Videó

Posta Ákos István videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

 

 lakótelepi kerengő

 

ma elindultam hogy megkeresselek az

utcátokban tanácstalanul szólítottam

le egy idősebb urat ismer-e tudja-e

melyik lépcsőházban laksz megfogta a

kezem bemutatkozott a te neveden és

a lifthez vezetett ahol anyád rám se nézve

köszönés helyett elhadarta élet-halál közt

fekszel a János kórház intenzív osztályán

 

 A NYÁRI JÉG LÁNGJAI



Pannon kotta

 

A rekkenő szorosban
a lenge ég elül,

sötét illatú dió parázslik
teraszra roskadó árnyakon,

hamvadt, rózsás

traminin darázs zöng,
csöppenő fenyőtűn
fények gyíkja villan,
s míg a szem

perzsakéken izz, a kéz

ott felejti magát

a napon vakító lapon.

 

 

Téltemető

 

    Majd elmúlik. Lassan, a maga ütemében. Bár gyorsíthatnám is, ha akarnám. Kitehetném magam a napra, hogy több ébrenlét-hormonom legyen, az meghozná a több mozgást. A mozgás meg a városban a vásárlással egyenlő. Lassú délelőtti séta, eszeveszett zöldség és gyümölcsvásárlással. Pótlandó a vitaminokat, miket feléltünk a tél folyamán. Mintha lehetne vitaminokat tartalékolni.

Mert nem lehet. Csak néhányat. Csak azt, ami a bőrnek, csontnak, immunrendszernek jó. Szóval jól vagyunk megalkotva. És kedvem se nagyon volt gyümölcsöt venni. Mert nem a vitamintartalékaim ürültek ki. Nekem nem. Nekem jólesik a lassúság. Ez a téltemető gyász. Mert jó volt nekem a tél. A családszag, az akolmeleg, amibe estelente érkeztem. És ez most nem lesz. Kint és bent ugyanaz lesz a hőmérséklet. Csökken az értéke lakásnak, a családnak, ha eljön ráadásul a nyár is.

 

Amikor felszáll a gép

 

kicsit ködösödik az este bár nincs még sötét

jó időben ellátnék ferihegyre fél hat tájt száll fel a gép

thessalonikibe  nyolcra értek az időeltolódás miatt

másfél órára saccoltam én is az utat

küldesz e-mailt ha megérkeztek

eddigre becsekkoltál a gépre fölengednek

leszedtem a ruhákat összehajtogattam

a vasalást mellőzöm egy ideje mit tagadjam

kit érdekel a gyűrött pólóm pizsamám

ha nem lennék ilyen fáradt… így elvagyok lazán

 

Lányregény

 

— Lányok, mit mondott a plébános úr?

— Holnapután, a reggeli misére tudta jegyezni apánkat.

Manci először sírta ki magát, ahogy kimondta ezeket, bár már napok óta tudta, hogy édesapja hősi halott. Nagyon tisztelte a hősöket, de jobban szerette volna, ha nem családjából kerülnek ki. Így már nem tekinthető olyan magasra emelőnek a puccos egyenruhák viselete, a toprongyszerű szerencsétlenekkel szemben.

Elgondolkodott, és bevillant néhány olyan apróság, amire korábban nem figyelt — vagy nem akart — egy nevesincs vasútállomáson, ahol többször le- és visszacsatolták vagonjukat. Most világosan beugrottak a kieső részletek. Az egyik átszállásnál, ami a legrosszabb vonatozás közben, rengeteg utas várakozott, főleg menekültek és katonák. Órák múlva állt be a szerelvény, nagyon messze az állomástól.

 

 

Szimbólumrét: egek

Szimbólumrétegek

 

Az ige a manna.

Tészta és só. Nem kanna.

Bár benne is van víz. Meg gyanta.

Benne van a kenyérben a hang.

Ja!

Mert nemcsak kenyérrel él

az ember, hanem minden igével,

ami Isten szájából származik.

S a nyelv nyálban úszik. Ez a hit.

