VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom – Versek és slam poetry
SOROK LÁBCÉDULÁRA
Fuldokló hörgés az alapzaj, infernó, meg az oxigénpalackok ütemes sípolása. Úgy mossák az ápolónők a hátakat, előredőlve, mint otthon a viaszosvászonnal takart konyhaasztalt. Körben készülődnek fátyolosuló múltjukra emlékezve turista utasai az állítható rácsos kerekeságynak. Hallgatják egymást. A falon leltári tárgy a feszület. A viaszsárgára izzadt megkínzottak befejeződni vágynak.
Hagytam múlni csendben a napot, ha zaj van, elbújok, meg nem történni, kivonni a szerelemből a háromszöget, bizonytalan állapot a szürke, csütörtök este a semmi vásznára festve minden vágytól elszakadtan, az igazi gyönyörpontom nem bonctani helyen van, kockázatos, mint pirulni a szégyenen, még a tengert sem ismerem, nemhogy az óceánt; a férfiak elmennek, hogy próbára tegyék bátorságukat, a költő elbocsátott, a szobrász új modellt talált, azt mondják, kalandosra vették a figurát, pedig megvettem a toronyórát, mégsem örültek, hogy megkapják; l'ultima volta – ketyegte a holnapot, limesz
a határ érték relatív előjellel felemás korlát
A szonett szövete Abakusz
Vezérelvvé nő egyes mozzanat. Különb szövegek születnek nyomás alatt. Melyiket ne akarjam? A részecskék hullámmá Bomlanak. Majd összecsomósodnak ismét. Egybeíródik az emlékkel az ittlét. Mintha azt súgná az éj, nincs vég. És a szellem a legfőbb energia. Elvarrt szálak fölött olló-lelkek Csattogtatják torkukat. Hogy verset ír? Ugyan! Tettetés. Önámítás. Nem más a közlés, mint esemény. A lét elevenedik meg mégis, ha beszél A nyelv. És megváltozhat a tény. Obligón kívülről nézve ez remény.
Hallgattam újra, úgy mint senki eddig, a mélynek lassú, habzó sóhaját, mint hálaszó, ha ajkamon kifeslik, s egy pillanatra lényed fonja át, olyan nyugalmat vont körém remegve, a hangja tiszta dallammá dagadt, amíg a gonddal megrakott dereglye elindult messze, árnyas fák alatt.
festum
napból meg vízből meg földből török fejszét meg embert meg gyantával alkonyt lestek kéreg lopja éveid körömbe vési fényeid többé szabad sem leszel bár halnál mégis létezel embert fogja a fejsze a három csapást tedd meg te kéreg éveid hona fedi a dús arany soha
mennyi jön még és minek is számolgatni jön és durva lesz szavát nem érted de ha érted is magadba fordulsz tőle és ott maradsz és bámulsz ki mint aki érti is nem is hogy a fenébe történhet meg veled hogy megint börtön vagy és az őröd is magad és ha nagy a pofád belecsapsz kuss legyen figyeled a rések tágulását idomítasz pókot egeret
Ezerkilencszázharmincnyolc deres márciusa végén, innen nézve ugyancsak régen, születtem, oly korban, amikor a hírek még csak lomha érdektelenséggel pulzáltak a pancsikáló földrészek között, ezért, rólam mit sem hallva, a derék Derek Heartfield, jobbjában Adolf Hitler neki dedikált fotójával, baljában egy nyitott esernyővel, derűsen mosolyogva ugrott le az év júniusában az Empire State Building tetejéről. Talán, ha már tud világrajöttemről, másképp esett volna!
