VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szemle „Jó, ha van egy olyan hely, ahol tényleg szabadon lehet gondolkodni és dolgozni filmeken” – vallja Kárpáti György Mór és Moll Zoltán rendező, akik Szőcs Petrával közösen viszik a Castorp Filmműhelyet. Az első év tanulságairól beszélgettünk, a gyakorlatra fókuszáló kiscsoportos képzés előnyeiről és kihívásairól, régi mentorokról és a huszonéves korosztályt vonzó magnetikus térről. Az interjúból az is kiderül, miért válik hasznára egy fiatal rendezőnek, ha Barkóczi Noémival ír dalt. Ismét felvételt hirdetett a Castorp. Odalép hozzátok egy ismeretlen ember, aki tudja, hogy kik vagytok, és a következőt kérdezi tőletek: „Rendező akarok lenni, mit tegyek?” Mit reagálnátok erre? Kárpáti György Mór: Megkérdezném tőle, hogy van-e 5-10 éve ezen gondolkodni, és sokat dolgozni. Moll Zoltán: Én nagyon erősen megkülönböztetem a szerzői és a kommersz filmet. Emiatt az lenne az első kérdésem hozzá, hogy milyen típusú filmet szeretnél csinálni? Milyen filmeket szeretsz? És mást fogok mondani, ha azt feleli, a Batmant és mást, ha Godard a válasza. Ha szerzői film, akkor azt mondanám, hogy nézz rengeteg formabontó filmet, nagyon sokat gondolkodj arról, hogy szerinted mi fontos az életben, amit más nem tud és kezdj el írni, forgatni, vágni. Tovább a magyar.film.hu cikkére >>>
Egy fölöttébb izgalmas új dokumentumfilm tartja lázban a művészeti világot: A The Art of Making It felhívja a figyelmet a művészeti világ nagyon is valós és átható kettősségére. A rendező Kelcey Edwards összehozza a legfelismerhetőbb, legokosabb és legmegosztóbb figurákat egy olyan iparágban, amelyet gyakran megérteni is nehéz, nemhogy eligazodni benne. A The Art of Making It azt vizsgálja, milyen volt a művészvilág a Covid-19 előtt, és mivé vált, miközben a feltörekvő művészek tapasztalatait állítja a középpontba, akik gyakran csak próbálják megtalálni az útjukat és fenntartható karriert építeni. Edwards alapos leltárt készít arról, hogy miből áll a művészvilág és annak főbb szereplői. A film megpróbálja megvizsgálni, hogy mit jelent feltörekvő művészként „érvényesülni” a mai művészeti piacon, hogyan vallanak kudarcot a régi rendszerek, és milyen változásokra van szükség. Bemutatja a galériák és a művészek közötti, gyakran feszült kapcsolatokat, valamint néhány problémásabb gyakorlatot, amellyel az emberek a műgyűjtés során szembesülnek. Az átfogó témák a gondoskodás kérdését érintik - a művészek, műveik és az általuk ábrázolt közösségek számára -, valamint egy nagyobb hangvételű beszélgetést. Tovább a mutargy.com cikkére >>>
Szaporodnak az író helyzetét, az irodalom szerepét változó éveinkben kereső írások. Schein Gábor a Kalligramban, Milbacher Róbert az Élet és Irodalomban közölt tanulmányt. A Literában a fiatalabb nemzedék képviselői folytatták a gondolatcserét. Témáik: a változó körülmények radikális megközelítéseket kívánnak; átformálódik a kultúra fogalma; a piac szorgalmazza a divattémákat; nem az irodalom alakítja az olvasót, hanem az olvasói igény az irodalmat. Ösztönző kezdeményezések, közös — egymással is vitázó — szellemi zóna alakítására, értelemmel való megközelítésére az értelmet vesztő időben. Távolról kapcsolódom, de mai, hazai tájakra érkezem. Magyarországi és sváb származású, tíz évig a nagyváradi színháznál dolgozott. Újabban felbontotta a szerződését, hogy szabadúszó színészként folytassa karrierjét. Melinda németül, magyarul és angolul anyanyelvi szinten beszél, most épp az amerikai akcentusát tökéletesíti, ha érkezik egy jó lehetőség, tudjon élni vele. – Milyen meggondolásból jöttél át Erdélybe Magyarországról? – Miután elvégeztem a színészképzést, két évig a kecskeméti Katona József Nemzeti Színházban, majd három évig a szekszárdi Német Színházban játszottam. Az utolsó évben volt szerencsém Szabó K. Istvánnal dolgozni, aki több darabban is látott. Mikor a nagyváradi színház művészeti igazgatója lett, szüksége volt egy hozzám hasonló karakterre, aki énekelni is tud, így