Szépirodalom – Versek és slam poetry

Hogy mondjam el, mit férfiúi

szemérem nyelve alatt, mint

féltve őrzött kincset rejteget,

a szót, az igét, mely belőled

sarjad, ’s talán a legszentebb?

Hogy mondjam el, mit férfiként

ostobán restell az ember, mintha

csak félne kimondani a szót, mi

lehetne lánc, örök kapocs, helyette

csak hímez-hámoz, kertel.

Kertész Dániel: 1982

Lineáris típusú üdvtörténet-esszenciák

Elsőrenden oázókrúl s ázokrúl

Visszaszületés

Előbb elő-üdv

Aranykor-oázis

Hol csilliárd csitrillió,

Csescsemő, ha kell oáz is.

(Tán ez amaz manapság híres chill állapat)

Istenek alkonya

(Leendő fényes Göttes grupp, ó, ázok végül kihűlt ragnarögök)

El Greco: Kilátás Toledóra

El Greco

Candia! Istenem!
A mólóra felcsapó eszeveszett hullámok feketés-jégkék tajtéka
Az utcák, sikátorok motoszkáló puhaságában surranó türelmetlen szellők
Hegyekről esténként lezúduló rózsaszínes napkorong-fonatok lágyító tüze
Égő szemekből csapkodó villámlások neuron-feszültségében születő életek…

Ó Kréta! Te hatalmas dinoszaurusz-formájú lélek-csontváz!
Hát képes voltál tengermély-méhedből aranycsóvát szülni?
Persze magad se tudod, vagy éppen csak Te, hogy hogyan és mikor…

Nyírfalvi Károly: Fák 2.

Nincs többé, ami mindig is volt

Idő és alkotás

A lezáratlan, míves kontextus.

Akár egy űrhajó. Kering a Föld körül

Bejön a kültéri zaj, a füst és a macskanyávogás.

A legszebb fülemüle-ének

A lépcsőház. Megannyi visszatérés s indulás

Az autóbusz opussal kevert zenemű

A közeli iskola morajlása: hangos tanítás

A balerina parfümjére válaszol egy entitás

Aki elhalad az ablak alatt, majd egy kukorékolás

Most mediterrán mámor az utca teste

Rímeket keres magának a júliusi este.

Van szúnyogháló a nyílászárón.

Fennakadnak hajak, pókok és pernyék.

Egymást legyezgetik szárnyaikkal a gerlék.

Majd a lakók szemében a tapasztalt

Környezet hirtelen világgá változik.

Amiben otthont talál a megértés, a hit.

Mint olló, nyílik az értelem horizontja.

Átvágja a gordiuszi dudort, aki bontja.

Képzeletével a néző a titkot kigombolja.

Hogy felhúzza a sétáló hölgy combján a szoknyát.

A szél meta-reflexe kell, meg egy gyöngéd férfikéz,

Egy tenyér, egy terv, egy ország.

Képzeletté gyűrt felhők, kilét

S a játszótéren csillámló, színes kockák

Nyírfalvi Károly: Hommage á Warhol

Ha velem van szavad, nem kell harangzúgás, égzengés,

elég, ha egy krisnás lányka réz bokacsengője csöndül,

máris figyelek rád, fülemben csönd ül, de nézzed,

közben viszik a héják a jércéket a padlat végiből,

mire jó ez így, Uram?

Böködsz, mint biliárdgolyót, mozdulok-e, minek,

én ugyan nem, dehogyis szólok, nincs szavam ide,

nyelvemen fekete epe tapad, nem pergő méz.

Kertész Dániel: Cím nélkül (papír 2011)

lógás a szeren

beszedtem egy újabb nyugtatót

de furcsa lett a világ hirtelen

hogy lelassult eltompult elcsende-

sedett tisztára mintha leszedálták

volna vajon mit vehetett be

a szerencsétlen fogalma sincs

mennyire könnyen rá lehet

szokni aztán meg milyen piszok

nehéz lejönni róla ezen

a szinten csak az addiktológia

segíthet bár szerintem rajta

már az sem te jó ég hány

ilyen zombi tántorog az utcán

Leó mint hegy

Ha utánagondolok,
én csak szökdécselő hegy lehetnék,
mint sarkantyúzott paripa.
De hogy
böködjék belém
a kampókat,
szöges bakancsokat,
kipödrött bajszokat
rám-mászkálás közben,
én meg csücsüljek tétlen
mint egy hegy –
azt már nem!

