Szépirodalom

van az a lyuk a zsebemen
ahol kipereg az apró
de még fennakadnak
a bevásárlócédulák
ez az eltékozolt illatok ára
és a falakról visszaverődött
mozdulatok lajstroma
véglegesített lista

éjjel csak annyi hallatszott feküdj
reggelre ismeretlen lövészárokban ébredt
azóta folyamatosan dadog hiába
nyelv alá tuszkolt kavicsok
csak keményebbet köp ha ugyan
de nem mert a mérték úgy maradt
ahogy békeidőben rendeltetett
embernek való hétköznapok mellé

milyen könnyen hűlnek ki a burkok
és egyszerűen lesz metsző hideg
a világ mindig attól pattan el hogy
odafönn a mennybolt megreped
olyankor indul el papírkabátban
nevei mögött az egy - a semmi
az idő véghetetlen árkai között
annyit tud csak hogy menni menni
s beszélni kinek-kinek arról mit
riadalmában hallani akar s ahogy
rendeltetett erőssé tenni sziklaívvé
akár csak megtámasztani valahogy
mielőtt összehull és szétborul
vagy átadja magát a rögnek
kisbolygók zuhognak szemébe
mögötte részegek durván röhögnek
nem számít mondja nem ez számít
oda se figyelve fel se nézve
megy abban a gyűrt papírkabátban
megy konokul ki tudja hány ezer éve

és szabadon engedé őket a kerten kívül
cselekedjenek a maguk belátása szerint

és ők

erős hajlékot emelnek fejük fölé elválasztva
idegen vadak országát a magukétól de nem
szentelik meg épülő falaik helyét nyugtalan
alszanak minden éjjel éles tőr vánkosuk alatt

a megrekedés

szabdalt szalagok élezett végek elvásott fogak
a szemüregben keserű zselé beljebb már semmi
hangosan tóduló vér csönd vagy iszonyú zaj van
aritmia légszomj elemi életfunkciók minden más
kiékelve a rámpán korántsem egyensúlyhelyzet
ez hát a hirtelen halál a kétségbeesés és összeomlás
napja végzetes maga a vákuum teljes elsötétítés
fekete lyukba zuhannak a tervek onnan se ki se

abban a vonatkozásban
értelmetlen hangzósor a hűség
mert ki mondana ellent
az univerzum rettentő urának
ki ragaszkodhatna önként
egy tökéletes csillagrendszer
vállalhatatlan törvényeihez
és miért tartana ki a hiányérzetek
atommáglyái mellett amikor
egyszerűbb tüzeknél melegedhet

a tökéletességgel piszmogok csak úgy magamnak
megfürdetem érintésvédelemmel ellátott tagjaimat
magasban elhervadt zuhanyrózsa
életlen borotvapengék kígyóznak belőle

ideje van egy hátmosókefének

ezen a legyalult földrészen szomorú sorokban
megbocsátók a szenvedélyesekkel
mennek a tétovák a meztelenek és a visszatartók
létezésük relikviái apró dobozokban
ráizzad tenyerük
zöldek jönnek a tóról vizesen
délutáni napsütés perzselte vad narancsok 
hajnali redőnyrés-lilák öt óra húszból
simák fényesek vonulnak mint a holtak
meddővé kövülnek egy ottfelejtett szempilla ívén

őszibarack íz párolog a térben

Ötödik napja jött ki potyára. Ötödik napja várt, előbb türelemmel, aztán egyre türelmetlenebbül. Négy hónapja minden áldott nap, pontban tizenegykor, hóna alá tette a sakk készletet, fejébe húzta kalapját, kezébe vette a sétabotot, és gyalog indult el a Népligetbe. Nem szállt buszra. Felesleges lett volna, hiszen csak kétsaroknyira lakott a parktól. Ott leült egy gesztenyefa alá, mindig ugyanoda, felállította a táblát, és nekiállt játszani. Csak úgy, magában. Hol a világossal lépett, hol a sötéttel. Minden lépést előre megkomponált, mindegyiket megrágta, alaposan meggondolta, aztán mégis vacillált egy kicsit, hogy biztosan jó helyre teszi-e ezt vagy azt a figurát.

       Sűrű csend ereszkedett rájuk. Valahogy nem jöttek a szavak, talán nem is lett volna értelme a beszédnek. Egyikük sem tudott mit mondani. Mindenen túl voltak már. Elhangzottak üres ígéretek, vad tagadások, dühödt veszekedések, sírások, üvöltözések, könyörgések, és most itt a némaság. Valami láthatatlan súly nehezedett az otthonukra, az egész családra. Végre a férfi megszólalt:
- Tudom, hogy nehéz lesz, de tudnod kell, hogy mi hazavárunk! – azzal kézen fogta a két gyereket, és lassan kilépett az ajtón.
A nő hosszasan nézett utánuk, letörölt egy könnycseppet, mintha csak a szemfestéket igazítaná meg, aztán elindult a másik irányba.