meghívott és leszerződtetett Váradra. Izgalmas kihívásnak találtam azt, hogy megismerjem az erdélyi színházi világot, ugyanakkor vágytam már magyarul is játszani a német nyelvű színház után. Tovább a helyorseg.ma cikkére >>> Idén is színes kulturális programokkal várja a kortárs művészetek kedvelőit a Garten Balaton fesztivál. A négy helyszínen zajló, egyedülálló kortárs művészeti rendezvénysorozat egyik főszervezőjével, Schneller János művészettörténésszel beszélgettünk a fesztivál céljáról és különleges programjairól. Mikor hívták életre a Garten Balaton fesztivált, és miben áll a különlegessége? Az első rendezvényt – akkor még Garten néven – 2019-ben Bánki Ákos képzőművésszel szerveztük, azzal a céllal, hogy amikor a budapesti kulturális intézmények és galériák nyári szünetet tartanak, mi olyan izgalmas művészeti programot nyújtsunk a Balaton északi partján, amely kifejezetten a képző- és a vizuális művészeteket helyezi a középpontba. Tovább az orszagut.com cikkére >>> A Macskadémont elsősorban az előadók teljesítménye teszi élvezetessé a szórakozni akaró nyári közönség számára… Önfeledten szórakoznom kéne, de az előadás első félórájában inkább azon töprengek, miért gondoltuk hajdanán (sokan) azt, hogy a jó színház megváltoztatja az életet, holott ma már napnál világosabb: az élet változtatja meg a színházat. Ez (még) nem kritika a látottakkal szemben, mert lehet, a fenti kis nyáresti gondolatmenet pusztán annak bizonyítéka, hogy valami hiba van a(z én) készülékemben (pl.: még akkor is gondolkodom, amikor a fenekemen nyugodtan ülve, csak szórakoznom kéne); illetve nincs itt semmi gond, mert általában a saját gondolataim engem tkp. nagyon jól elszórakoztatnak. Tovább a kutszelistilus.hu cikkére >>>
A békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum Munkácsy blue chip címmel egy izgalmasnak ígérkező sorozatot indított a szellemi ínyencségek kedvelői számára. A Munkácsy blue chip egy olyan programsorozat, melyre művészeket, kutatókat, tudósokat, múzeumépítőket, műgyűjtőket, egyszóval nagy álmodókat hív meg, azzal a céllal, hogy megosszák velünk gondolataikat, feltárják törekvéseiket, bemutassák műveiket. Hogy megismerhessük őket… Azzal együtt, hogy a múzeum igyekszik újdonságokkal, a legszerencsésebb esetben pedig sohasem látott/hallott különlegességekkel szolgálni közönsége számára, e törekvésével a legtradicionálisabban cselekszik. Ugyanis a békéscsabai múzeum eredetileg Kultúrpalotának épült, és a két világháború között szerteágazó közművelődési feladatkör ellátására vállalkozott. Sok szállal kötődött az 1913-ban létrejött Aurora Zenei, Irodalmi és Képzőművészeti Kör – mai mércével mérve is figyelemreméltóan kiváló – tevékenységéhez. Az összművészetiség, a Gesamtkunstwerk előtérbe helyezésével frissített, majd száz esztendőn átívelő kulturális vállalkozás most a honi festészetet megújító európai nagymester, a békéscsabai születésű Perlrott Csaba Vilmos személyének megidézésére, pályájának bemutatására vállalkozott. Egyik partnerünk Szarvas Péter, Békéscsaba Megyei Jogú Város polgármestere volt, aki rendszeres részvevője a Munkácsy Mihály Múzeum rendezvényeinek. Máskor protokolláris feladatokat lát el, most azonban csupán 50%-ban polgármesterként, 50%-ban viszont műbarátként láttuk vendégül. Másik partnerünk dr. Basics Beatrix Móra Ferenc-díjas művészettörténész, egyetemi tanár, a MúzeumCafé című szaklap szerkesztője és állandó szerzője volt, aki Perlrott művészetének szakértő ismerőjeként kapcsolódott a programhoz. Gy. G.: A város művészeti hagyományai és jelene olyan tőkét jelentenek, amelyet vétek lenne nem kiaknázni. Békéscsaba kulturális diplomáciájában, kapcsolatépítő tevékenységében milyen szerepet töltenek be a városhoz kötődő képzőművészek? Szarvas Péter: Békéscsaba hatalmas kulturális tőkével rendelkezik. A helyi alkotók mindig is meghatározták a város kulturális arculatát is. A művészet, a kultúra mindig is egy jó, erős kapocs tudott lenni az emberek között. A műalkotások, a művészet egyetemes nyelvet teremt, ami megkönnyíti és elmélyíti a kapcsolatot. Hozzájárul ahhoz, hogy egy másik ország vagy város lakossága megértse kultúránkat. Tovább a barkaonline.hu cikkére >>>
