VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szemle A mentők és rohanó autók zajától hangos belvárosi műterembe lépve mintha egy más világba csöppennénk. A kétszintes épület első emeletén szó szerint még a mennyezetről is lógnak a festmények. Kicsik, nagyok és óriási munkák. A szó legnemesebb értelmében. Pécs “legújabb” Munkácsy Mihály-díjjal kitüntetett festőjéhez érkeztem A Nagykanizsán született Ernszt András középiskolásként érkezett Pécsre, de azóta sem engedte el a megyeszékhely, itt él és alkot. Találkozásunk előtti héten Németországban tartott kéthetes művészeti tábort, majd rohant is vissza a családjához. Azt vallja, nemcsak Pécs, hanem a “nyitottság”, ami előre viszi az embert. Ezt a fajta közvetlenséget rögtön tapasztalom is rajta. Ernszt Andrást főként a természet inspirálja, saját maga által készített fotókból indul ki. Tovább a pecsaktual.hu cikkére >>> Költő, műfordító, szerkesztő, művészeti szakíró, képzőművész. Tavaly két verseskötete is megjelent, mindkettő egyfajta számvetés, válaszkísérlet az olyan kérdésekre, hogy mi marad meg és mi vész el az időben. Fragmentumok által inspirált költészet az entrópia felé haladó világban? Fenyvesi Ottóval arról is beszélgettem, hogy miért vonzódik a hosszúversek nagy lélegzetvételű kompozícióihoz. Tovább az esolap.hu cikkére >>> Világgá ment az ifj. Vidnyánszky Attila–Vecsei H. Miklós alkotópáros: külön-külön már kipróbálták magukat Kolozsváron, most közös produkciót hoztak létre, amelyet először a Gyulai Várszínházban mutattak be, a továbbiakban pedig a Kolozsvári Állami Magyar Színházban lesz látható. Az Ifjú barbárok Bartók Béláról és Kodály Zoltánról szól – és még sok minden másról. Még nézni is fájdalmas ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei H. Miklós legújabb produkcióját, pontosabban azokat a részeket, amelyekben Bartók Bélát és Kodály Zoltánt, ezt a két kivételes embert kínpadra vonják, és hazaárulás vádjával elítélik. Tovább az index.hu cikkére >>> Youhu ╱ Kieselbach Galéria ╱ kiállítási enteriőr ╱ Fotó: Biró Dávid ╱ A Kieselbach Galéria jóvoltából A nyár slágerei a bemutatkozó-ismeretterjesztő csoportos kiállítások lettek, mintha a galériák többsége limonádéra invitálná a szabadságukat töltő látogatókat. A fókusz a fiatal művészekre került, mivel a műtárgypiac jelentősen átalakult az elmúlt évtizedben, aminek eredményeként furcsán összecsengő címekkel találkozhatunk. A Horizont idén már másodszor gyűjti össze a válogatott pályakezdőket a Youth 2 keretében, a Kieselbach pedig végre megpróbált felzárkózni a Youhuval (Young Hungarian) a Falk Miksa utca többi aukciósházához, melyek már korábban nyitottak a kortárs felé. (A Kelen Anna vezetésével felfrissülő Virág Judit Galéria egy hónappal korábban tartott egy aukciót, melyen a háború utáni művészet mellett felbukkantak élő alkotók munkái is, a Naco – Nagyházi Contemporary – pedig azzal nagyjából egyidőben mutatta be az elmúlt évben pályakezdőktől eladott műtárgyait Sold Out címen, így engedve betekintést magángyűjteményekbe.) Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>>
Jövő héttől végre magyarul is olvasható a popikon Lana Del Rey verseskötete, a Violet a fűben hátrahajol. A fordítókkal, Simon Mártonnal és Tóth Réka Ágnessel Túry Melinda beszélgetett dalszöveg és vers közti határokról, Insta és költészet viszonyáról, és az egyszerűségében visszaadhatatlan címadó vers fordítási nehézségeiről. 1749: Mikor egy világsztárnak kötete jelenik meg, azt hiszem, jogosan merül fel a kérdés, vajon valóban értékes-e, amit alkotott, vagy inkább csak a hírnevét felhasználva próbál érvényesülni íróként vagy költőként. Hogy érzitek, célja-e, illetve sikerül-e Lana Del Rey költészetének megszólítania azokat is, akik nem tartoznak a rajongói közé? Ki a célközönség? Tóth Réka Ágnes: Én nem választanám szét ennyire egyszerűen sem az érvényesülés, sem a „dalszövegíró vagy költő” kérdését. Ezek nem ilyen konkrétan elkülöníthető kategóriák. Amerikában mindig is megvoltak, sőt fontosak voltak a dalszöveg és vers határmezsgyéjén egyensúlyozó szövegek, volt, aki egyenesen költőként kezdte, mint Patti Smith. De Bob Dylan szövegeit is láttuk már antológiákban publikálva, mondhatnánk itt Tom Waits balladáit, a szintén költőként is működő Leonard Cohent, vagy akár Lauryn Hillt, Akua Narut, stb. Mind világsztárok. Hogy ki mire használja a hírnevét, egy másik lapra tartozik. Új, amerikai – magyar együttműködésben megvalósuló projektünkben azt vizsgáljuk, hogyan közelítsük meg a PC (political correctness, politikai korrektség) kérdését az előadó-művészetek területén. Egyre több a vita a diverzitásról és arról, hogyan tudna megjelenni a diverzitás az előadó-művészetekben. Kik ma az előadók, az írók, kik a rendezők, világszerte és Magyarországon? Mi a helyzet a reprezentáció problémáival? Hogyan egyeztethető össze a művészeti szabadság a sokféleség etikai követelményével? Ezekről a fontos és aktuális, mégis nehezen megközelíthető kérdésekről beszélget amerikai alkotókkal, kurátorokkal, a művészeti felsőoktatás tanáraival a Színház új sorozatában Upor László. Raymond O. Caldwell-lel, a washingtoni Theater Alliance művészeti vezetőjével Upor László budapesti dramaturg, műfordító, egyetemi tanár beszélgetett. – Az önéletrajzod azzal kezdődik, hogy Németországban születtél és szerte a nagyvilágban nőttél föl. – Anyám Németországban élt, de filippínó család lévén a világ minden csücskében tudhattunk magunknak rokonokat. Tizenéves koromig anyámmal éltem, aztán átköltöztem apámhoz az Egyesült Államokba, később egy darabig a nagynénémnél éltem, szóval sokfelé telt a gyerekkorom. Tovább a szinhaz.net cikkére >>> A mai fiatalság nem emlékezhet azokra az időkre, amikor valóban a Balaton volt számunkra a Riviéra. A „magyar tenger” a Kádár-korszakban mágnesként vonzotta a nyaralni vágyókat, hiszen külföldre utazni még nemigen lehetett. Ezt az időszakot, pontosabban a ’60-as, ’70-es és ’80-as évek korszakát eleveníti fel a Várkert Bazár rámpáján elhelyezett fotókiállítás a Balatonhoz köthető emblematikus, ma már retró tárgyakról és a kor divatjáról készült képekkel. Szép idők voltak azok, amikor végre beköszöntött a nyár, és az emberek VW Bogarukkal, Trabantjukkal vagy éppen Ladájukkal „ledöcögtek” a magyar tengerhez, hogy aztán birtokba vehessék a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) által üzemeltetett olcsó üdülőket. A belföldi turizmus a hatvanas évektől Magyarországon is látványos fejlődésnek indult. Tovább a kulter.hu cikkére >>> Baksa-Soós Jánost és a Kex koncertek hangulatát idézték meg az Ördögkatlan Fesztiválon. Beck Zolival, Cseh Andrással, Másik Jánossal, Menyhárt Jenővel és Bérczes Lászlóval beszélgettünk. Tovább a kulturpart.hu cikkére >>> Robitz Anikó fotóművész kilépett a fotózás megszokott keretei közül, hogy megmutassa a bennünket körülvevő épített világot és annak izgalmas részleteit. Fotói képzőművészeti alkotásokként is megállják a helyüket, miközben a művész egyedi szemléletmódjának hála megjelenítik a láthatatlant. Robitz Anikóval rejtett csodákról, felfedezésekről, a fotók mondanivalójáról, nemrégiben megjelent fotóalbumáról, valamint jövőbeli terveiről beszélgettünk. Milyen indíttatásból vált önből fotóművész? Már egészen kisgyermekkoromtól kezdve időről időre szembejöttek képek, amik nem mentek ki a fejemből. Azt hiszem, ezek az elraktározott képek vezettek oda, hogy később magam is fényképeket készítsek. Először tizennyolc éves korom körül erősödött meg bennem annyira ez a vágy, hogy egy ajándékba kapott Zenit fényképezőgéppel elkezdtem leképezni a körülöttem lévő világot. Akkor úgy éreztem, hiányzik ezekből a képekből valami, valami miatt nem jók, de nem tudtam rájönni