Takács Máté 100 kis kép című sorozatából

A szabadság enyhe mámora

Esterházy Péter emlékére

Egy gondolkodó és emlékezni képes égbolt

Mint ernyő

Ereszkedik alá a lakott világra.

Benne van minden, ami valaha írásként

Megszületett.

S benne él a személy, Aki egyszerre éli,

Írja és ugyanakkor értelmezi is

A történetet

Ez a tudás nem bővíthető tetszőlegesen.

Csak a szellem által ihletett

Szövegek kerülnek bele.

Én is elgondolom

Benne lehetek?

A legfontosabb titkot úgy lehet

Legbiztosabban elrejteni

Hogy napvilágra hozzuk –

Úgysem fogják megérteni

Az avatatlanok

Kelebi Kiss István: Legendák földje

Tabula Rasa

/Hrabal sirató/

minden csupa fény

szél fújja nyírfahaját

gyönyörű lánynak

-

háztetők, tüzek

söröslovak, patakok

zajos magányban

-

őszül az erdő

mosolyod betakarja

a vemhes macskát

-

nyugvó téli nap

ablakra csókol szikrát

minden csupa fény

---

 
Kelebi Kiss István: A gyermekkor vége 2.

A láthatatlan ország

Nyitva az ablak. Egy nő
odakinn ruhát tereget
a sötétben. Tompa szorongás
az ég – túl sok az igazság
a csillagokban.

Szemben ülünk az asztalnál.
A lámpa néha világít fölöttünk.
Egymást nézzük.

Halhatatlanul.

 
Takács Máté 100 kis kép című sorozatából

Kutyaugatás

Kutyák üvöltenek
bele az éjszakába,
az egyik kezdi,
a másik követi,
a harmadik meghallja,
felpattan, és rázendít,
láncban adják tovább
egymásnak a zaj-kórt,
az utolsó mit sem tud,
de kimaradni se akar,
kórusban tartják
ébren a várost.
Kutyákat mondtam volna?
Autók dudálnak.

 
Fotó: Korányi Mátyás

Május

Azt hinnénk, ez a mi időnk,
május van, hullámzik körben
a klorofill-tenger, a fákon
a levelek napfényt kanalaznak,
és beleborzong mind, aki él,
a nagy élni akarásba.

De ez a május most más.
Nyálkás, zöld pocsolyába
belefullad az orgona-illat,
ijedten rebben a toll a madáron,
és álca mögül pislog az ember,
nem tudja, végül is ki a vesztes.

BELÉMSZAKAD A HALÁL

Föltépi mellén a trikót ez a nyár,

őrjöngenek a galambok,

a mályvákat tépik kimeredt szemmel,

megindult egy kifosztott nemzedék,

azon törik büszke-szép fejüket,

hogyan kellene meghalni szépen.

Nem illik sürgetni a tolvajléptű véletlent,

sőt, talán nem is lehet. Jön, majd ha akar.

Várni azért lehet, akár szomjazva áhítozni.

Néha. Hetven-, nyolcvanévesen is, akár.

Bukfencezve fölbukó fehér nyúlként

a verdeső vérétől rozsdásodó avaron.

 Fotó: Korányi Mátyás

ha nem lenne internet

azt hinném átlagos ország vagyunk

átlagos emberekkel az átlagos napokban

átlagos fogalmak terjednek az emberek között

véletlenül sem azonos formában

de többé-kevésbé azonos tartalommal

általában a megélhetésről

pontosabban az élethez tartozó javak szórványos elosztásáról

az ablaküvegen átkandikáló tekintetek mint az utcalámpák

kevés szórt fény

ami kiemeli a megvilágítatlan sötétség sötétségét

 
B. Tóth Klári: Út a hely felé

A csönd lassan kúszik a fák között,

feleselni akar velem, megáll egy

pillanatra, a hársfának dől, s a fény

árnyékába teríti színváltós köpenyét,

csalogatja a kóbor madarakat, akiknek

szárnya alatt még ott van az életöröm.

Lent a porban a porcsinok szövőszékén

vastagodik a terjeszkedés, egyre

elszántabban uralják a teret, csak én,

akit árnyék-magasleshez láncolt valami

elérhetetlen utáni vágy, csak én tudom,

hogy hályogos szemmel is felfelé,

napkelet felé igyekezek. Az erdei nimfák

megöregedtek velem, ajkukon megfáradt

a dal, a metsző szél fullánk-lövése

tördeli megfáradt fejemen a cserepet.

meddig félig

hogyan nézzek tükörbe

mindenkinek más vagyok

a törpéknek óriás

óriásoknak törpe

ami félig van – semmi

művészként vagy őrültként

az egyikben most már ki

akarok teljesedni

ezért hajt a becsvágyam

és nincs sok időm hátra

mindjárt itt a nagyvizit

s tiszta kupi az ágyam

Mintha vétkeznék minduntalan

Mintha itt volna a világ vége, akkora sötét kezdődik,

akkora nyár májusban,

hogy halottakért harangoznak a Tejúton,

és mi Göncöl-kerekű kocsi nyomában lépegetve

vándorlunk észrevétlen,

ragályvert tehenek után, páskomok tüskéin át,

mint csősz riasztotta terelőgyerekek,

borjak a vetést futkossák, boton remeg a régi láng,

lasponya bokra súgja a neved, röpköd szarvasbogár,

porrá omlott hegy túljáról hajnalhasadásig,

még pár nap, pár perc,

ki lehet bírni villám tövén a tüzet, ezt a zuhanást,

ahogy elveszi tőlem a szemedet, szádat, szavaidat,

nézni, ahogy a káposztáskőre

az aprószentek veréblelkei ráugrálnak,

arra ébredni, hogy ne higgyek jövendőmondóknak,

hogy dunyhám se tudja meg, mi lesz vagy nem lesz,

a város mind idegenebb, fekszünk két sín közé,

a kéz mintha megint érezné a láncos botot,

nincs beszéd, nincs egy szikrázó bejci határ

elszáradt almafákkal,

a Korczék leégett háza az üres országút mellett,

nézni, hogy mi történik a bútorokkal, a képekkel,

mintha vétkeznék minduntalan,

szép ruháim földre lehullnak, szita is a szegről,

józan céloknak, az égnek vetne véget sudaras had,

és fejem csontját a csípős ostorok hétfelé hasítanák.

Fotó: Kaposi Viktor chilei sorozatából

kibontások

kibontom ezt a tavaszt
megtalálom az elrúgott követ
a sikoly összébb húzza magán
magánköntösét
ő is (a kő is) azt hitte: kötéltáncos
nemsokára belefagy
a légy a levesestálba
a kő a tektonikus lemezekhez
készül látogatóba
nem gondoltam volna
hogy ajándékcsomag lesz belőlem
és kibont engem ez a tavasz
a tüskés bokorban

Fotó: Vehofsics Erzsébet

ALVÓ-ÉBER IDILL

Mellettem fekszel. Oldalvást.

A takaró fölött tárt vállad

Lehulló hajad takarja.

Virgonc álmod már hol kószálhat?

Ujjaimmal pőre bársonyt

Simítok végig. Örök kezdet.

Egyvonalas „há” hangot fúj

Belső sípod, az őslélegzet.

Éberen figyellek. Alszol.

Más-más létállapot a miénk.

Fényben jársz. Éjt virrasztok én.

Lelkünk ugyanott. S ők tudják, miként.

Ne hagyj magamra, ha tűkkel a vénámban

egek rogynak fejemre gyűrött kalappá,

skalpolt homorú univerzumot tágít a belső zártság,

szemhéjakról álmodik az üvegszemű nappal,

boltjait bezárni készülve utolsó leltárod ébren tart,

leakciózott selejtesnek vélt tévhitek kiárusításakor

sorokként kígyóznak rajtad beidegzőséseid,

tollként szakad rólad a megnyugvás, te akartad,

fekete -fehér rublikák mélységében nincs időd,

tengerkádnyi vized megengedem,

vízióid királyokat, királynőket védenek,