A napokban jelent meg Szálinger Balázs új verseskönyve Koncentráció címmel. A szerző arra vállalkozott, hogy nem valamely könyvkiadó gondozásában jelenteti meg legújabb könyvét, hanem magánkiadásban, számozott példányokban, előfizetői felhívás segítségével. Új körkérdésünkben három szakembert szólaltattunk meg, hogy fogalmazzák meg véleményüket a kötetről és a kiadásról. 1. Szálinger Balázs úgy döntött, hogy nem valamely könyvkiadó gondozásában jelenteti meg legújabb könyvét, hanem magánkiadásban, számozott példányokban, előfizetői felhívás segítségével. Mit gondol erről a döntésről? Lehet ez egy elterjedtebb alternatívája a verseskönyvek kiadásának, piaci népszerűsítésének? Mohácsi Balázs (költő, kritikus, szerkesztő): Váratlan, meglepő döntés a kortárs irodalmi mezőben. Úgy tudom, az előfizetők száma jelentősen meghaladta azt a számot, ami a minimálisan kitűzött cél volt, amivel nullára jött volna ki a vállalkozás. A 300 példányos álomhatárt is átlépte, amit a verseskötetek kapcsán afféle kilométerkőként vagy küszöbként szokás emlegetni, elsőre abszurdan kevésnek tűnik, ugyanakkor számos kötetből évek alatt sem fogy el ennyi. Hogy Szálinger 350 eladott példány körül jár, akár sikerként is elkönyvelhető. Ugyanakkor a következő magánkiadásban megjelenő kötetnél – legyen szó akár Szálinger következő könyvéről, akár valaki máséról, aki esetleg szintén elhagyja a kiadói szisztémát (tehát ez a magánkiadás nem összekeverendő amatőrök és dilettánsok magánkiadott könyveivel) –, nem hiszem, hogy megszületnek majd az olyan beharangozó cikkek, mint például a Telexen. Szóval mindenképpen figyelembe venném e siker kapcsán, hogy ez a figyelem az első fecskének szól, s könnyen meglehet, egyszeri dologról van szó. Ezen kívül is számos körülmény figyelembe veendő: egyrészt Szálinger a középgeneráció egyik legjobb költője, másrészt a színházi munkái, a Térey-ösztöndíja talán valamifajta biztosítékot is jelenthetnek. Mindezzel azt akarom mondani: szerintem nem sokan engedhetnének meg maguknak hasonló lépést – és még az is a jövő zenéje, hogy Szálinger jól tette-e, hogy így döntött A kortárs realista irányzatok ábrázolásmódjához közelítve Selman Nacar első nagyjátékfilmjében észrevétlenül egy megoldhatatlan morális dilemma kényelmetlen drámájába vezet minket, melyben a törökországi társadalmi állapotok legalább annyira hibáztathatóak, mint az egyéni mulasztások. Egy textilgyár addig hangosan zúgó ipari gépei leállnak egy pillanatra. A Between Two Dawns (kb. Két hajnal között) nyitóképeinek személytelensége meglepően eltér a főszereplőjét később a vászonról el sem engedő filmben kibontakozó morális történet emberközpontúságától, ugyanakkor előrejelzi azt az idegen, távoli nézőpontot, amelyből az egész eseménysort végigkövetjük. A Torinói Filmfesztiválon való sikeres debütálása előtt két évvel a TIFF Pitch Stop Award szekciójában utómunkára támogatást nyert filmjében Nacar nem próbál konfliktusokat teremteni, kihasználja a törökországi társadalmi rendszerben és gazdasági megosztottságban eleve feszülő ellentéteket, s így nincs más dolga, mint megfigyelnie egyszerű alaphelyzetének következményeit. Tovább a filmtett.ro cikkére >>> A kortárs képzőművészet egyik kiemelkedő alakjával, Koszorús Ritával volt alkalmam hosszasan beszélgetni, többek között munkásságáról, az alkotás folyamatáról, mélypontokról és sikerekről, valamint a festészetről magáról otthoni és nemzetközi viszonylatban. A vőki származású vizuális művész Pozsonyban él és alkot, tanulmányait a pozsonyi képzőművészeti közép-, majd főiskolán végezte, továbbá részt vett a Magyar Képzőművészeti egyetem Erasmus programján is. A 2021-es VÚB Év Festményének a nyertese, számos művészi rezidens programon vett részt és galériában állított ki Csehországban, Portugáliában, Németországban, Franciaországban, Olaszországban, Magyarországon