Szemle

Mit tartogat a ma olvasójának Kalász Márton lírai hagyatéka? Halmai Tamás ezúttal egy hét éve megjelent Kalász-kötetet és egy, a költőt annak idején köszöntő antológiát olvas újra.

Kedves csalás föliratozza ezt az ünnepi kiadványt: a kötetet záró Kalász Márton-vers, a Bizalom utolsó sorából: „nő (s ritkul) hozzám a világ – velem” a szerkesztői koncepció finoman kiakolbólította a múlás, fogyatkozás, veszteség sugalmait hordozó „ritkul” betoldást. A kötet címe azonban az idézett költeményt nem meghamisítja, inkább az életmű egészének belátásrendjéhez lényegíti. Ez a lényegítő elszánás már az első lapokon, Zsille Gábor érdemi kérdéseivel kezdetét veszi. Hiszen a – még 2004-ben – meginterjúvolt költő válasza nem közhelyek cizellálásában merül ki, hanem bensőségesen vall alkotáslélektan és hitélet összefüggéseiről, a Kalász-líra – gyakran csak vízjeles derengéssel jelzett – szellemi-lelki elkötelezettségéről: „A hit számomra nem kötöttséget jelent, hanem éppen fordítva: szabadságot. Egy olyan eszmét, amelyben szabadon mozoghatok, gondolkodhatom. Nem tudom, mit mondana erre egy teológus, de én felszabadulásként élem át a hit tanításait. Úgy gondolom, verseim döntő része ehhez kötődik. Ha olykor áttételesen vagy szemérmesen is, de az istenhitből táplálkoznak.” („A hit szabadságot jelent”. Beszélgetés a hetvenéves Kalász Mártonnal, 10.)

Tovább a naputonline.hu cikkére >>>

 
Katona Péter Dániel a „Holtverseny” című előadásban 
Fotó: Lakatos Péter/Átrium

Négy élsportoló fiú életébe nyerhetünk bepillantást egy értékvesztett világban, ahol örömforrást csupán a szexualitás, a tudatmódosító szerek, a sport és az erőszak jelent. Ám a felszín alatt rétegzettebb problémák bújnak meg – az egyik ilyen, hogy miként lehet felnőtté válni megfelelő példa nélkül.

Totth Benedek 2014-ben megjelent, Holtverseny című első regényének színpadi adaptációját monodráma formájában az Átrium Színházban láthatjuk Kovács Máté rendezésében, Katona Péter Dániel szereplésével. A szerző 1977-ben született, a kétezres évek elejétől műfordítóként és szerkesztőként dolgozik, a Holtverseny megjelenése óta különböző folyóiratokban publikál, és 2017-ben megjelent második regénye is. Bár a Holtverseny nagy népszerűségnek örvend, viszonylag friss regényként egyelőre alapműnek semmiképp nem tekinthető, így színpadra állítása is kihívást jelent. A regényből készült előadást idén nyáron Szegeden, a 32. THEALTER nemzetközi színházi fesztiválon is bemutatták.

Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>

Fotó: Jansen van Staden

Jansen van Staden dél-afrikai fotóművész Microlight projektjét édesapja 2011-es halálos repülőgép-balesete indította el. Évekkel a baleset után testvérével felkereste a szerencsétlenség helyszínét, megpróbálta megtudni, mi és hogyan történt az apjával, szerette volna lezárni magában a tragédiát. Apja, amellett, hogy szenvedélyes pilóta volt, az ultrakönnyű sportrepülőgépe vezetése közben fotózni is imádott. Számtalan légi felvételt készített a tájról, a sivatagról és a felhőkről. Van Staden azt gondolta, hogy apja fotóinak felhasználásával készíti el a következő fotóprojektjét, de a fotók keresése közben olyan dolgokat talált a merevlemezeken, amikre cseppet sem volt felkészülve.

Tovább a telex.hu cikkére >>>

Jobbára mindannyian érdeklődünk családunk története, őseink élete iránt. Valamennyi nemzet irodalma bővelkedik a családregényekben, azon belül is a kifejezetten az apa, az anya, ritkábban a nagyszülők sorsát körüljáró alkotásokban. Noha a magyar irodalomban viszonylag elenyészőek a nagyszülő-, netalán a kimondottan nagyaparegények, Halmai Róbert a Nagyapám című regényével akár változtathat a tendencián.

