Heidegger int, nehogy azt higgyük, hogy a szó rögtön szállítja a dolog áttetsző lényegét. És Roland Barthes szövi tovább, elmagyarázta, hogy az én-kép és az Én-mondás szférája más, még ha összeforrt is. Maga a személy is a jelölőlánc részese, a beszélő megművelte föld, a nyelv, az a matéria vagy dolog, amiből a mondó származik. Bár az általunk értett diskurzus szimbolikus, az individuum is szemantikai konstellációként rögzül, akár egy számegyenesen kijelölt „pozíció”. Az írás csak egyetlen pillanatig lép ki az imaginárius szegmensből, amikor a megmondó én összhangja a mondatok alapján cselekvő énnel teljes. Ez a másodperc egy kegyelmi állapot. A Logosz találkozása az elmével, a szellem érintése a bőrön. A meghalást feltartóztató borzongás. Ami fölötte áll a testnek. Jövőhorizont, mondaná Hegel. A szellem fenomenológiája alapján. Vagy a „zűrzavar rendbontója” (Karl Kraus szavaival) bekukkant a kulisszák mögé és leírja, amit lát. Ejnye. S a számítógép kiírja, keressünk másik energiaforrást, mert lassan lejár az elem szavatossági ideje, az akku feladta. Nincs benne tovább spiritusz, se Petró.
Egyén és közösség az irodalomban; magán- és közélet a szövegben, elefántcsonttorony és/vagy piactér
Én az egyén vagyok, és itt van körülöttem a közösség. Én beszélek, ti most hallgattok. Én nem szeretek annyira nyilvánosan beszélni, sőt kimondottan utálok, de a kedvetekért megteszem, mert hallani akartok. Azt hiszitek, okosat fogok mondani, pedig haha.
Az Országos Levéltárban, ahol dolgozom, na ott aztán van közösség, mindig akkor a leginkább, amikor pedig én egyénileg írni szeretnék. Verssel nem is nagyon kísérletezem ott, nyolcan vagyunk egy szobában, de kritikával, recivel, könyvszerkesztéssel, lapszerkesztéssel simán. Néha nem hagynak dolgozni, mert hangosan beszélgetnek órákon át, olyankor szólok, sőt a múltkor veszekedtem is. De máskor meg közösségi életet élek, és én is inkább Kozsó áramlopási botrányáról és a közmédia virágzásáról, válságáról, ki hogyan látja, beszélgetek. A levéltári közösség, ez a nyolc teljesen máshonnan jött, különböző életkorú és pártpreferenciájú férfi és nő egyébként többnyire élő Laokoón-csoportja a toleranciának, mi több, az altruizmusnak. Többfelé és egymástól távolra szakadt irodalmi közösségek figyelmébe ajánlom környezettanulmány céljából a Magyar Nemzeti Levéltár 64-es szobáját.
Világunk már többször megérett a pusztulásra, és mivel túl régóta mondogatjuk ezt, lehet benne némi ráció. Érdekes tendencia, hogy egyre több hazai szerzőt foglalkoztat a világvége gondolata. Számos önjelölt jövőbelátó megjósolta már a világvégét, ami eddig szerencsére mindvégig elmaradt, vagy ha be is következett, nem vettük észre. És most ez az ürülékgyártó, mohó vágyaktól hajtott emberiség megítéltetik. Ami eddig csak hatásvadász bulvárlapok leghátsó oldalán manifesztálódott, betáncol az életünkbe, legalábbis egy regény erejéig.
A Szint kérdésére: "A művészet olyan objektív tevékenység, amely hat az emberi érzékszervekre, és agyi élvezetet okoz. Lásd gasztronómiai élvezet, szexuális élvezet, zenei élvezet, színházi élmény, múzeumi katarzis, balett, tapintási élvezet, lásd futuristák tapintó asztala, népi tánc, távfutás, endorfinok szabadulnak fel, elektromos stimulálás, drogok fogyasztása, fészbukolás, TV sorozatok, Kocsis Zoltán leül a zongora mellé, és nem csinál semmit, mert ez van a kottában (John Cage: 4 perc 33 másodperc), stb."