 

Imrének jó napja van

 

Gábor a garázs előtt lehajtott fejjel nézett maga elé. Magányos ember volt, se gyermeke, se felesége nem volt. Illetve csak egy szerelme, de papíron nem voltak házasok. Csak mosta az autóját. Épp nyílott ki a lakás ajtaja. Imre volt az, a negyvenöt éves munkanélküli. Rögtön észrevette, hogy Gabi rosszkedvű. Pedig beszélgetni szeretett volna vele. Oda is ment, az autó elé.

– Mi újság, Imikém? – kérdezte azért mégis.

 

 a rab magzat

 

rugkapál-öklöz
kibújna burkából
melyben
mégis-úszkál-gondtalan
az apró proletár-hal
minden szívdobbanásra
robbanás
hang-buborékai
dárdadöfések
s anyja
magába fojtja a sikolyt
elnézi hasán
– e forradalmi hadszíntéren –
a hullámokat

 

Hát érjen utol haragja!

 

II.

 

A tálalótál patriciusi pompába borult. A felső tálcára sült gombafejeket ültettek, hogy kakukkfüvesen diskurálhassanak a párolt zöldségekkel és a zsenge spenótlevelekkel. A konyhainas lassan csurgatta rájuk az olívaolajat. A szakács az utolsó adag csirkét szedte ki a kemence forró ásításából. Egy jókora kanállal igazgatta a húsokat körbe az alsó tálalón. A mézmázas-fényes baromfiak a hátukat vetették egymásnak. Tárt combjaik közét egy-egy félcitrom takarta: a korgó gyomor szemérmes nimfái.

- Nero, a gazdánk nem vak – hümmögte a girhes hispán ínyesmester. – Mi leszünk az oroszlánok főfogása a circusban….

- Először gladiátornak szántak, Hispanicus. Nemde? – szemtelenkedett a szinte még gyermek segéd.

- Agyonütlek, semmirekellő! – Hispanicus tenyere pofonra lendült.

- Mi folyik itt? A Tiberis? Vagy a munka? – púpozódott az ajtófélfánál a nemes Sabinus pocakja. – Áh! Kész az ebéd!

 

írok majd egy nyári verset

kollázs Fellinger Károly verseiből*

 

nem mondhatom el
hogy bádoglemezből van
a habszivacs
elmondom hát mindenkinek
a nyári szomjas záport

apám kihirdette a hangosbemondón
hogy nem mondhatom el
nem tudok álmodni
álmodozni a bádoglemezről
a habszivacsról

 

INVENTÁRIUM

 

A vers

formára jól kigyúrt test,

tartalmát tekintve

felvág az ereivel.

 

Kulcsok őre

 

Az íróasztalnál ülök. Jön megint az apám csoszogva, egy halom kulcsot lóbál a nagy karikán, úgy császkál reggel óta szobáról szobára. Gyermeki arc, együgyű mosoly. Dünnyög. A bal zsebéből kilóg egy kétes tisztaságú zsebkendő. Demencia, időskori elbutulás, ez már csak rosszabb lesz. – Apám! – fordulnék feléje szeretettel, de valójában meg sem szólalok, csak írok. Masíroznak a szavak. Maguktól szerveződnek mondatokká. Most éppen ez, így, itt.

Ingerszegény környezetben élek. Megállapítottam és leírtam, ezt is de az abszurditásán már csak nevetek befelé, hangtalanul. Máskor azt írtam: hallgatunk. Ez a hallgatás beleivódik a koszos függöny ráncaiba, elszivárog a szúette parkettába. Átáztatja a falakat, ott van az összes tárgyban. Mindent sűrűvé érlel ez az évtizedes némaság, ez a már-már emberöltőnyi hallgatás. Összenyom homogén anyaggá, nem enged ki magából.

 

Joyce Carol Oates

 

Jó csaj. Én mondhatom így, hisz egyidős velem.

Magyar, zsidó felmenőkkel dicsekszik, de ma már ki nem?

Szikár, céltudatos, talán túlságosan is.

Mindenesetre a nyomasztó félelemkeltés professzorasszonya,

a detroiti mocsok, erőszak leltárfestője, miközben máig

nehezen tudja felejteni az Öböl-háború áldozatait.

Rengeteg könyve jelent meg, főleg Amerikában,

de Európában, nálunk is tábora van.