A cím alatt az alcím egyértelművé teszi: családtörténettel van dolgunk. A kerettörténet, amely a törzsszöveghez viszonyítva némi tipográfiai eltérést mutat, úgy szól, hogy a szerző keze ügyébe akadt egy régi fénykép, amelyen négy alak mosolyog a kamerába. Ott, a fotón lenne a helye neki, a narrátornak is, de valamilyen okból kifolyólag mégsem szerepel rajta. Ennél sokkalta fajsúlyosabb probléma, hogy nem emlékszik – sem a felvétel készítésének körülményeire, sem a kirándulásra, sem a nagyapjára. Ez a (kis)regény (már amennyiben vonakodva regénynek tekinthetjük ezeket a rövid szövegeket) kiindulópontja, amelyet így vázol fel: „Semmire nem emlékszem abból a nyaralásból. Nem emlékszem a nagyapámra sem.” Majd megemlíti: „Mindenkinek két nagyapja van. Nekem egy se volt.” (A kiemelések itt és a továbbiakban tőlem származnak – N. M. M.) Erre a felismerésre épül a regény, amely már a legelején láttatja, hogy alapvetően az emlékápolás vagy emlék-nem-ápolás, illetve a másik megismerhetőségének témakörét kívánja körbejárni.

Tovább az ujforras.hu cikkére >>>

(Fotó: Szerda Zsófia)

Mezei Szilárd zenéjére az ezredforduló budapesti underground koncertjein figyeltem fel. A népzene felől érkezett az experimentális zene területére egy kis free jazz kitérővel. Noha ő kifejezetten a közösségi műfajokra alapoz, mégis vannak egyéni megoldásai, mint amilyen a Gyémántrét. Zenéje mindenképpen szélesebb figyelmet érdemel.

PRAE.HU: Milyen közösségi zenei jelenségekhez kötődsz, felhasználod-e valamely nép zenéje vagy a populáris műfajok motívumait, vagy ezek milyen más módon hatnak rád?

A magyar népzenét tartom zenei anyanyelvemnek, és ahhoz kötődöm amióta zenével foglalkozom, elsősorban mint egy fenoménhoz, jelenséghez, habitushoz, és csak másodsorban mint konkrét zenei tartalomhoz – ez utóbbi, szándékaim szerint mélyebben jelenik a zenéimben (egy projektum kivételével, amire később még kitérek), tehát nem konkrét népdalok idézésében, feldolgozásában, hanem a már említett zenei anyanyelv szintjén, ami elsőre talán nem is mindig derül ki, illetve inkább a ritmikában, dallamformálásban mutatkozik meg, és sokszor nem is tudatos módon. Mivel nem igazán különítem el a komponálás és az élő improvizálás tevékenységét a zené(m)ben, ezért ez mindkét dologra érvényes.

Tovább a prae.hu cikkére >>>

 
(Kép forrása: UnivPécs)

A mentők és rohanó autók zajától hangos belvárosi műterembe lépve mintha egy más világba csöppennénk. A kétszintes épület első emeletén szó szerint még a mennyezetről is lógnak a festmények. Kicsik, nagyok és óriási munkák. A szó legnemesebb értelmében.

Pécs “legújabb” Munkácsy Mihály-díjjal kitüntetett festőjéhez érkeztem

A Nagykanizsán született Ernszt András középiskolásként érkezett Pécsre, de azóta sem engedte el a megyeszékhely, itt él és alkot. Találkozásunk előtti héten Németországban tartott kéthetes művészeti tábort, majd rohant is vissza a családjához. Azt vallja, nemcsak Pécs, hanem a “nyitottság”, ami előre viszi az embert. Ezt a fajta közvetlenséget rögtön tapasztalom is rajta.

Ernszt Andrást főként a természet inspirálja, saját maga által készített fotókból indul ki.

Tovább a pecsaktual.hu cikkére >>>

Költő, műfordító, szerkesztő, művészeti szakíró, képzőművész. Tavaly két verseskötete is megjelent, mindkettő egyfajta számvetés, válaszkísérlet az olyan kérdésekre, hogy mi marad meg és mi vész el az időben. Fragmentumok által inspirált költészet az entrópia felé haladó világban? Fenyvesi Ottóval arról is beszélgettem, hogy miért vonzódik a hosszúversek nagy lélegzetvételű kompozícióihoz.
 