és itthon. Kezdjük mélyről. A művész életében vannak hullámvölgyek, számodra mi jelenti a fordulópontot ilyenkor? Eddigi festészeti karrierem egyik mérföldköve 2017 nyara, amikor Bukta Imrénél részt vettem a mezőszemerei művésztelepen. Bukta a mesterem volt budapesti tanulmányaim idején, 2013-ban. A művésztelep keretén belül minden alkotó egy prezentációval mutatkozott be. Én az egyik legfrissebb munkámat, egy videófelvételt mutattam be Curator Shooting címmel. A bemutatkozást elemzés kísérte, amely során olyan kritikát kaptam, hogy belém szorult a levegő. Kit érdekelnek a kurátorok? – kérdezték, hagytad, hogy ezt a jó festményt szétlőjék a kurátorok? Tovább a dunszt.sk cikkére >>> Tavaly ünnepelte tíz éves jubileumát a Hajdúböszörményi Írótábor. Az új évtizedbe lépve több változás történt, amely a visszatérők és az újonnan érkezők számára egyaránt izgalmassá tette az idei tábort. Először tanulhattak a résztvevők média és újságírást Vogyerák Anikótól és kritikaírást Juhász Tibortól, továbbá műhelyvezetést vállalt a korábbi évek rendszeres vendége, Kiss Tibor Noé. Kíváncsi voltam, hogyan hatott rájuk az első ízben kipróbált szerep újdonsága, milyen tapasztalatokat szereztek eddig. Mellettük Deres Kornéliát mint gyakorlott műhelyvezetőt kérdeztem a művészeti területek közötti átjárások fontosságáról és a szemináriumi munkáról. KULTer.hu: Miként lettetek szemináriumvezetők az idei HÍR-en? Vogyerák Anikó: Papp-Für Jancsi kért fel, akivel sok éve barátok vagyunk, és sokszor dolgoztunk együtt, Hajdúböszörményben korábban forgattam is az írótáborról. Az első COVID-hullám után − amikor egy picit fellélegezhettünk − jutott eszébe Jancsinak, hogy lehetne egy szeminárium, ahol a résztvevők médiáról és újságírásról tanulhatnak. Akkor megkérdezte, lenne-e kedvem ezt a szemináriumot vezetni. Tovább a kulter.hu cikkére >>> …a beszélgetések nemcsak az együttesről szólnak, de a MÁNE mindenkori környezetéről is tudósítanak, lévén a kettő szerves kapcsolatban van egymással. Sokféleképpen lehet könyvemléket állítani egy intézménynek. Lehet elfogódottan ünnepelni: intellektuális igénnyel bemutatni az évtizedek történéseinek színét, éppen csak utalva a fonákokra, vagy másik végletként szemérmetlen ízléstelenséggel felhájpolni a múltat. De lehet tudományosan dokumentálni is: fáradtságos kutatómunka nyomán pontos, elfogulatlan és jól strukturált történeti képet festeni róla. Az előbbi az örömben és büszkeségben való közösség élményével kínálja meg az olvasót, viszont elzárja előle egy teljesebb megismerés lehetőségét. Utóbbi ennek éppen a reciprokja: a közös ünnep örömét hírből sem ismeri, cserébe átfogó ismeretet ad a tárgyáról, ami lehetővé teszi az olvasó számára, hogy saját képet alakítson ki róla: vagyis a megismerésben való közösség élményével kínál meg. Persze ezeket vegyíteni is lehet különféle arányokban, és akkor még nem beszéltünk a fotókról, amelyek tánc esetén különös mértékben növelhetik az érzelmi/érzéki élményt, vagy éppen érzékletesen dokumentálhatnak egy-egy történeti tényt. Tovább a tanckritika.hu cikkére >>>
Papapetrou az egyik leghíresebb ausztrál fotóművész. A görög bevándorlók gyerekeként 1960. november 21-én, Melbourne-ben született Papapetrou művészi fotográfiáin részben a valóságot, részben a képzeletet ábrázolta. Véleménye szerint az álarcok – akár jelképes, akár szó szerinti értelemben – nem csak elrejtik személyazonosságunkat, hanem egyidejűleg kibővítik és át is alakítják azt. Az ausztrál fotográfusnőt főleg Diane Arbus munkái inspirálták. Az ő képei hatására vett először fényképezőgépet a nyolcvanas évek elején még ügyvédként dolgozó Papapetrou. Eleinte testépítőkről és Elvis rajongókról készített portrékat, de nem sokkal gyerekei (Olympia és Solomon) születése után egyre gyakrabban őket is modellként szerepeltette. Papapetrou főleg olyan beállított képeket készített, amelyek a jelmezekbe és maszkokba öltözött modelljeit különleges háttér előtt mutatták be.