Ahány költő, úgy tűnik, annyi életpályamodell. Van, aki már az óvodában verset farag, mást az iskolában ragad el a poézis szelleme (én például tizenkét évesen kezdtem vonalas füzetbe rigmusokat, később versnek nevezhető szövegeket eszkábálni); sőt nevezhető a versírás afféle pubertáskori elváltozásnak is, ami majdnem mindenkivel megtörténik, csak aztán a felnőttkorba lépve a legtöbben abbahagyják, vagyis kinövik – aki nem, az minősül költőnek. Ez az általános felfogás. De például Vasadi Péter már 46 éves volt, amikor az első kötete megjelent, és élete alkonyára elért mindent, amit egy költőnek el lehet ma érnie Magyarországon, és az talán nem kevés. Magyarország végső soron mindig meg tudta becsülni a költőit, ha megerőltette magát. Nádasdy Ádám elmondása szerint 29 éves korától versel – egész pontosan: a kamaszkor nála is termett költeményeket, de ő, valódi hangját nem találva még, s mert „furcsa”, szégyellt érzései és gyakorló katolikus hite közt vívódott, tíz évig szüneteltette ebbéli tevékenységét. Mondván, nagyon sokat kell várni, nagyon nagy dolgoknak kell megtörténniük, megoldódniuk ahhoz, hogy az ő nyelve is megoldódjon, hogy meg merjen szólalni.
Amit az újkor embere mond, azt mind fenntartással közli. (Mihail Bahtyin tudta ezt.) Túl finom irónia. A néven nevezés mágikus ereje azonban megmaradt. Pars pro toto – (rész az egész helyett), „sok enni kívánó személy” helyett „sok száj” várja Isten beszédét. Az ámuldozás lélegző tájként beszippantja a gondolkodás. Az éj gyökerei között futnak a sínek. Szeráfok és faunok bámulnak a mozgólépcsőn. Hörcsögök. A pillanat folyóban széttépett nyakék. Egyetlen élet: gyöngy az ég. Egy kerub csönget, kozmikus robot. Tarsolyában hormonok. Hallgatom a mikrokozmoszt. Mintha valaki összeroppantaná a táskarádiót.
El kell fogadjam Varga Rudolf, Czipott György: Kórisme, című kötetének fülszövegében írt észrevételét, hogy „Sejthető, hogy a költő saját világváltozata szerint fogja feltárni a világ helyzetét, [hogy a kötetben olvasható] versek hangvétele újszerű, a sámánokra, énekmondókra, dünnyögőkre jellemző [s, hogy munkáiban] a köztudatból ma már szinte teljesen kiveszett intonációt alkalmaz.” Jómagam, jelen ismertetőmben immár harmadszor írok Czipott György egy-egy verskötetéről, így már volt módomban „belekóstolni” egyedi hangvételű, könnyűnek nem nevezhető verseléstechnikai metódusába.
Olvasói jegyzetek A szellem fenomenológiája margójára
(Részletek)
1
A gondolat megtalálja alanyát. A szellem a testet. A lélek a szívet. A kenyérkocka besétál a szájba. Az ujjak kocsiján. Majd bor csúszik le a megdöntött pohár oldalán az ajkak közé. És átváltozik a természet. Felcsillan a szem. Megjelenik egy tiszta kép a pupilla tükrében.
A valóság mindennek az alanya. Vele történik az állítás, az állítmány. Egy idő után szomjasak leszünk, ha használjuk a nyelvünk. Ezért kötelesek vagyunk inni a létfenntartás végett. Hogy maradjon meg, terjeszkedjen tovább a valóság, ami vagyunk, mint alanyok, a gondolat által, ami megtalál. Magunkba fogadjuk a bort. A szellemet. A vért. Újraírjuk a kertet, ami bennünk lakik. Akár nevethetünk is ezen, mert ez a perspektíva dekonstrukciója.
A művészélet nehéz, legyen szó akár íróról, akár festőről. A legtöbb író életében eljön a pillanat, amikor meg szeretne írni – vagy le szeretne írni – egy festőt. A kettő valahol rokonszakma, legalábbis van átjárás köztük, hiszen mindkét helyzetben elmeképek kerülnek kiszolgáltatott, sima felületekre, hogy megtöltsék a várakozó üresség terét valamivel.
Végh Attila Dunai Lolita című második regénye az önmagára ébredő szabadság története.