az okára. Ezért pár évre félre is tettem a fotózást, majd 2005-ben beiratkoztam a Szellemkép Szabadiskolába, ahol újra megpróbálkoztam a fényképezéssel. Eleinte ugyanúgy elégedetlen voltam a fotóimmal, de körülbelül a negyedik foglalkozás után valami bekattant, attól kezdve már tudtam, hogy mit keresek, és hogyan mutassam meg azt. Ekkor találtam rá az építészetre. Elkezdtem fényképezni az épületek részleteit, a különféle textúrákat, és ráéreztem a képek megkomponálására is. Tovább az orszagut.com cikkére >>> A nők társadalmi helyzete sokáig nem tette lehetővé, hogy belépjenek az irodalmi életbe, vagy hogy egyenrangú partnerként vegyenek részt benne. Mindennek a nyomai a mai napig megvannak, számos női író életműve feledésbe merült, kiadatlan vagy kevésbé kutatott maradt, az iskolában pedig szinte csak férfi szerzőkről tanulunk. A Petőfi Kulturális Ügynökség támogatásával megvalósuló podcast-sorozatunkban olyan női írók és költők pályájáról beszélgettünk, akik még mindig nem nyerték el méltó helyüket a kánonban, pedig fontos műveket hagytak ránk. Elindult a N/ők is írtak. Amikor arról beszélünk, hogy ideje lenne, hogy a női írókkal is kiegészítsük az irodalomtankönyveket és általában véve az irodalmi kánont, gyakran kerül elő az érv, hogy ne keressünk olyasmit, ami nincs: fogadjuk el, hogy jó ideig csak a férfiak írtak, női szerzők nem hagytak ránk jelentős műveket. Ez az álláspont azonban egyszerűen nem állja meg a helyét: igenis voltak fontos női íróink, alkotóink, sokan közülük azonban feledésbe merültek, mert nem kapták meg azt a figyelmet, lehetőséget és elismerést, ami egy férfinak járt. Sok női életmű a mai napig kiadatlan maradt, ráadásul még mindig sokkal kevesebb kutatás foglalkozik a női írók szövegeivel. Tovább a konyvesmagazin.hu cikkére >>> Az Ifjú barbárok korszakos mű, egy radikális színházi nemzedék manifesztuma, opus magnuma. Csak egy tánclépés, BB a cipősarkával érinti a padozatot. A mozdulatra ráúszik a zene, cimbalomhang, mi más. Láblendítés következik, már csöppet cifrázva, újra meg újra. Ismerős a játék, csak nem lábbal, hanem kézzel, pontosabban a zene jelbeszédével: a Kodály-módszer. Aztán BB-hez szegődik KZ, ő is hangokat hív elő, ritmizálva, s együtt piruettezik végig a szépséges dallamot: elvesztettem páromat. A színlapon Bartók & Kodály. Kötelező kűr? Hagyományápolás? Elfeledett kincsek feltérképezése? Ó, dehogy.
Mindig is izgatott bennünket, hogy milyen lehet a műtermek világa. A fejünkben francia, olasz vagy éppen amerikai filmek emlékképei, irodalmi élmények nyomán keletkezett víziók élnek erről, pedig sokan itt vannak köztünk, akik képzettek és egyéni stílust alakítottak ki, mégsem könnyen jutnak el a hazai nagyközönséghez. Ilyen hát a művészek világa, amit sorozatunk segítségével szeretnénk kicsit közelebb hozni. Ez alkalommal egy rendezettségében és letisztultságában különleges műterembe látogattunk el, a Kossuth- és Munkácsy-díjas Bak Imréhez. Elegáns és családias környezetbe visz minket a villamos, a II. kerületnek éppen abba a részébe érkezünk, ahol a városi forgalom lassan átadja a helyét az egyre nagyobb kerteknek és az egyre csendesebb utcáknak. Egyre több helyen jelenik meg a természet is, itt-ott pedig kirándulókba botlani. A környezettől mi is meglehetősen lelazulva érkezünk meg egy modern ház elé, amit a rendezett kert jókora fái takarnak. Tovább a welovebudapest.com cikkére >>> A filmkedvelő régóta, egy ideje azonban már az olvasó is úgy érezheti, feszt vegzálják ezzel az ökocuccal. Nem elég, hogy a sajtóban, nem elég, hogy a közbeszédben, de még a fiktív sztorikban is ezzel jönnek lépten-nyomon. Ökológiai katasztrófa, klímaválság, miegymás. Egy ismerősöm szerint, ha valamiről ennyit beszélnek, az csalhatatlan jele annak, hogy álprobléma. Egy másik szerint ez a strucc, a fej és a homok tipikus esete, hiszen csak körbe kell nézni, meg a hőmérőre. No, de nem is ez számít, nem akarok én igazságot tenni globális nagy kérdésekben, csak azt szeretném jelezni, hogy ha egy film vagy könyv ökológiai problémákat feszeget, az nem föltétlenül előny, mert bár a trendekhez illeszkedő történetekre mindig könnyebben hangolódnak rá a sztori-fogyasztók, a könyökömön-jön-ki-effektust sem hanyagolhatjuk el. Na mármost, Oberczián Géza regénye, A küldöttek ökológiai problémákat feszeget. Saját magát ökológiai regényként határozza meg. Végső soron leginkább persze vízről és halakról van szó a könyvben, de nem kipusztulófélben lévő, hanem éppen, hogy túlszaporodó jószágokról. Az alaphelyzet (konfliktus) szimbolikus. Paradox korunk paradox szimbóluma. A túlszaporodó vízi lények ugyanis nem bőséghez, de szűkölködéshez vezetnek. Hogy is van ez? Tovább a barkaonline.hu cikkére >>> Egy új realizmus született meg a mozivásznon: a Balaton-romantika, a hazai borkultúra és a megmosolyogtató alkoholizmus, a vízibicikli, a tanári bérből finanszírozott pompás vidéki esküvők, a „mizu mizu mizu” valósága. Itthon kolbászból van a kerítés. Épp ideje volt. A klasszikus realizmusban már régóta nem hisz senki, csak különböző ideológiák és fantáziák realizmusai „léteznek”. Vagy, hogy André Bazint idézzem: „Nem egy, hanem több realizmus van. Minden kor keresi a magáét […].” A valóság „hű” ábrázolásának nagy – akár korokon is átívelő – paradigmái alakultak ki. Van mágikus realizmusunk, hiperrealizmusunk, volt szocialista realizmusunk, amit aztán mondhatni világszerte leváltott a (Mark Fisher által definiált) kapitalista realizmus. Ez utóbbi innovációival újabb valóság-csomagokat szabadított ránk. Tovább a filmtett.ro cikkére >>> Mostanáig senki nem tudott annak a negyvenöt évvel ezelőtt készült televíziós riportnak a létezéséről, ami a Fidelio kutatásának köszönhetően került elő Ország Liliről. A hosszas kutatómunka eredményeként meglelt felvételt a művész születésének évfordulója alkalmából tárjuk a nyilvánosság elé. Az idén 20 éves Fidelio mindig is elkötelezett volt az értékek felkutatása és széles publikum elé tárása mellett. Ezért külön öröm, hogy a jubileumi évben rálelhettünk arra a hiánypótló anyagra, amely közelebb hozza hozzánk a huszadik századi magyar festészet egyik legtitokzatosabb alakját. A felfedezés jelentősége abban rejlik, hogy ez idáig úgy tudtuk, nem létezik semmilyen mozgóképes felvétel a közel száz éve, 1926. augusztus 8-án született Ország Liliről. Tovább a fidelio.hu cikkére >>> Vendégünk volt Kukorelly Endre, aki szerint az irodalom az, amiről mindenki tudja, hogy micsoda, és senki nem tudja megmondani. Elmesélte, hogy akkor fedezte fel az irodalom erejét, amikor a magyartanárának elmosta a sminkjét egy József Attila-felolvasás, a másik nagy inspirációja pedig a Bűn és bűnhődés. Kifejtette azt is, hogy az irodalom milyen viszonyban áll a megrendüléssel: számos dolog megrendít a természetben is, de az irodalom mesterséges konstrukciókkal igyekszik ugyanezt a hatást elérni. Szerinte az jár a legjobban az életben, aki minél több természeti és művi katarzist él át. Kérdeztük a fiatalkori olvasási szokásai fényében az iskolai tananyaghoz fűződő viszonyáról is. Szerinte az a probléma az irodalmi oktatással, hogy nem helyez hangsúlyt az olvasás megszerettetésére. A tananyag nem korosztályhoz igazított, hanem időrendi sorrendű, és a befogadhatatlan antik szövegek egy középiskolást csak elijesztenek. Fontosabbnak gondolná, hogy a gyerekek élvezzék, amit olvasnak: szerinte az irodalomtörténetet és az élő irodalmat külön kellene tanítani. Tovább a szifonline.hu cikkére >>>
Két éve igazolt a Vígszínházhoz, egyenesen az egyetem után, de már egyszerre játszik és rendez. Bátran foglalkozik olyan színházi formákkal, amelyeket hazai teátrumokban korábban nem látott a közönség. Dino Benjaminnal játékról, technikáról, tehetségről és rendezésről beszélgettünk. Kicsivel a színészdiploma megszerzése után bekerültél a Vígszínház társulatába, de már rendezel. Nem lett volna szerencsésebb a színészetnél maradni? Mindig élt bennem vágy a rendezés iránt. Ennek egyszerű oka van: gyakran úgy érzem, hogy a színház közvetítőszerepét színészként és rendezőként is szeretném erősíteni. Vannak olyan darabok, amiket sokkal jobban látok rendezőként, mint színművészként. Erre jó példa a második rendezésem, a Szélvész után is szép vagy, amelyet január 22-én mutatott be a Vígszínház. A darabot Cseh Dávid dramaturg írta, és miután elolvastam, tudtam, hogy ebben előadóként nem fogok részt venni, de vonzott a történet. Éreztem, hogy rendezőként kell megfognom ezt az érzékeny és különleges művet. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
Augusztus végéig látható még a 'Menekül a víz' című kiállítás a Trapéz Galériában, amely Trapp Dominika személyes kísérlete az ideologikusság levedlésére, a matériában való felszabadulásra és a személyesség közösségi érzületté alakítására. Trapp Dominika legújabb képein megjelenő víz problémája már nem pusztán ökológiai felszólításként tematizálódik. A víz ebben az esetben inkább érzületek kiáramlásaként, pulzálásaként és hullámzásaként jelenik meg a különféle festészeti felületeken, amelyeken keresztül egyúttal a műtárgy saját létét és az alkotó definíciók alóli mentesülését is bemutatja. Az antropomorfizált víztükörből kirajzolódó női tekintetek nemcsak az ökofeminizmus újabb reszkető portréi, hanem a visszafordíthatatlanul egybeolvadt természet és ember hibridjei. A vízben kioldódott antropocén pedig beszínezi a folyókat, tavakat és tengereket – épp mint a tárlat talált papírfelületeit. A kiállításon Trapp a legbensőbb lelki élet misztikájának ábrázolásával megkísérli visszafoglalni az alkotásban való felszabadulást és a társadalmi hasznosságba szökött anyag önállóságát, mindezt úgy, hogy olyan munkákat vonultat fel, amelyek nem terelhetőek egyszerűen ideológiák vagy a környezetvédelem medrébe. Tovább az artportal.hu cikkére >>> Ha 16 és 30 év közti, kötettel még nem rendelkező versíró vagy, aki épp keresi a továbblépési lehetőségeket, a MANK Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. által kiírt, szakmai mentorálásra és bemutatkozásra lehetőséget teremtő nyílt pályázat éppen neked szól! A pályázat apropója, hogy a Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa program beharangozójaként tíznapos összművészeti szimpózium valósul meg 2022. szeptember 30. és október 9. között a Szigligeti Alkotóházban. Az első napokban párhuzamosan zajlik az irodalmi és a vizuális művészeti munka, később pedig a művészetköziség jegyében dolgozhatnak együtt a résztvevők. A nyertes pályázók egy legendás irodalmi helyszínen, a Esterházy-kastélyban ismerhetik meg a kortárs művészeti élet szereplőit, együtt dolgozhatnak egy mentorral és más művészeti ágak képviselőivel, továbbá szerteágazó médiareprezentációra is számíthatnak. Tovább a litera.hu cikkére >>> A 19. század első harmadában, az intézményes kritika kialakulásának időszakában a legalapvetőbb vita a kritikusi felhatalmazással volt kapcsolatos. Értelemszerűen az addig magától értetődő, klasszicista normatív ízlés a romantika forradalmának következtében elvesztette a primátusát, és minthogy az abszolút szép ideája háttérbe szorult, vele együtt az azt érvényesítő kritikusi praxis is veszített legitimitásából. A korban sorra létrehozott kritikai fórumok (a legkülönfélébb lapoktól az akadémián át a Kisfaludy Társaságig) éppen ennek a legitimitásnak a hiányát próbálták pótolni, mert nagyon is jól tudták, a klasszicista normarendszer legföljebb is a formai, műfaji szabályok betartatására korlátozható, ám a mű értékének megítéléséhez már nem alkalmas alap. Tovább az esolap.hu cikkére >>> 
|