Augustin Cupșa, a kortárs román irodalom egyik legmarkánsabb képviselője, aki egyben pszichiáter is, a Magyar Írórezidencia-program vendége volt Pécsett júniusban a Zsolnay Kulturális Negyedben. Koszta Gabriella beszélgetett vele. 1749: Milyen a családi háttered, és mikor érezted, hogy számodra az írás az egyik opció? AC: Számomra az írást meghatározta a családi légkör: a könyvek szeretete és a komolyzene az életünk része volt. Apám orvos és író, egyetemista korában a kolozsvári Napoca Universitară diáklap egyik szerkesztője volt Octavian Știreanu, Cornel Nistorescu, Ioan Buduca mellett, hogy csak a jelentősebbeket említsem. Prózát és rádiójátékokat írt, némelyiket anyám is hallhatta a rádióban, mert ő is ugyanabban az egyetemi közegben élt. Szép találkozás volt az övék. Anyám, mielőtt az orvosira ment, hegedülni tanult, és mai napig nagy operarajongó. Erős nosztalgiát érzek az iránt a kulturális pezsgés iránt, amit én nem élhettem meg, viszont a szüleimtől értesültem róla, és rájöttem (jóval az első közlésem után), hogy az írásban ugyanazt a közeledést keresem, a közeledést hozzájuk, másokhoz, az olyan emberekhez, akikkel gyakran sikerül kilépnem a hétköznapi életből, mint az a magányos férfi Patrick Modiano A Kis Bizsu című regényében, aki éjszakánként szokatlan frekvenciákat keres a rádión, és távoli országok adásait hallgatja. A színlapon megjelenő kérdések egyikén sem gondolkodtat el igazán a rendezés. Ad viszont egy hatalmas érzelmi bombát, aminek a hatására én másnap rögtön Rammsteinre futok. A hiányérzetek és problémák ellenére úgy érzem, jó előadás, észszerű feldolgozás nézője voltam. Vajon a gyilkos beszámítható állapotban volt-e a tette elkövetésének idején? Meddig érdemes feszíteni az ember tűrőképességét? Meddig képes elviselni a nyomást, amit a felettese, a környezete, a szerelem (és féltékenység), a hitében való megingás gyakorol rá? Kit terhel a felelősség a tragédiáért, amit a nyomás alatt összeroppant ember követ el? Ahol a művek saját határainkra űznek – Varga Balázs Liminalitás című kiállításához (Szabó Annamária)
Varga Balázs Liminalitás című kiállításához1 fordított navigációt szükséges megidézni, ahol nem az a lényeg, hogy A pontból B-be jussunk, hanem egy random, a mainstreamtől távol eső, C helyszínen lyukadjunk ki. Mondhatnám azt is, hogy legyünk egy rövid időre városi kószálók, vagyis a 19. századi Baudelaire és a 20. századi Walter Benjamin meghatározásában vett flâneurök, tömegbe beolvadó, mégis azon kívül maradó, szemlélődő, rácsodálkozó figurák2 – persze (poszt)modern avatárba konvertálva. Így be tudjuk járni azokat a homályos vagy éppen vakuval megvilágított elágazási pontokat, amelyek hol tudatosan, hol (leginkább) tudattalanul működtetik az alkotó munkáit, nem kispórolva a különös filterű misztikumot. Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>> Nem igazán jellemző a hazai viszonyokra, hogy egy fiatal költő debütáló kötetét közel tíz esztendő múltával újra kiadják, bár szívesen vettem ezt magától értetődőnek, mert az első kiadás is gyakran megfordult a kezemben az évek során. Nem egyszerűen kiemelkedőnek, hanem világirodalmi jelentőségűnek tartottam, ami fordításért kiált, bár erről akkor senkit sem próbáltam meggyőzni. „Szigorúan egyben olvasandó verseskötet”, írta anno a Magyar Narancs.1 Koncepció van tehát, gondoltam akkor. A koncepciók mentén születő verseskötetekkel szemben