VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Bertha Zoltán: Sigmond István emlékezete
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben! Ez a kitűnő kolozsvári prózaíró utolsó, 2013-as elbeszéléskötetének a beszédes címe. A régi igazság meghökkentően egyéni hangvétellel átörökített modern változata ez: credo, quia absurdum. Egész életműve ezt sugallja – az egyes darabok megannyi műfajújító módozatában. Ebben az általa kisprózai „molekuláknak” tekintett legutóbbi novellagyűjteményében is a segítség nélkül viaskodó és folyamatosan istenkereső ember küzd önmagával és a kozmosszal, Isten pedig sír, s „a könnyek szétszóródnak a világűrben”. A velünk érző és vérző, velünk együtt szenvedő, „sym-pathiát” tanúsító Isten képzete sajátosan lengi át e rövidtörténetek atmoszféráját. Mert hozzá csupán a hitetlen hit meggyötrő apóriája kapcsolódhat: „hiszem azt, hogy hinni kell Istenben. Azt szoktam mondani, hogy ez csak a hit árnyéka, semmivel sem több, de ezzel már meg lehet élni”; miközben „nincs kiút, természetesen nincs kiút, egyszer és mindenkorra elrontott az emberiség mindent” – ahogyan az író a könyv végére helyezett nagyinterjújában megvallja. S hogy „a világ, amelyben élünk, bűn nélküli bűnhődést, megaláztatást, kiszolgáltatottságot produkál minduntalan”. „Bennem annyi optimizmus sincs, mint egy buldózerrel letaposott kétéltűben” – mondta még régebben az Erdélyi Erzsébettel és Nobel Ivánnal folytatott beszélgetésében. Az 1936-os születésű és 2014-ben elhunyt Sigmond István a hajdani legendás erdélyi Forrás-nemzedék egyik legkiemelkedőbb képviselője volt. Eredeti stílusa, világlátása, kísérletező írásművészete utánozhatatlanul különleges. Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Bálint Tibor, Szilágyi István mellett az ő nevéhez is meghatározó mértékben köthető az erdélyi magyar irodalom „vérátömlesztése” és „nagykorúsítása” a hatvanas években, ahogyan a korabeli kritikusok is megfogalmazták. 1969-ben megjelent első kötetének (Árnyékot eszik a víz) előszavában „íráskultúráját” és „formagondját” Kántor Lajos méltatta, s az azóta közzétett próza- és drámaműveinek sokaságát osztatlan elismerés övezte a legjelesebb erdélyi, magyarországi és határon túli kritikusok körében is, Pomogáts Bélától Szőcs Istvánig, Ács Margittól Széles Kláráig, Elek Tibortól Vincze Ferencig, Fekete J. Józseftől Papp Ágnes Kláráig, Borcsa Jánostól Farkas Wellmann Éváig. Páskándi Géza, Bodor Ádám (és a már említett Bálint Tibor, Szilágyi István, Lászlóffy Aladár, s még főként Panek Zoltán, Pusztai János, Lászlóffy Csaba, Kocsis István, Vári Attila, Csiki László, Bogdán László, Györffi Kálmán, Mátyás B. Ferenc, Király László, Mózes Attila, Szőcs Géza és mások) mellett leginkább ő volt, aki meghonosította azt a jellegzetes kelet- vagy közép-európai abszurd-groteszk irodalmiságot, amely egyetemes érvényűvé modernizálta az erdélyi irodalom sajátszerű értéktartományait is. A nyolcvanas évek legvégén Magyarországon is kiadott regénye – a Félrevert harangok – nagyjából egyidőben és hasonlóképpen kerülhetett a legszélesebb olvasórétegek elé a már akkor klasszikusnak számító kortárs erdélyi írók (Sütő András, Kányádi Sándor és a többiek) műveivel. Sajátosan abszurd, neoavantgarde vagy neoszürrealista látás- és írásmódja mindazonáltal szuverén karaktervonásokkal különbözteti meg őt minden pályatársától. Képtelen és irracionális történetei az emberi egzisztenciális nyomorúság mélyrétegeibe világítanak be, s nyugtalanító felfedezésekkel döbbentenek rá létezésünk antropológiai szakadékaira és kataklizmáira. Felbolydító epikusi és színműírói világának kialakításáról – s általában életútjáról, kolozsvári színházi, operaházi művészeti igazgatói tapasztalatairól meg a szintén kolozsvári Helikon folyóiratnál évtizedek óta betöltött szerkesztőségi munkájáról – a Székelyföld folyóirat hasábjain (2013/6.) közreadott (a róla monográfiát készítő Demeter Zsuzsa kérdéseire válaszoló, vele beszélgető) életmű-interjújában kaphatunk hiteles képet (ez jelent meg említett 2013-as