A túlcsorduló emlékezet arra fókuszál, ami rajta túl terül el, azaz, ami a hatókörén kívül van. Azokat az elbeszéléseket élesíti újra, melyek alszanak. Egy képzeletbeli történelmet talál fel, egy még meg nem született és meg nem tapasztalt (de vágyott) világot, amit az emlékező elme álmodik magának. És tulajdonképpen megtörtént eseménysorként vetíti le belső szemhéja falán. Érdekes talány.
Csak Isten tud a bőrbe kötött lélek láthatatlan könyvlapjaiba belelapozni. Ő viszont tudja, hogy az álmokra nem vonatkozik az elévülés. Elevenek maradnak még egy másvilági kontextus kulisszái között is. Ezzel az érvelésmód szabadságfoka is megnő. Az ideák hatékonyak. Bele tudnak szólni a hétköznapok alakulástörténetébe. Sok esetben nagyobb mértékben hatnak, mint a megélt tények.
A feldíszített csontok és a pattogzó luxus földjén
Míg az észtekben nemzedékről nemzedékre ott lapul a félelem, hogy megvádolják, letartóztatják és elhurcolják őket, a rómaiakat örökösen a hatalom és a gazdagság elvesztésének nyomasztó gondolata köti le. Arrafelé a vérontás sohasem volt nagy ügy, és ma sem az.
Viivi Luik Árnyékszínház című kötetében egy gyereklány indul útnak a havazásban a szovjet kor legsötétebb bugyrából Róma felé, hogy számos kitérő, sok évtizedes, embert próbáló eseménysor után észt nagykövet férje oldalán meg is érkezzen álmai városába, a bazaltkőből épült Örök Városba. Néhol regényes, néhol esszészerű, ugyanakkor érzéki és lírai sorokkal találkozhatunk, mozaikszerű elrendezésben. Önvallomás? Történelmi utazás? Talán mindkettő. A múlt és a jelen, gyermek- és felnőttkor, a szovjet rendszer balti országai és a valamikori Római Birodalom központja között utazunk, miközben az identitás, a nyelv és a művészet bonyolult kapcsolata tárul fel előttünk.
„Nem jó ez a világ, egy olyan világ, amelyik azt presszionálja, hogy az öregedés gusztustalan, sőt visszataszító, tűzön-vízen át harcolnunk kell ellene.” Ki ne félne az idő betonacél fogsorától egy olyan társadalomban, ahol a szépség- és főleg fiatalságkultusz minden más emberi tulajdonságnál előbbre való, a belső értékeket egyre inkább felülírja? Melyik nőnek ne fordulna meg a fejében – legalábbis a fogyasztói társadalmakban –, hogy plasztikai műtétre szánja el magát, ha már elmúlt ötven, elérte a változás kora, és már nem hamvas virágszál – de már nem is az az érett gyümölcs, akinek még tíz éve látta, érezte magát? László Erika könyve dokumentumregényként is olvasható, mivel minden szava megtörtént (és azóta is történő) eseményt tár elénk – újra látnom kell, hogy hiába, a legnagyobb storyliner az élet maga. Ugyanis a Kis magyar szépségipar, noha nem mondható úgynevezett magas irodalomnak, eléggé letehetetlen.
Irodalmi Jelen Könyvek, 72 oldal, 2100 forint. 2017.
Pál Dániel Levente a megismételhetetlen lét hozzáférhetőségét kutatja, azokat a pillanatokat veszi leltárba, ahol a gondolat és a lélek a nyelvben lel egységre.
A nyitó darab, Ki viszi át a geekeket? ( a geek magyarra fordítva, tulajdonképpen:gyík, aki kolosszális, műszaki szakbarbár, stréber) jelzi, hogy a gnózis kinézte magának a szerelem helyét, a tudás lett a mániája a jelenkor individuumának, a testközeli gyakorlatok helyet. De mivel a nyelv kötésmintáiban 8kontaminációiban) ott rejlenek a korábbi korok és tradíciók, a mondás „újraírja” a függőségeket. S ez a tapasztalat kimeríthetetlen. A nyelv a szellem örökké megújuló munkája. Létrehozza magát, hiszen zajlik mögötte a világ.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
