Egyéb publicisztikák, tanulmányok és esszék

Forrás: magyarnarancs.hu

PSZICHO-ART, azaz Egészség és művészet címmel rendezte meg a Magyar Pszichológiai Társaság nyílt napját a pszichológia napján, 2016. február 27-én. A rendezvénynek az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kara adott otthont.

artmagazin.hu

Hadnagy József otthonra talált Debrecenben, de ez az otthonosság kettős, hiszen lelki hazája egyrészt a szűkebb pátria, Erdély, a szellemi hazája pedig az egész magyarság, az egész Kárpát-medencei és benne ez az alföldi magyarság is, a debreceni magyarok és irodalombarátok közössége is.

Dalszerű tisztasággal szól ezekről az élményekről, ezekről a fájdalmasan gyönyörű emlékekről már előző köteteiben is. Hat kötete jelent meg. Önmagát és sorstársait menekültnek titulált lázadókként aposztrofálja, és azóta a Debrecenben élő költő nem csak erdélyi és magyarországi folyóiratokban, hanem pld. a svédországi magyar kiadványokban is megjelenteti műveit. Könyvei először Erdélyben jelentek meg, majd a legutóbbi kettő Budapesten; a Labirintus című a Madár János vezette Rím, a legeslegutóbbi, a Kő és tükör között, a Kaiser László vezette Hungarovox kiadónál.

A nyugati elbeszélésekben sokáig az állandó, jól megkülönböztethető tulajdonnév is érzékeltette a szereplők hasonló státuszát, megerősítve a befogadóban, hogy ezekben a történetekben egymáshoz hasonló, egész életükben önazonos lények kalandjairól olvasnak. A tulajdonnév szinte mindig csak embereket illet meg, ezért aztán már a névadás is közös értelmezési keretbe vonja a szereplőket. Robinson azzal „szelídíti meg”, vonja saját értelmezési körébe a másikat, és egyben úgy teszi láthatóvá és magához hasonlóvá, „civilizálttá”, hogy nevet ad. Ez természetesen azzal a feltételezéssel jár, hogy a másik végső soron megismerhető – olyan, mint én vagyok.

A fantasykben felbukkanó idegen lények, egyáltalán a másság kitüntetett kultusza ezt a politikai evidenciát vonják kétségbe. Ha öntudattal és saját névvel bíró személyek lényegileg lehetnek mások, akkor hogy tételezhetnénk fel a megértés alapját, a valamiféle – a realista elbeszélésekben még természetesen adott legkisebb emberi többszöröst?

Erkel Ferenc Bánk bán című operájának mind dramaturgiai, mind pedig zenei tetőpontjának tekinthetjük a Hazám, hazám… kezdetű világhíres nagyáriát. Megítélésem szerint mind az operaária szövege, mind pedig zenei kvalitásai megérdemelnek néhány mondatnyi elfogulatlan figyelmet, az ária, mint mű pedig úgy vizsgálható a legjobban, amennyiben több ismert, klasszikus, illetve talán kevésbé ismert, újabb felvételt és feldolgozást is viszonylag alaposabb vizsgálatnak vetünk alá. Ugyanazon zenei műnek eltérő korban, illetve eltérő kulturális közegben keletkezett és rögzített interpretációi egészen más hatást gyakorolhatnak a mindenkori befogadóra, illetve egészen más jelentéstartalmakat, konnotációkat hordozhatnak. Úgy vélem, először mindenképpen érdemes pár mondatot szólni a nagyária szövegéről, mint a zenei formától valamennyire elkülönülő textuális produktumról, irodalmi műalkotásról (?), hogy jobban megérthessük azon tartalmakat, melyeket a különböző feldolgozások hordozni képesek.

Az apám 44-es születésű, abban a korban született, melyben a világ a legnagyobb tragédiáját és katasztrófáját élte át. A második világháborúról beszélek. Nem tudom, hogy miért kellett az apámnak ebben a korban születnie, mert a háborús trauma baja sem jár egyedül. De még mennyire nem!

Habár nem értem, miért volt ez olyan nagy tragédia az apám részéről is, hiszen akkor még csecsemő volt, mikor – 44-ben úgy látszott hogy győznek az angolok, az amerikaiak, és persze az oroszok. Anyám azt mondja hogy az sem jó, ha egy anya, – mármint az apám anyja – , egy ilyen korban, egy ilyen nyomorult és elgazemberesedett világban hozza világra gyermekét.

Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben! Ez a kitűnő kolozsvári prózaíró utolsó, 2013-as elbeszéléskötetének a beszédes címe. A régi igazság meghökkentően egyéni hangvétellel átörökített modern változata ez: credo, quia absurdum. Egész életműve ezt sugallja – az egyes darabok megannyi műfajújító módozatában. Ebben az általa kisprózai „molekuláknak” tekintett legutóbbi novellagyűjteményében is a segítség nélkül viaskodó és folyamatosan istenkereső ember küzd önmagával és a kozmosszal, Isten pedig sír, s „a könnyek szétszóródnak a világűrben”. A velünk érző és vérző, velünk együtt szenvedő, „sym-pathiát” tanúsító Isten képzete sajátosan lengi át e rövidtörténetek atmoszféráját. Mert hozzá csupán a hitetlen hit meggyötrő apóriája kapcsolódhat: „hiszem azt, hogy hinni kell Istenben. Azt szoktam mondani, hogy ez csak a hit árnyéka, semmivel sem több, de ezzel már meg lehet élni”; miközben „nincs kiút, természetesen nincs kiút, egyszer és mindenkorra elrontott az emberiség mindent” – ahogyan az író a könyv végére helyezett nagyinterjújában megvallja. S hogy „a világ, amelyben élünk, bűn nélküli bűnhődést, megaláztatást, kiszolgáltatottságot produkál minduntalan”. „Bennem annyi optimizmus sincs, mint egy buldózerrel letaposott kétéltűben” – mondta még régebben az Erdélyi Erzsébettel és Nobel Ivánnal folytatott beszélgetésében.

Reggelente a halálból támadunk fel. Naponta új életet kezdünk. Sejteni lehetett, hogy nem lesz másképp. A létező és a még meg nem levő között van egy mentális ösvény. Egy sáv, ahol az ébrenlét az álommal összeér. A gondolkodás szűk ösvénye csak az intuíció által szélesíthető ki. A szó admirálisa elaludt. Egy lexikon és egy szótár-szekrény között. Körötte szignatúrák röpködése, lábjegyzetek madárraja. Extrém, de még eltűrhető pörgés. Nem bírta ki, hogy ne csavarja meg a megszokott struktúrát.

• Nézd, végül is kurvának lenni nem más, mint egy egészségügyi szolgáltatás. Érzelemmentes, lehetőleg higiénikus szolgáltatás a kereslet- a fizetőképes kereslet- kielégítésére. S mint ilyen, szerintem egy sorba tartozik a kulináriákkal (a konyha örömei), a testkultúrával, (sport és testápolás), a szórakozástól a Vidám Parktól a fentebb stílig… stb. Szóval- személytelen. Ilyen értelemben egy kurvára féltékenynek lenni egyszerűen nonszensz. Csak nem leszek féltékeny egy haboskrémesre? Egy teniszpályára? Egy szellemvasútra? Az, ami a férjemet mellettem tartja, az egészen más. S azt is megmondhatom, hogy én például össze szoktam barátkozni a férjem barátnőivel. Jól kiértékeljük a hímet, kinevetjük, akkor aztán lógó orral hazaballag. Otthon? Igyekszem mindazt jobban csinálni, ami miatt azt a másikat választotta…

Ül egy művészpár egy kertben, Szentendrén. A férfi történetesen költő: Vas István, felesége, Szántó Piroska – így hozta a sors – festő. A kert ezernyi virággal tarkállik és illatozik, a költő csak a rózsákról ír verset, a festő csak a napraforgót festi. Nem pillanatnyi szeszélye ez pályájuknak: évtizedek óta hűségesek a választott virághoz. Ízléskülönbség? Egyéni vonzalom a kifinomult rózsa és a rusztikus napraforgó iránt? Vagy valamiféle személyiség fölötti titka az általuk művelt művészeti ágnak? A válaszhoz, ha lehet egyáltalán válaszolni ezekre a kérdésekre, négy tényezőt kell körüljárni: a rózsát, a napraforgót, a költőt és a festőt.

Olyan a partitúra, akár egy ház. Zongora alakú épület. A páncéltőkék között medence. Klaviatúra kabinsor. A liftben úszónövények. Plexi akvárium. Benézhetünk a hangok alá. A kottatartón egy óriási képernyő. Lengőtőzeg, sűrű, pompázó jázminfüggöny. Fű a márványlapok között. Ideális sótartalom. Olykor energia a beszéd. A száj izgalomba jön. A nyelv életbe lép. Ahogy fogy a lélegzet, a szó is kevesebb. Bárcsak a nyelv mozgatná az egeket! Az ész pedig csinálná a helyet. Képezné a tereket. A hit nem lenne jeges. A belátás pedig kikezdhetetlen volna. Szinte nemes.