utolsó könyvének zárásaképpen is). Sigmond István egyike volt azon legjelentősebb íróinknak, akik a magyar prózaművészet folyamatos européer korszerűsítésével több, mint félévszázada hívták fel magukra a figyelmet (még ha viszonylag kevesen rezonáltak is rá), s nyilván ennek elismeréseként választhatták meg őt – egyéb kitüntetései mellett – nemrégiben a Magyar Művészeti Akadémia tagjává is. Az őt laudáló Ács Margit szerint „új műfajt hozott létre a Molekulákkal, a prózaverset, a verspróza, a Borges-i mozaik-próza környékén”, de egészen és sajátosan újat, mert „óriási léptékkülönbségeket vegyít ezekben”: a „turista- és katonai térképek aprólékos részletezését a világatlasz, sőt, a csillagtérképek hatalmas arányaival. E molekulányi nagyságban lélegzetelállítóak az átlépések az egyik léptékből a másikba. És a vers úgy jön ide, hogy a szöveg hangzása gyönyörű.” Tizenkilenc könyve – sorra az erdélyi (Irodalmi, Kriterion, Dacia, Kultúra, Irodalmi Jelen, Polisz) és a magyarországi (Szépirodalmi, Kortárs, Felsőmagyarország) kiadóknál – egytől egyig külön elemzést igényelne. A cenzorok által bezúzott (s csupán néhány példányban megmenekült) Valaki csenget (1971), meg az ugyanekkori Egy panaszgyűjtő panaszai címú regény – avagy szimbolikus ellen-utópia, disztópia –, amely feltűnő kafkai abszurditásával autentikus modelljét mintázza az elszemélytelenítő, az alávetett, megfélemlített embereket névtelenné alacsonyító, túlbürokratizált irracionális önkényuralomnak. Az erőszakos, torz és brutális, pusztító logikájában is kiismerhetetlen hatalmi mechanizmus a fetisizált „Szabvány” érvényesítését követeli, tönkretéve minden szabványosíthatatlan valódi életlehetőséget. Mert nincs itt „olyan helyzet, melybe ha belecsöppen az ember, ne váltana ki sokkot, s a sokkhelyzet pusztulást, ha képtelen visszanyerni egyensúlyát. Az egyensúly pedig az etikai tartás, egy alapállás: a humanizmus eltorzíthatatlan normái” (írta erről méltató előszavában Lászlóffy Aladár). S aztán a többi mind, amelyek révén az abszurd, a (Páskándi szavával) abszurdoid, az akasztófahumor, a kegyetlen irónia és szarkazmus mesteri művelőjévé vált Sigmond István: A kútbamászó ember (1978), a Mi a sötétben is látjuk egymást (1993), a Szerelemeső (1979), a Vétó (1980) – s a Félrevert harangok (cenzúrázva: 1987, helyreállítva: 1990). Ebben a regényében a tragikus és morbid mozzanatok valóban „nemcsak a háborús időszakra utalnak, hanem a később következő súlyos történelmi korszakra is” – Pomogáts Béla megállapítása szerint –, vagyis időtlenné mitizálódik mindaz, ami historikusan és krónikási hitelességgel, artisztikus érzéki és erkölcsi diagnosztikával a konkrét történetben a második világháború katasztrófáját, illetve kisvárosi, kisvilágbeli fülledt légkörét idézi. Érzékletes tárgyiasság és parabolikus absztrakció egysége így képezi meg azt a művészi dimenziót, amely a lelki aberráció és a társadalmi deformáció, avagy a földi pokol démonikus kiterjeszkedését ábrázolja. Mindez „természetesen a történelem pornográfiájából eredeztethető: pervertálódik itt minden és mindenki” – elemzi Mózes Attila –, s „a harang mintha egy kategorikus imperatívusz szavát röpítené a város fölött. (…) A harangok nem némulnak el, a lelkiismeret egy holt harangozóból az élettelen anyagba költözve bong tovább.” És a továbbiak: Ugassak magának, Rezső? (1995), Gyászhuszárüvöltés (1996), Minden nap halottak napja van (1998), Keselyűcsók (2003), És markukba röhögnek az égiek (2003), Csókavész (2006), Varjúszerenád (2006), Angyalfalva (2008), Isten is gyónni szeretne valakinek (2012) – mind olyannyira jellegzetesen keserű-félelmes hangulatot árasztanak már vészjósló címadásukkal, köztük a bizarr madár-metaforákkal is. A Csókavészben például megérkezik a fekete csókaraj, az öregebbek a házra szállt veszedelmet látják benne, és rendszerint halálhírt hoz a postás, ha megáll egy-egy falusi porta előtt, s kikézbesíti a háborúba elhurcolt férfi-családtag elestéről a táviratot. Ilyenkor az érintettek messzire néznek, „ahol már semmi