VideóA Magyar Hang videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom – Versek és slam poetry
Becézve szólt anyák szaván —
Mikor
Helyem elfoglalom, tekintetedbe visszatér az élet.
vagyok képzeleted hétágú napja; minden porcikád kitöltöm, véredben keringek, amíg ismételsz magadban.
Ezernyi apró mécses ég, a Hold ragyog, s az ég taván csónakban ül egy indián; megélni jött egy szép mesét.
Csillagok halnak porba ott… A bőre rézvörös-arany, fejdísze most is rajta van, várja a hajnal-holnapot.
hervadt vagy puszta életem tükröd kísértetet mutat van-e még kit a búbánat terhe nyom? vészek kergetnek vészeket fölöttem
valami jutott eszembe! hogy menjen a tél menjen gyorsan el csak azt mondom: kimondhatatlan hogy lágy bölcsejében ringat a remény
Holdad útján, a napkorong peremén sétálsz hajnalt gyűjtesz kétfülű szatyorba, hogy becsapd a későn menőket, és szétszórod éjszaka, hogy árnyakkal távozzanak. Fény legyen a kanyarban.
Ha nem te, akkor az idő úgy is elmozdít öreg bútorokat, s mögöttük mindig penészes sárga folt marad. Lefested, székre ülteted az eget. Dörögjön szépen csak idelen.
alkonyat
bámuljuk az égboltra karmolt kondenzcsíkokat mintha rejtvény volna fázósan összezsugorodnak az álmok harangszó rebbenti el a félretett titkokat már nem ágyazhatunk újra az illúzióknak díszlet marad minden emlék míg el nem nyeli őket is a vérző alkonyat
Ott vagyok, hol ráhajol
Június vége. A tanév véget ért. S hőség. Elfáradva, kimerülve ért. Lazább napok: nem kell időre kelni: de pörögnek még; nem tudok pihenni. Csökken a terhelés. Aludni, enni, tornázni, főzni. Olvasni. A terv ez.
pedig nem kellene
Vajon hány tavaszt ad még az Úr, meddig peng lágyan a lírahúr? Lobogva rovom a sorsutam, míg a lét, mint a szél, elsuhan.
Jön-e nyár - csókolni bőrömet -, örömök, lázak, s az új kötet, vad álmom lesz-e még, lángoló, parázson mezítláb táncoló?
Egy másik lét foszlánya lehettem
átölel egy város elfoszló dallama sorsunkkal határos
Kukucskál, reflektál
Perdület. A Föld lefékez. Valami műhold elkóborolt. És a kelkáposzta főzelékbe csapódott be. A csirkecomb fájlalta. Lila gőzök szöktek el zöldségekből. Egyre nehezebb lett a vasárnapi ebéd terhe. A boltban már nem adnak hozzá sörjegyet. Bár E. P. szerint nincs olyan, hogy mondanivaló, ez most pont arra lenne jó, hogy mondják.
Véget ért életem legszebb vizsgaidőszaka, amely az intenzív ismerkedés jegyében telt az ókori irodalommal, igazi, kemény táblás könyveket olvasgatván a heverőre dőlve a félhomályban, a hó elolvadt, amelyben lépdelve először mutatkoztunk karonfogva, a tél tavaszba, a tavasz nyárba fordult, és ami mintha csak kettőnké lett volna, benépesült az üdülőhely, én tudtam volna mit kezdeni a gazdagsággal, szívem szerint megvettem volna Tapolcát, hogy a barátaink meg a személyzet lakjon, és csak az járjon ott, akinek megengedjük,
napozó
Négyszemközt, hogy árnyamnak intsen, hány pillantás kevés, hány ígérgetés, egyetlen szándék, hogy kívül kerítsen, győzelem lesz, óvatlan szemverés. A romló estben hunyorgó csillagok, az asztalon két borospohár, köztünk is űr, ahol már alig vagyok, csak faltól falig az értelmes homály.
GRAVITÁCIÓ
Néha, akár ma délután, a gravitáció – mi más lehetne? – magához húz és hív mintha a rabszolgája lennék, öklében tart szorosan, nehogy szét szóródjak a semmiben. A csontok már nem bírják, hiába űz velük játékot, elgyengülnek a hús alatt, és a hús is gyengül akár a hallás az is egyre gyengébb. Én még kitartok, amíg tudok, és megadom magam akaratának.
Hova haza, kérdezi remegő hangon öreg barátom, eres keze is remeg közben, s vele ujjai közt a cigaretta, a mindig-mindenhol összelapított végű szintúgy, s annak vörösen parázsló vége is, fékezhetetlenül táncol a bebíboruló délutánban, s megemeli a hangját, 
|