Nem a ruha Imádkozom. Kérem a tűzálló kabátom. Az egyenruhám. A tógám. Atillám. Bocskaim. A bőrdzsekim. A reverendám. A frakkom. A pizsamám. A farmerem. Búvárruhám. Szkafanderem. A csuhám. A condrám. Ágyékkötőm. Kérem. A köpenyem.
végképp megszűnik
hiányod hiánytalanul befészkeli magát a pórusaimba (végképp megszűnik a rend) s mindazt ami volt fölváltja az ismeretlen szomorúság –
holdzuhanás az ablakon éjszakák infúzió áramlása a fényesre száradt falakon az alkonyat különleges barázdált arcok fordulnak roncsolt erdei bogárként a rejtőző csend elérhetetlen levéltakarója felé aláhulló magasságban sűrűsödik a műszerek hangja
Ki gyújt ma fényt?
Áprily Lajos Agadir c. verse hatására
Ki gyújt ma fényt, ha rémes árnyatok fölétek áll, s kacagja hogy vacog az atyja, az, ki önmagára büszke, e fantomot mégis világra szülte.
A gondolat folyton teremni kész, amíg forrást merít, hát semmi vész, de nézd, mivé lesz, hogyha fél az elme, vakon szorongsz, a szörnyed láncra verve
belőled él, gyarapszik és dagad, felfalni kész e rémült gnóm-csapat, parancs után egymást is tőrbe csalják; ki törli majd le Isten könnyes arcát?
Önmozaik
1.
tükörcserepek mindenütt ismeretlen szempárokban megcsillanó múlt a kislányban aki átkelt a zebrán önmagam láttam sötétbarna hajfonattal lakkcipőben édesanyja kezét fogva valami óriásra tekintett napsugárral glóriázott királynőre amilyenné ő is szeretett volna válni
egy napon
A fájdalom árnyéka
Mit árthatsz te nekünk, fájdalom? csak a violák remegnek árnyékodban fákkal, fűvel és széllel, csak az új házak küszöbe alá ásott kígyók nyoma van, növény-szál lobogás, mit szemeink nem látnak, és halljuk: hadd feküdjünk le este egészségben, ébredjünk hajnalra, harangszóra, jóságos nagy Isten, ki vagy a mennyekben, védj meg minket, tedd a mezőt szélessé, fektesd domolykóinkat a Kismosó kenderáztató vizébe, amelynek hínár hártyája mindenkit visszafogad, óvj a rossztól, gyötrő érintésektől, medvétől, farkastól, őrizz meg minket, szántottunk már elég barázdát, kaszáltunk már elég rétet a domb alatt, a patakok ágainál, pirosan dagadó varangyos csitkenyebokrok előtt,
tiszta sor
vagy szabad legyek vagy halott – angol író jegyezte le e szép sor rám nagyon hatott a töke lehetett tele
a világgal már szegénynek de ha nem férfi volt mégse akkor – mint e feltevésnek – más a leányzó fekvése
bár lényegében tökmindegy a gondolatnak nincs neme tiszta sor vígasztal minket a szarban dacos szelleme
nem árt ha a polgármester
(1)
Madárraj riad. A fák lombja a Nap árnyékán áthajol, és eltelt időm mint félbehasadt gyümölcs szeleteire hull.
Tengelyén állsz a visszavonhatatlanságnak. A gömbölyű térben a Szó mint túlérett kalász meghajol, és arany sugaraiban a nyár izzása ég.
Mire az asztalhoz került, annyira éhes volt, hogy szép arca eltorzult, amint a nagy falatokat rágta. Nem szerettem ezt a mohó, telhetetlen formáját, de otthagyni sem tudtam, valamiképpen mégis lenyűgözött. A minap az jutott eszembe, hogy azért evett így, mert heten voltak testvérek és hát nem voltak elengedve anyagilag. Jó, nem éheztek, de akkor is osztozni kellett a többiekkel.
Anyám úgy sírt, hogy befele könnyezett Mi nyolcan voltunk lakat s ő a ketrec
Látod a sast ott fenn a magasban? – sorsa az égbolt. Nékem a sorsom a Föld, szárnyam a képzeletem. Kergetem álmom, s vágyom az egykori szépre; de rég volt! Ébred a hajdani cél, s fáj, mire észreveszem. 
|
