ottlik nevével fémjelezhető vonulatot veheti észre, számtalan mellékbolygóval, meg persze a ködlovagok elmosódó felhőjével. Csáth Géza azonban sem egyikbe, sem másikba és még a kivételek közé sem tartozik. Hiszen nem tematizál nemzeti-társadalmi ügyeket, de nem használ eredendően nagyvárosi nyelvet sem, ellenben amit és ahogy ír, az még az elfeledettek társaságától is elválasztja. Csáth rövid élete ugyanis a könyörtelen határfeszegetés, normaátlépés jegyében telt. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
Díjakba bebetonozott szeánszmozi Goldfinger Ernő egy híres brutalista építész és bútortervező volt, aki nyugaton aratott sikert, miközben a konok, rideg, dühös természete James Bond főgonoszt ihletett Ian Fleming számára. A brutalista című film akár róla is szólhatna, a nagy alkotótehetséggel megáldott, kivándorolt zsidó építészünkről, de helyette sok hasonló honfitársunk sorsa adott inspirációt a fiktív Tóth László történetéhez. A kritikus szakma térdre borult Brady Corbet filmje előtt, vajon nekünk mozirajongóknak is szükséges? Ugyanaz történt az internetes keresési eredmények alapján Tóth László építésszel, mint Lydia Tár karmesterrel a róluk szóló filmek kapcsán: mivel a legtöbb néző elhitte, hogy valódi emberek voltak, és azonnal többet akart megtudni az életükről, és a filmek bemutatása után drasztikusan megugrott a keresések száma a neveikre. Egy ennyire meggyőző mozgóképet alkotni egy fiktív személyről komoly kihívás, és A brutalista nem szűkölködik filmes bravúrokban, amivel le szeretne venni a lábunkról a cél érdekében. Tovább a hetediksor.hu cikkére >>>
Weöres Sándor nevét idehaza szinte mindenki ismeri, költészetét azonban már kevesebben. Pedig ámulatra méltó csodát művelt a nyelvvel, a szavakkal vagy szinte csak a betűkkel, zenévé varázsolta őket s velük a szellemet, éterivé, mégis földi egyszerűségűvé emelte a gondolatot. Weöres Sándorról méltán elmondható, hogy költőnek született. A csöngei földbirtokos és hivatásos huszártiszt fia tizenöt évesen már olyan verseket írt, amelyekre Osvát Ernő is felfigyelt. Sándor nehezen bírta az iskolát, gyönge alkata miatt egy ideig magántanuló volt Csöngén, a szombathelyi Faludi-gimnáziumból kimaradt hatodikban, de később továbbtanult Győrben és Sopronban, majd 1932-ben érettségizett. A pécsi Erzsébet Tudományegyetem jogi karára iratkozott be, majd átment filozófia–esztétika szakra; 1939-ben doktorált, disszertációjának címe A vers születése volt. Babits rendre közölte verseit, 1935-ben pedig Weöres Sándor Baumgarten-díjat kapott. A pénzt utazásra fordította: Bombay, Ceylon, Szingapúr, Manila, Sanghaj (ahogy később, Károlyi Amy költőnővel 1940-ben kötött házassága után Róma, Görögország és megint Kína) tájékozódásának célja lett. Tovább a kultura.hu cikkére >>> 
|
.jpeg)