– Írásaiddal először 2015-ben, a Prae folyóiratban találkoztam. Az év második lapszámában megjelent verseidet olvasva meglepetten figyeltem fel egy linkre, amely a Penavin tanárnővel Szunyoghéknál Lendván című szövegbe volt ágyazva, és a világhírű Abba nevű formáció Watch Out című dalához vezetett. Számomra ez a dal – egyébként azóta is hallgatom – meglepően rockosnak tűnt azokhoz az Abba-számokhoz képest, amelyeket akkoriban ismertem.
– Az Abba együttes soha nem tartozott a kedvenceim közé, de a popzene történetében mégis fontos szerepük van: az Eurovízió nevű szerencsétlen táncdalfesztivál történetének egyetlen győztese, amely nemzetközi szinten jelentős életművet tudott felmutatni. A Watch Out az Eurovízió-győztes Waterloo című dalt tartalmazó kislemez B oldalán található, és rockos, nagyon kilóg az Abba repertoárjából.

Tovább az esolap.hu cikkére >>>

Világgá ment az ifj. Vidnyánszky Attila–Vecsei H. Miklós alkotópáros: külön-külön már kipróbálták magukat Kolozsváron, most közös produkciót hoztak létre, amelyet először a Gyulai Várszínházban mutattak be, a továbbiakban pedig a Kolozsvári Állami Magyar Színházban lesz látható. Az Ifjú barbárok Bartók Béláról és Kodály Zoltánról szól – és még sok minden másról.

Még nézni is fájdalmas ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei H. Miklós legújabb produkcióját, pontosabban azokat a részeket, amelyekben Bartók Bélát és Kodály Zoltánt, ezt a két kivételes embert kínpadra vonják, és hazaárulás vádjával elítélik.

Tovább az index.hu cikkére >>>

Youhu ╱ Kieselbach Galéria ╱ kiállítási enteriőr ╱ Fotó: Biró Dávid ╱ A Kieselbach Galéria jóvoltából

A nyár slágerei a bemutatkozó-ismeretterjesztő csoportos kiállítások lettek, mintha a galériák többsége limonádéra invitálná a szabadságukat töltő látogatókat. A fókusz a fiatal művészekre került, mivel a műtárgypiac jelentősen átalakult az elmúlt évtizedben, aminek eredményeként furcsán összecsengő címekkel találkozhatunk.

A Horizont idén már másodszor gyűjti össze a válogatott pályakezdőket a Youth 2 keretében, a Kieselbach pedig végre megpróbált felzárkózni a Youhuval (Young Hungarian) a Falk Miksa utca többi aukciósházához, melyek már korábban nyitottak a kortárs felé. (A Kelen Anna vezetésével felfrissülő Virág Judit Galéria egy hónappal korábban tartott egy aukciót, melyen a háború utáni művészet mellett felbukkantak élő alkotók munkái is, a Naco – Nagyházi Contemporary – pedig azzal nagyjából egyidőben mutatta be az elmúlt évben pályakezdőktől eladott műtárgyait Sold Out címen, így engedve betekintést magángyűjteményekbe.)

Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>>

Jövő héttől végre magyarul is olvasható a popikon Lana Del Rey verseskötete, a Violet a fűben hátrahajol.  A fordítókkal, Simon Mártonnal és Tóth Réka Ágnessel Túry Melinda beszélgetett dalszöveg és vers közti határokról, Insta és költészet viszonyáról, és az egyszerűségében visszaadhatatlan címadó vers fordítási nehézségeiről.

1749: Mikor egy világsztárnak kötete jelenik meg, azt hiszem, jogosan merül fel a kérdés, vajon valóban értékes-e, amit alkotott, vagy inkább csak a hírnevét felhasználva próbál érvényesülni íróként vagy költőként. Hogy érzitek, célja-e, illetve sikerül-e Lana Del Rey költészetének megszólítania azokat is, akik nem tartoznak a rajongói közé? Ki a célközönség?

Tóth Réka Ágnes: Én nem választanám szét ennyire egyszerűen sem az érvényesülés, sem a „dalszövegíró vagy költő” kérdését. Ezek nem ilyen konkrétan elkülöníthető kategóriák. Amerikában mindig is megvoltak, sőt fontosak voltak a dalszöveg és vers határmezsgyéjén egyensúlyozó szövegek, volt, aki egyenesen költőként kezdte, mint Patti Smith. De Bob Dylan szövegeit is láttuk már antológiákban publikálva, mondhatnánk itt Tom Waits balladáit, a szintén költőként is működő Leonard Cohent, vagy akár Lauryn Hillt, Akua Narut, stb. Mind világsztárok. Hogy ki mire használja a hírnevét, egy másik lapra tartozik.

Tovább a 1749.hu cikkére >>>

Új, amerikai – magyar együttműködésben megvalósuló projektünkben azt vizsgáljuk, hogyan közelítsük meg a PC (political correctness, politikai korrektség) kérdését az előadó-művészetek területén. Egyre több a vita a diverzitásról és arról, hogyan tudna megjelenni a diverzitás az előadó-művészetekben. Kik ma az előadók, az írók, kik a rendezők, világszerte és Magyarországon? Mi a helyzet a reprezentáció problémáival? Hogyan egyeztethető össze a művészeti szabadság a sokféleség etikai követelményével? Ezekről a fontos és aktuális, mégis nehezen megközelíthető kérdésekről beszélget amerikai alkotókkal, kurátorokkal, a művészeti felsőoktatás tanáraival a Színház új sorozatában Upor László.

Raymond O. Caldwell-lel, a washingtoni Theater Alliance művészeti vezetőjével Upor László budapesti dramaturg, műfordító, egyetemi tanár beszélgetett.

– Az önéletrajzod azzal kezdődik, hogy Németországban születtél és szerte a nagyvilágban nőttél föl.

– Anyám Németországban élt, de filippínó család lévén a világ minden csücskében tudhattunk magunknak rokonokat. Tizenéves koromig anyámmal éltem, aztán átköltöztem apámhoz az Egyesült Államokba, később egy darabig a nagynénémnél éltem, szóval sokfelé telt a gyerekkorom.

Tovább a szinhaz.net cikkére >>>

 
Kép forrása: Várkapitányság

A mai fiatalság nem emlékezhet azokra az időkre, amikor valóban a Balaton volt számunkra a Riviéra. A „magyar tenger” a Kádár-korszakban mágnesként vonzotta a nyaralni vágyókat, hiszen külföldre utazni még nemigen lehetett. Ezt az időszakot, pontosabban a ’60-as, ’70-es és ’80-as évek korszakát eleveníti fel a Várkert Bazár rámpáján elhelyezett fotókiállítás a Balatonhoz köthető emblematikus, ma már retró tárgyakról és a kor divatjáról készült képekkel.

Szép idők voltak azok, amikor végre beköszöntött a nyár, és az emberek VW Bogarukkal, Trabantjukkal vagy éppen Ladájukkal „ledöcögtek” a magyar tengerhez, hogy aztán birtokba vehessék a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) által üzemeltetett olcsó üdülőket. 

A belföldi turizmus a hatvanas évektől Magyarországon is látványos fejlődésnek indult.

Tovább a kulter.hu cikkére >>>

Baksa-Soós Jánost és a Kex koncertek hangulatát idézték meg az Ördögkatlan Fesztiválon. Beck Zolival, Cseh Andrással, Másik Jánossal, Menyhárt Jenővel és Bérczes Lászlóval beszélgettünk.

Tovább a kulturpart.hu cikkére >>>

Robitz Anikó fotóművész kilépett a fotózás megszokott keretei közül, hogy megmutassa a bennünket körülvevő épített világot és annak izgalmas részleteit. Fotói képzőművészeti alkotásokként is megállják a helyüket, miközben a művész egyedi szemléletmódjának hála megjelenítik a láthatatlant.

Robitz Anikóval rejtett csodákról, felfedezésekről, a fotók mondanivalójáról, nemrégiben megjelent fotóalbumáról, valamint jövőbeli terveiről beszélgettünk.

Milyen indíttatásból vált önből fotóművész?

Már egészen kisgyermekkoromtól kezdve időről időre szembejöttek képek, amik nem mentek ki a fejemből. Azt hiszem, ezek az elraktározott képek vezettek oda, hogy később magam is fényképeket készítsek. Először tizennyolc éves korom körül erősödött meg bennem annyira ez a vágy, hogy egy ajándékba kapott Zenit fényképezőgéppel elkezdtem leképezni a körülöttem lévő világot. Akkor úgy éreztem, hiányzik ezekből a képekből valami, valami miatt nem jók, de nem tudtam rájönni az okára. Ezért pár évre félre is tettem a fotózást, majd 2005-ben beiratkoztam a Szellemkép Szabadiskolába, ahol újra megpróbálkoztam a fényképezéssel. Eleinte ugyanúgy elégedetlen voltam a fotóimmal, de körülbelül a negyedik foglalkozás után valami bekattant, attól kezdve már tudtam, hogy mit keresek, és hogyan mutassam meg azt. Ekkor találtam rá az építészetre. Elkezdtem fényképezni az épületek részleteit, a különféle textúrákat, és ráéreztem a képek megkomponálására is.

Tovább az orszagut.com cikkére >>>

A nők társadalmi helyzete sokáig nem tette lehetővé, hogy belépjenek az irodalmi életbe, vagy hogy egyenrangú partnerként vegyenek részt benne. Mindennek a nyomai a mai napig megvannak, számos női író életműve feledésbe merült, kiadatlan vagy kevésbé kutatott maradt, az iskolában pedig szinte csak férfi szerzőkről tanulunk. A Petőfi Kulturális Ügynökség támogatásával megvalósuló podcast-sorozatunkban olyan női írók és költők pályájáról beszélgettünk, akik még mindig nem nyerték el méltó helyüket a kánonban, pedig fontos műveket hagytak ránk. Elindult a N/ők is írtak.

Amikor arról beszélünk, hogy ideje lenne, hogy a női írókkal is kiegészítsük az irodalomtankönyveket és általában véve az irodalmi kánont, gyakran kerül elő az érv, hogy ne keressünk olyasmit, ami nincs: fogadjuk el, hogy jó ideig csak a férfiak írtak, női szerzők nem hagytak ránk jelentős műveket. Ez az álláspont azonban egyszerűen nem állja meg a helyét: igenis voltak fontos női íróink, alkotóink, sokan közülük azonban feledésbe merültek, mert nem kapták meg azt a figyelmet, lehetőséget és elismerést, ami egy férfinak járt. Sok női életmű a mai napig kiadatlan maradt, ráadásul még mindig sokkal kevesebb kutatás foglalkozik a női írók szövegeivel. 

Tovább a konyvesmagazin.hu cikkére >>>

Az Ifjú barbárok korszakos mű, egy radikális színházi nemzedék manifesztuma, opus magnuma.  

Csak egy tánclépés, BB a cipősarkával érinti a padozatot. A mozdulatra ráúszik a zene, cimbalomhang, mi más. Láblendítés következik, már csöppet cifrázva, újra meg újra. Ismerős a játék, csak nem lábbal, hanem kézzel, pontosabban a zene jelbeszédével: a Kodály-módszer. Aztán BB-hez szegődik KZ, ő is hangokat hív elő, ritmizálva, s együtt piruettezik végig a szépséges dallamot: elvesztettem páromat.

A színlapon Bartók & Kodály. Kötelező kűr? Hagyományápolás? Elfeledett kincsek feltérképezése?

Ó, dehogy.

Tovább az art7.hu cikkére >>>

Bak Imre (Fotó: Nagy Bogi - We Love Budapest)

Mindig is izgatott bennünket, hogy milyen lehet a műtermek világa. A fejünkben francia, olasz vagy éppen amerikai filmek emlékképei, irodalmi élmények nyomán keletkezett víziók élnek erről, pedig sokan itt vannak köztünk, akik képzettek és egyéni stílust alakítottak ki, mégsem könnyen jutnak el a hazai nagyközönséghez. Ilyen hát a művészek világa, amit sorozatunk segítségével szeretnénk kicsit közelebb hozni. Ez alkalommal egy rendezettségében és letisztultságában különleges műterembe látogattunk el, a Kossuth- és Munkácsy-díjas Bak Imréhez.

Elegáns és családias környezetbe visz minket a villamos, a II. kerületnek éppen abba a részébe érkezünk, ahol a városi forgalom lassan átadja a helyét az egyre nagyobb kerteknek és az egyre csendesebb utcáknak. Egyre több helyen jelenik meg a természet is, itt-ott pedig kirándulókba botlani. A környezettől mi is meglehetősen lelazulva érkezünk meg egy modern ház elé, amit a rendezett kert jókora fái takarnak. 

Tovább a welovebudapest.com cikkére >>>

A filmkedvelő régóta, egy ideje azonban már az olvasó is úgy érezheti, feszt vegzálják ezzel az ökocuccal. Nem elég, hogy a sajtóban, nem elég, hogy a közbeszédben, de még a fiktív sztorikban is ezzel jönnek lépten-nyomon. Ökológiai katasztrófa, klímaválság, miegymás. Egy ismerősöm szerint, ha valamiről ennyit beszélnek, az csalhatatlan jele annak, hogy álprobléma. Egy másik szerint ez a strucc, a fej és a homok tipikus esete, hiszen csak körbe kell nézni, meg a hőmérőre. No, de nem is ez számít, nem akarok én igazságot tenni globális nagy kérdésekben, csak azt szeretném jelezni, hogy ha egy film vagy könyv ökológiai problémákat feszeget, az nem föltétlenül előny, mert bár a trendekhez illeszkedő történetekre mindig könnyebben hangolódnak rá a sztori-fogyasztók, a könyökömön-jön-ki-effektust sem hanyagolhatjuk el.

Na mármost, Oberczián Géza regénye, A küldöttek ökológiai problémákat feszeget. Saját magát ökológiai regényként határozza meg. Végső soron leginkább persze vízről és halakról van szó a könyvben, de nem kipusztulófélben lévő, hanem éppen, hogy túlszaporodó jószágokról. Az alaphelyzet (konfliktus) szimbolikus. Paradox korunk paradox szimbóluma. A túlszaporodó vízi lények ugyanis nem bőséghez, de szűkölködéshez vezetnek.

Hogy is van ez?

Tovább a barkaonline.hu cikkére >>>

Egy új realizmus született meg a mozivásznon: a Balaton-romantika, a hazai borkultúra és a megmosolyogtató alkoholizmus, a vízibicikli, a tanári bérből finanszírozott pompás vidéki esküvők, a „mizu mizu mizu” valósága. Itthon kolbászból van a kerítés.

Épp ideje volt. A klasszikus realizmusban már régóta nem hisz senki, csak különböző ideológiák és fantáziák realizmusai „léteznek”. Vagy, hogy André Bazint idézzem: „Nem egy, hanem több realizmus van. Minden kor keresi a magáét […].” A valóság „hű” ábrázolásának nagy – akár korokon is átívelő – paradigmái alakultak ki. Van mágikus realizmusunk, hiperrealizmusunk, volt szocialista realizmusunk, amit aztán mondhatni világszerte leváltott a (Mark Fisher által definiált) kapitalista realizmus. Ez utóbbi innovációival újabb valóság-csomagokat szabadított ránk. 

Tovább a filmtett.ro cikkére >>>

Mostanáig senki nem tudott annak a negyvenöt évvel ezelőtt készült televíziós riportnak a létezéséről, ami a Fidelio kutatásának köszönhetően került elő Ország Liliről. A hosszas kutatómunka eredményeként meglelt felvételt a művész születésének évfordulója alkalmából tárjuk a nyilvánosság elé.

Az idén 20 éves Fidelio mindig is elkötelezett volt az értékek felkutatása és széles publikum elé tárása mellett. Ezért külön öröm, hogy a jubileumi évben rálelhettünk arra a hiánypótló anyagra, amely közelebb hozza hozzánk a huszadik századi magyar festészet egyik legtitokzatosabb alakját. A felfedezés jelentősége abban rejlik, hogy ez idáig úgy tudtuk, nem létezik semmilyen mozgóképes felvétel a közel száz éve, 1926. augusztus 8-án született Ország Liliről.

Tovább a fidelio.hu cikkére >>>