Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Simon Adri: Megbékülni a töredékességgel – Vasadi Péter Csönd születik című kötetéről

 

Vasadi Péter azon költők táborát gyarapítja, akik írtak verset Váltóláz címmel. Nemrég Csoórinál kaptam fel a fejem, hogy Váltólázam nekem is van, s most a Csönd születik kötetben is olvastam egyet.

Vasadié így indul: „Ha valaki kérdezné, / miért éltem s élek, / válaszom ez volna: / verssorokért.” Költőként ezzel azonosulni nem nehéz, ugyanakkor nem gondolom, hogy Vasadi az elefántcsonttoronyban bűvészkedne a szavakkal, ahol a szakmabeliek jól eldiskurálgatnak egymással, és ahová nem ér el a plebs szeme-füle. Ismerek ilyen poétikát, volt már szerencsém olyan költőhöz, aki szépeket és főleg okosakat írt, de azt kevesen értik. Vasadi Péter verseit sem mindig egyszerű értelmezni, de szavai elhatolnak a szívemig akkor is, ha fáradó elmém már alkalmatlan befogadásukra.

Nem adja könnyen magát a Csönd születik. „Verssorokba / foglalva az élet, él, de / hallgat a verssor, benne, / mint testben a sejt, mint / sejtben a lét titka, mint / ajtó a világra, mint zár / a kinyitására várakozik” – üzeni később az említett vers, a Váltóláz. És feltárul benne a fraktális világegyetem a maga megejtően határtalan, sőt transzcendens mivoltában, csillagképek sejlenek fel és oldódnak egymásba, világosság és sötétség váltakoznak, s minden valahogy a fény felé halad, vagy inkább áramlik. „Bent lüktet a világ. / Jeleket ad. Nyitva az / ajtó. Nyitva a zár” – írja zárásként, és itt mintha megérkeznénk a fénybe, a világosságba, az értelem fennsíkjára, ahol minden, a „világ” a maga törvényszerű jelenvalóságában létezik, pulzál, kommunikál, és teszi benne ugyanezt minden teremtmény.

         Sorsom feszes izomzatán rostok

         átizzanak. Ez fáj, s mert éget,

         jajgatok, de látom jajom

         fényveréseit; hazám e seb.

 

         Gerenda, szög, szekér.

         Hazám a keskeny ösvény.

 A megvetett igék és utcakő.

 Hazám a sejtelem.

Így szól az Elmélkedés a hazámról című vers két strófája. Fel lehetne sorakoztatni, mely költőelődökhöz nyúlhat vissza Vasadi, szándékosan vagy „véletlenül” – tudattalanul: reflektálhatunk Petőfire, Aranyra, Vörösmartyra vagy Pilinszkyre, vagy még akár Máté evangéliumára is, mely szerint „A szűk kapun menjetek be! Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a pusztulásba vezet, és sokan járnak rajta. De az életre vezető ajtó szűk, az ösvény keskeny, és csak kevesen találják meg.” (Mt 7,13–14) A költő hazája épp ez a keskeny ösvény. Nem ahová vezet, hanem maga az út, az ajtó szüntelen keresése, melyen belépve nem tudjuk, hová jutunk, csak sejtéseink lehetnek, mi vár ránk odaát, és mi vár ránk az odaátig vezető úton – „hazám a sejtelem” –:

         Jákob-lajtorja, kényszere

         fokoknak népek egébe menni.

         Vagy csúszda csak,

villámtalan bukáshoz.

Később, a Számvetés című versben, melyet Németh Lászlónak ajánl, költőhöz illően viszi tovább a haza fogalmat:

         Hát jön és jön, nem marad el,

         kiált, oson, árad, lehel,

         kellesz neki, te némaság,

         ő meg neked – vers a hazád.

Olvasatomban megérkezik a József Attila-i haza-univerzumhoz, ami az Elégiában tárul elénk, halad a Káosztól a Kozmosz felé:

            Te kemény lélek, te lágy képzelet!
            A valóság nehéz nyomait követve
            önnönmagadra, eredetedre
            tekints alá itt!

            …

            Igazán
            csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.
            Magaddal is csak itt bírhatsz,
            óh lélek! Ez a hazám.

Aztán egyszercsak elkezdett bennem örömszövegként működni a könyv. Történt egy átmenet nélküli váltás, egy tudatállapot-változás, ami a hirtelen rátörő belső békesség állapotába juttathatja az olvasót is: „Hagyd lenni a szíved. Csak / nézz. Csak tiszteld azt, / ami van. Tudja a dolgát. / Légy csöndben. Légy csönd.” Amikor azon kapom magam, hogy jobban a szívemmel kellene gondolkodnom; hogy rágörcsölök önnön racionalitásom és gyakorlatiasságom elégtelenségére; amikor észreveszem, hogy napok óta – melyek hónapoknak tűnnek – nem örültem igazán semminek, vagyis egyáltalán nem voltam az öröm létállapotában, és a háromdimenziós anyagi létezés, ezen belül is a konkrét anyagiak hullámai összecsapnak a fejem fölött, na, akkor jó találkozni ezzel a szöveggel. Olyan, mint egy spirituális tanítás nehéz napokra. És Vasadi Péterben meg lehet bízni annyira, hogy alkalmasint készpénznek vegyük a szavait, feltételek nélkül elfogadjuk iránymutatásait.

„Együtt kaptad magassal / a mélyet. De írnod a / mélyet kell – magasan. / Nem a fényt, a sötétséget. / Nem a megtestesülést, a teremtést. / Nem a békességet, a harcot. / Nem a nyugalmat, hanem érte / a küzdelmet. A megfosztottságot, / nem a pompát. Nem / a tökélyt, a töredékességet” – indítja a kötet egyik legfontosabb versét, A Kert-kápolna orgonája a szél címűt. Csak az beszélhet ilyen tiszta hangon az élet árnyékos oldaláról, a mélyvilági létszintekről, aki nem őriz a szívében emésztő sérelmeket, aki megbékélt a töredékességgel, melyről ír. Bende József, a Vigília folyóirat főszerkesztője, akinek Vasadi e költeményt ajánlja, készített egy interjút a költővel, aki így vall: „A valódi szenvedés valamilyen abszolút elégtelenség vagy fölöslegesség, a gyökeres tévedés érzése, ami nem ront le, hanem megingat. Okosan, intelligensen kérdez, s ingat meg.  […] Nagyon igaznak érzem azt a szinte közhelyszerű mondást, hogy amibe az ember nem hal bele, az megerősíti. De számomra szenvedtető a puszta magány is. Egy bizonyos határig van csak társ, a legfontosabb pillanatokban magadra maradsz. És olyankor az embernek az az érzése, hogy még az is elhagyja, akiért létezik. Tehát nem csak a keresztfán hangzik el, hogy Istenem, Istenem, miért hagytál el engem!” A Kozmosz rendjén és a megbízható időn túlkerülő, a kaotikus, fénytelen ősmagány érzését ismerő ember szavai ezek.

„Nem az öntelt gőgöt, / a soványak remegését. / Nem a sikert, elhordva / a bukást. Nem a győzelmet, / a mindig végsőnek tetsző / vereséget. Nem a dicsőséget, / hanem a senkik vánszorgását. / Nem a fölényes erőt, hanem / a gyöngék, betegek, nincstelenek / örökös reményét, várakozását. […] Nem a hars hahotázót, / hanem aki a gyász súlya / alatt lerogyott. Az életet, nem / a halált. Nem a márványsima / bőrt, a sebeket.” Itt még Erdős Virág is eszembe jut, aki teljesen más regiszterekben, de hasonló tartalmakat szólaltat meg költeményeiben, melyekben a nincstelenek, kisemmizettek, megalázottak és megszomorítottak sorsát verseli meg. „Nem az agyba-főbe dicsért / múltat; a jövőt, s a jelen / vajúdását, kockázatait. / Ámen. Ámen. Ámen.” – fejezi be egyetlen nagy levegővétellel végigmondott, „az Univerzum falára szögező” versét Vasadi.

Több mint ötven költemény olvasható a kötetben, részletesen elemeznem őket lehetetlen vállalkozás lenne, nem is férne el e dolgozat keretei közt. Színvonalas, tömény költészetet tartunk ismét a kezünkben, melynek minden sora, szókapcsolata a helyén van, akár filozofikus regiszterekben megszólaló, akár történetmondó, narratív szövegeket olvasunk. Nagy László láthatóan az egyik kedvence, de felbukkan még a könyvben Beethoven: „nincs más, csak ez a meg-megújuló / születés, égen-földön, / mint a IX.-ben”; Kőrösi Csoma Sándor: „Kicsit még félek, / de azért szeretem. / Mindig csak néz. / Annyira maga van”; és Baudelaire is: „Sárl nekiszédül a falnak. / Artikulálatlan nyögés / szakad ki a torkából, gyere /vissza, te dög, gyere vissza, / hóhérom, gyönyörű, gyere”.

Vasadi Péter hitfelfogásáról ejtsünk még néhány szót: „Ha nincs hit, nincs szerelem. / Ha nincs szerelem, nincs élet. / Sótlan, keserű, hamar elpenészedő, / motoros unalom lesz az egész” – írja A szerelem örök című versben. Nagyon is profán, világias hitnek tűnik az övé, de valójában egy magasabb dimenzióban létező, a „minden mindennel összefügg” rendszerében pontos helyet elfoglaló alapértékről van szó, melyet nem a templomból, az egyházból hoz magával, hanem univerzális emberi princípiumként hordoz, akár a szerelmet. „Az egyetemes költészet az egység. Ha abban az embert olyan mélyen ihleti a hite, mint Pilinszkyt vagy Mauriacot, akkor azt nyilván föl lehet a művében ismerni, mert a hit nem maradhat mellékág. A hit csak centrum lehet, de éppen azért, mert centrum, tehát a dolgok szíve, elrejlik. Ahol mutogatja magát, ahol kirí, ahol kiül a testre ez a szív, ott baj van. A szív elrejlik és dobog. Tehát voltaképpen a vallásos sémákhoz vonzódó kifejezések költészete, talán nevezzük így, az idegen tőlem, az mindenképpen azt akarja bizonyítani, hogy ő milyen hites. És miközben ezt akarja bizonyítani, derül ki, hogy nem eléggé költészet” – olvasható a már idézett interjúban.

Vasadi Péter újabb verseskötete azonban ízig-vérig költészet, az a fajta, amely mindent képes és mindent kötelességének érez azzá lényegíteni. S amelyből végül a legtermékenyebb csönd születik.

 

Vasadi Péter: Csönd születik. Napkút, 2016.

  
  
 

Simon Adri (1974) költő, a Veranda Művészeti Csoportalapító tagja.

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.