óvatos, vagy ha úgy tetszik, előítéletes vagyok, mivel többször előfordult velem, hogy egy koncept verseskötet olvasásakor azt éreztem, a szervezőelve erőltetett, erőszakolt, mert a koncepció ára sokszor kompromisszum, ami meglátszik az egyes versek minőségén. (Azzal, hogy ezt a mondatot leírtam, talán már jeleztem is, hogy ebben az esetben messze nem erről van szó.) Példátlan vállalkozást hajt végre a Glaukóma kötet: a főszereplő nem a lírai én, hanem a mások róla alkotott képe, az alany pedig, mondhatni, hallgat. Az eljárás, nagyon távolról persze, emlékeztetett Tom Stoppard Rosenkrantz és Guildenstern halott című filmjére, ahol az ismert cselekmény hátterében vagy mellette zajlik a két mellékszereplő életének az a része, ami a Hamletben nem szerepel, miközben kommentálják az eseményeket. Tamási Áron (1897–1966), a nagy erdélyi magyar író születésének 125. évfordulója alkalmából a Magyar Művészeti Akadémia – a Magyar Írószövetség szakmai együttműködésével – esszé és novella írására hirdet pályázatot. A pályázatra szeptember 30-áig olyan, korábban nem publikált és más pályázaton még nem szerepelt művekkel lehet jelentkezni, melyek kapcsolódnak Tamási Áron életművéhez. A kiírás részletei alább olvashatók. ViszontLátás – Kortárs ön/arcképek című csoportos kiállítás 2022. 06. 24 – 2022. 07. 30. A kiállítás kurátora: Sipos Tünde művészettörténész Abafáy-Deák Csillag: Nézzünk tükörbe Viszontlátjuk egymást (…), megtaláljuk egymást, mi minden alakban felismerjük egymást Szentendrét viszontlátni mindig nagy élmény, a város elválaszthatatlan a képzőművészettől, kiállításoktól, múzeumoktól. Június végén, az Újműhely Galériában megnyílt kiállítás címe: ViszontLátás – Kortárs ön/arcképek. Ha figyelmesen olvassuk, rájövünk arra, hogy többértelmű cím. A viszontlátás szót nem elválasztja egymástól, hanem úgy illeszti össze, hogy a Látás szót nagybetűvel írja. Mi a fontos, a viszont, vagy a látás. Mindkettő, ezért lett egy szó, hiába helyesírás szempontjából nem helyes. Nem mindig az van, nem mindig azt csináljuk, ami helyes, ami előírt, mert úgy kell. Művészekként valami mást kell(ene) megmutatnunk, ha sikerül. Tovább a tiszatajonline.hu cikkére >>>
A Poszthumanizmus és irodalom című esemény a Poszthumanizmus és... beszélgetéssorozat 3. része volt, a moderátori szerepet Nemes Z. Márió töltötte be, a beszélgetés résztvevőiként Vidosa Esztert, Kerber Balázst és Bordás Mátét pillanthatta meg az, aki a Kis Présház kirakatüvegén benézett június 21-én, ugyanis a beszélgetést akkora érdeklődés övezte, hogy többen nem is fértek be a helyszínre, így az élő közvetítéssel kellett beérniük. Az esemény a Prae kiadó, a Kis Présház és a Poli-P kutatócsoport közös együttműködése, ami során a poszthumanizmussal kapcsolatos témák, területek, összefüggések megvilágítására tesznek kísérletet a résztvevők. A Poszthumanizmus és irodalom beszélgetés résztvevői Kerber Balázs költő, irodalomtudós, akinek a legutóbbi verseskötete Conquest címen jelent meg, és az este során bebizonyosodott, hogy több szempontból is a témához kapcsolható; Bordás Máté, költő és irodalomtudós, akinek nemrég jelent meg Gnóm című második verseskötete; a moderátortól legmesszebb pedig Vidosa Eszter irodalomtudós, doktorandusz foglalt helyet, aki doktori disszertációját a poszthumanizmus és az irodalom összefüggéseiről írja, többek között Bartók Imre és Tóth Kinga munkásságával foglalkozik. 
|