sincsen, sem csóka, sem ember, sem Isten”. Az egyik félvak-félsüket öreg át sem veszi az értesítést – inkább hátraballag s felakasztja magát a csűrben –, holott az nem is fia hősi haláláról, hanem hadi kitüntetéséről szólt volna; s ezt felfogva már az asszony is szörnyethal. De ki ez a postás? Mint később kiderül, a temetőőr féltve őrzött és megszálló katonák által annál fájdalmasabban meggyalázott gyönyörű lányának a fattyú-fia, akiket ráadásul a falu is megvet és elüldöz, s aki felnőtt korában visszatérve bosszúból maga írja a családok életét tönkretevő halotti jelentéseket – hogy aztán a postahivatalt lerombolva őrá is rárontsanak. – Vérfagyasztó szörnyűségek, hideglelősen mikrorealista közelképek sugározta iszonyat, a tehetetlen tisztaság elkeveredése az elkerülhetetlen mocsokban: a törvényszerű világállapottá sűrűsödő tragikum efféle történéseit élesítik és színezik tehát Sigmond István mondhatni lidércnyomásos, gyötrelmesen hátborzongató és horrorisztikus, fojtogató levegőjű elbeszélései, hiper- vagy szürnaturalista, neoexpresszionista vagy poszt-abszurd „balladoid”-jai, ahogyan egyik novellacímével mintha legsajátszerűbb műfaját is kijelölné, definiálná. A rémmesei és rémálomi motívumok hálózatos, láncolatos – ismétlődően előre- és visszautaló – összekapcsolódása és kifejlése pedig a látomások velejéig abszurd víziókká duzzadását fokozza: a vergődő embertest és emberlélek létközegének univerzális kaotikusságát. Az erőszaktétel, a fizikai kínzatás, a biológiai drasztikum megannyi sűrűn egymásba kavarodó – egyszerre tudatalatti mélységekig sötét és homályos, illetve plasztikusan nyers és konkrét – jelenségképei így aztán nem egyszerűen megfestik, hanem valami kísértetiesen bonyolult belső gazdagsággal és érzékletességgel a metafizikai titokzatosságig el is fordítják-torzítják a létbevetettség kegyetlenül érvényesülő rejtelmeit. Örökös diabolikus feszültség, küzdelem ez, húsba markoló birkózás születéssel és elmúlással, ösztönökkel és képzetekkel, szexussal és nemiséggel, érzésekkel, emlékekkel és gondolatokkal: léttel és idővel. Amikor például „az először felnyíló szemhéj és az utoljára lecsukódó szemhéj hangja hajszálpontosan azonos”; vagy amikor „egy nagy csalásban statisztálunk mindannyian”, s „a csecsemők is magukon hordozzák a halotti maszkokat”. – De nemcsak az érzékfölötti a megragadhatatlan ebben a különös prózavilágban: maga az érzékiség is az. A test szenvedése, vonaglása, vágykiélése – az állatiasság vagy a szűziesség összeérő végletei között is – éppoly letaglózó misztérium, mint a létértelem-kereséssel viaskodó elme hajszoltsága. S hozzá a nyelv (a nyelvi önelvűség, a nyelvi közvetítés) meghaladhatatlan egzisztenciális problematikája – Sigmond István újabb írásainak egyik kitüntetett eleme. Mondatindák, gesztusrajz-töredékek, ál-dialógusok és választalan ál-kérdések szorításában képződnek valóság, álom, képzelet határvidékein a viszolyogtató vagy reménykeltő látomásábrák – az érzékelő és elbeszélő alany („azt hiszem, mindent tudok, talán csak azt nem tudom, hogy ki vagyok”), a tapasztalati vagy elvont tudatmező, az eseményekben résztvevő szereplők, az áttételes nézőpontok és szituációk, a téridő folytonos viszonylagosságában és azonosíthatatlanságában. Erdélyben a hatvanas-hetvenes években egész – és irodalomtörténeti súlyában, eredményeiben máig nem eléggé felmért, noha egyetemes, összmagyar és világirodalmi kontextusba helyezve is jelentékeny – vonulata, alkotástípusa bontakozott ki a vérbeli groteszk-abszurd prózafajtának. Sigmond István ennek a többek között Mándytól, Mészölytől, Hajnóczytól is ösztönzéseket nyerő áramlatnak emelkedett az egyik bizonyosan legeredetibb, legizgalmasabb élvonalbeli reprezentánsává. 2014 januárjában hunyt el Kolozsvárott, örök nyugalomba a Házsongárdi temetőben heyezték – Szenczi, Apáczai, Misztótfalusi, Brassai, Kós, Reményik, Dsida, Szabédi, Szilágyi Domokos, Hervay Gizella, Bálint Tibor, Lászlóffy Aladár és mind a többi régiek és a már megpihent kortársai mellé.
Megjelent: 2016-03-10 17:00:00
|