Tami nem mozdult. Nézte az ablakon lassan erekké dagadó páracseppeket, ahogy utat találnak maguknak a lerakódott porban. Hallgatta a motoszkálást maga körül. Patkányok. Egyre több van belőlük. A szemeiket is látta, amint közelebb óvakodtak. A dögök! Mennyire utálta őket!
Hallgatta a saját szívverését, próbálta csitítani a vissza-visszatérő remegést, ami a gyomrától indult, hogy uralkodjon minden porcikáján. Még a haja tövében is érezte a csillapíthatatlan, görcsös hidegrázást. 

Mona vagyok. 
Skizofrén. Állítólag. Szerintem kutya bajom, egyszerűen csak ketten vagyunk. Hát, tehetek én róla? Nem is értem, ez másoknak miért jelent akkora gondot. Liza a fejemben lakik, sohasem látható, csak hallható. Én szeretem. Kellemes, lágy hangja van. 
Hogy miért vagyok mégis itt, az intézetben? Ez jó kérdés! Gondolhatják, hogy nem akartam én idejönni! Jah, kérem, engem hoztak! Az apám egyik nap azzal állt elő, hogy megszállt az ördög, és majd ő tesz róla, hogy kimenjen belőlem. Villogott a szeme, mint azé az ördögé, akit állítólag belőlem kellett kiűznie. Anyám csak állt ijedten, az öklét a szájába dugta, hogy ne kiabáljon, de nem tett semmit, csak nézett szánakozva.

Hunyady nagyon szerette az idegen nyelveket. Félreértés ne essék: nem Hunyady Jenő, a hírneves matematikus, sem Sándor, Bródy Sándor fia. A mi Hunyadynk egyszerű magyartanár volt egy Hunyad megyei kisvárosban. Magas, rendkívül mozgékony fiatalember, szemei nagyok hosszú szempillákkal, de hosszú volt az orra meg a karja is, úgyhogy akár Hosszúnak vagy Nagynak is nevezhették volna. Tizennégy éves korában megtanult németül, nem sokkal ezután olaszul, spanyolul, franciául, közben egyre gyarapította román nyelvtudását is. Ez eddig öt nyelv. Már az angolba is belekóstolt, amikor feleszmélt. Minek ide a hatodik, egyáltalán mi értelme az egésznek? Hol, kivel beszélhet ezeken a nyelveken? A némettanárral? No hiszen! Az a „der, die, das”-on kívül alig tud valamit. Vagy a külföldiekkel? Petrozsény városába ritkán tévedt külföldi, s ha mégis betévedt, azzal senki, maga a városi párttitkár, sem mert szóba állni (bár állítólag ő is tudott egy-két modern nyelven).

Lassan, kiszámított mozdulatokkal készülődött. Hosszasan áztatta testét a forró, mandulaolajtól illatozó vízben. Ma mindennek tökéletesnek kell lennie. 
Fürdés után felvette a csipkés, szinte áttetsző fekete melltartót a hozzá illő alsóval. Belenézett a tükörbe, aztán hirtelen meggondolta magát, ledobta a falatnyi fehérneműt, hogy egy másikat vegyen fel helyette. Vöröset. Mint a körmén a lakk. Elégedett volt a látvánnyal.

Apró léptekkel közeledett. Meg­megállt bizonytalanul, nézett jobbra-­balra. Az egyik ajtó előtt megtorpant, a keze szinte már a kilincset érintette, amikor mégis meggondolta magát és tovább tipegett. Szórakozottan odasétált egy virágcseréphez, az ujjaival megtapogatta a földet – mintha azt vizsgálgatta volna, kell­e már locsolni. Kötött kardigánja kifordítva, félregombolva lógott a vállán, lábán kacsásan klaffogott a papucs. Amint meglátott, felragyogott a szeme, talán megismert, de ebben sem lehettem biztos.

Szakadt, szürke lepedő az ágyon,
Ragacsos poharak a földön,
Kétnaponta maszturbálok. – 

Vak ló vágtat sehova,
Hangodra süket a börtön.
Húrként feszíted jajodat

Magad növesztett rácsaid köré.
Mit nem feszít szét asszonycsorda,
Mit már nem nyit meg a józan ész.

Isten.
Haza.
Család.
Kötél.

Az ember vagy vezet, vagy iszik: bort, konyakot, ki szódával, ki a nélkül. Én nem iszom, de nem is vezetek, holott autóm, sőt, szifonom is van, egyszóval autószifonos vagyok. Pórul járt szomszédjaim ugyan előre figyelmeztettek, én mégis vásároltam előbb egy használt kocsit, aztán egy autószifont. Az előbbi még aznap a szervizbe került, az utóbbit én vettem kezelésbe. Egy óráig ráztam, töltögettem. Semmi! Ráment tíz patronom anélkül, hogy megszusszant volna. Csupán a tizenegyediknél, hanem akkor feltartozhatatlanul folyt, sistergett. 

Legközelebb csak a csend van.
Előszobád a semmibe nyílik.
Illedelmes vagy: kikísérsz.

Hozd utánam azt a maréknyi csöndet.