Még a rossz könyvei is jók.

 

Második esély

 

Nem, drágám, magának semmi esélye nincs nálam. Ne is tiltakozzon! Ilyenkor jön az, hogy mit képzelek én magamról, pedig maga micsoda macsó, és legalább győződjem meg róla, mielőtt látatlanban ítélkezem. Nem az esetem, érti? Nálam a fiatalabb férfiak a nyerők. Férjem van idős, ha kell, akkor tudom magam égetni vele is. Különben is, az ingyen szex már olyan, mintha szeretőm lenne, csak még hasznom is van belőle. Különben is, rendes családapa. Nem is érti, mit nem szeretek benne igazán, hiszen mintaférjnek gondolja magát, én pedig lusta vagyok a magyarázkodásra, nem zökkentem ki a szerepéből.
Befejezte? – Kérdezte a férfi, miután a nő éppen lélegzetet vett, és folytatta volna. – Nem szeretném megbántani, de én nem akarok magától semmit.
Akkor mit bámult?
Magát, természetesen. Ismerősnek tűnt, de hagyjuk, nem érdekes.

 

 

Más is látta már, hogy reggelente a HÉV-en, közvetlenül az ajtónyitás előtt, kis pókok ereszkednek a leszálláshoz készülődő utasok hajába?

És mikor leérkeznek, erősen belekapaszkodnak egy-egy hajszálba, elszakítják a pókfonalat és az utasra bízva magukat, megindulnak a városba.

 

 

befejeze

 

addig kellettem amí

közvetlen utána hogy ne

kicsi szívbe ennyire óriási

persze hogy szétreped

nem fért el sem össz

amíg férceltem addi

szavak potyogtak kelletle

a férfi az útszélen áll má

megint stoppolja a véletlen

más asszony mást lát más

csendben tágul a világ enny

addig kellettem amíg ne

volt hova eljutn

 

Por

 

Egy nap a testgép kinyitotta a szemét. Az alkotó unottan nézett rá, megannyi ilyet látott már élete során. Hogy lesz-e valami különleges a dologból, az még a jövő kérdése. Szinte semmit nem csinált, csak takarítani kellett utána; ilyenkor nem szerette különösebben a gyermekeit. Igaz, nem ő alkotta meg a saját kezével, őt más testgépek hozták létre, de az ő parancsára; ezért az alkotó mégis saját gyermekének tekintette. Kezdetben a feje a teste harmada volt, ezért nem csinált mást, csak tanult, tanult, és tanult.

Aztán a testgép elkezdett beszélni. Még el kellett egy időnek telnie, mire megtanult mondani.

Egy nap a testgép az alkotóhoz fordult, és kérdezett:

 

Pessoa asztala

(Prózai  vallomása  szerint   1914.   március   8-án
             egy  bizonyos  Alberto  Caeiro  nevében harmincnál
             több verset írt. Azaz, elkezdődött a Pessoa-jelenség)

csiszolt márvány melyen
mint villámló egek
átdereng az erezet
rajta papírlapok tintatartó
lúdtoll töltőtoll barna teafolt
és versekből-forrasztott kalitka
benne volt-madarak titka
szótollak szárnyalások
e kőlapon minden kiterítve
ami volt van
és annak ellentéte-ikre
olyan hajó mely sudár fa még
csészéből kibuggyanó óceán
számtalan sziget és hajótörött

 

Piros ász

 

    ‒ Gyűlölöm ezt a rohadt dögöt ‒ dünnyögte álmában Gálné, a hervadó szépasszony, aki hajdan izgatóbb és irigylésre méltóbb napokat is megélt, hiszen neki még egy államtitkár is megkérte a kezét. Jó, hát akkor még nem volt államtitkár, de mindenki tudta, hogy sokra viszi. Az apja, az a vaskalapos, minden lében kanál apja az oka, hogy végül is a Pótáék nagyseggű, pösze Violkáját vette feleségül. A Violkát, akinek már negyvenévesen szilikonnal kellett kitömni a melltartóját, mert a mellei a térdét verdesték. A Violkát, akinek egy egész festékgyár ül az arcán…

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal