VideóA Magyar Hang videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom – Versek és slam poetry
önpresszó
HIERONYMUS B. BUDAPESTEN
Az árvák szabadok, szabadok az árvák, csak a szabadok árvák, csak az árvák szabadok, ugyan mindegy hát, hogy a futópadon lihegsz, vagy a fák közt, egyenetlenre kopott földúton, hisz most mélytengeri búvárok közt járod a táncot, merev tekintetek a szkafanderben, önjáró ólomtalpak, elefántormánycsövön nyomja tüdejükbe ütemre a kiadagolt életet a szenvtelen lélegeztetőgép, öblösödve bugyog a víz alatt a veretes üzenet: Oda lett az emberek vetése, de semmi, oda se neki, kinn, a sárga, nap verte, kényelmes parti homokban még zizegve aknásodik sorban seregnyi lapuló kígyótojás, genny és vér és ondó a mai kevert fajú fogás, a főmenü, hol, lám csak, szabadok az árvák, az apátlan-anyátlanok, s akikre rátámadni mindig akad majd ok, tudom, több mint elég.
akkor farkas vagy kanca
a szívkamrádban kutatok
(Zsolt 94,18)
A lakás fogságában újra. Ezúttal persze nem Covid. De lábad roskad, ha terheled, s abszurd a gondolat: vidd
munkahelyre, boltba, bárhová; s hétfőn számodra elmarad felolvasás, irodalmi est. Félszakadt jobb bokaszalag
Szakaszjegy négy megállóra Csak őszbe fordulunk ma mind a ketten, kazán tüzére bízva majd a héjat a fény redőnyöm résein keresztül
évre év... e létszerű maketten
ELCSENTÉK A LÉTRÁT (VISSZAFORDÍTOTT TÜKÖR)
Nyolcvan év alatt csak megszokja az ember, hogy a reggeli rigófütty szép, de keveset ér, hogy csapkodhat ugyan szótollú szárnyaival, de irigy nézők között felröppenni nem mer.
Mihaszna időtöltés, amin csak elmosolyodik, mint két kankalin összeborulása, cincérek civakodása, alattad a föld, fölötted az ég – csak elcsenték a létrát, a bolygó mind bolyong, s körül csillagok fénye csalint.
már nem méred az időt összemosódnak nappalok éjszakák nehéz csend ül a vállakon szürke útvesztő a városi magány rátelepszik a mellkasodra hozzád szegődik a metrón ott ül a fáradt szemgödrökben elkendőzve a lényeg nem látható s nem hallható
Matekórán ülnek, talán valami történ a suli udvarán számos bombatölcsér.
A megmart házfalak és beköpött ablak mögött ülő számol, hányan hajba kaptak.
Olajszürke arcok, kiket mérgez a kor hadd éljenek, én a virágmézet adom.
Isten ege alatt
Itt élek egy megosztott nép között a vén Európa közepén Harcaikban áldozat, leköpött idegen vagyok, testük szövetén.
Közöttük majd eljön a békülés az eltorzult hasadék újra összeforr, mint annyi sok sérülés mely ránehezedik a múltra.
Én maradok mindig az idegen leköphető védtelen másság szegények között is a nincstelen Isten keze között a gyámság.
Yucatánról mindig azt gondoltam, különleges hely. Már tudom, nincsenek különleges helyek.
Jégkristályok vannak, hópelyheknek mondják, kánikula van és madárfütty, amire másnap már nem emlékezünk.
Tükrök vannak és fekete leplek.
Hullámzik. Őrjöng. Csapkod. Fuldoklik.
Nem ereszt. Szelídít. Lebegtet. Megtart.
Vasútállomás... előtte vasúti Búcsúzkodás... az idő szíve unatkozik Mondanak-e valamit e hideg sorok? A sors láthatja, amit az ember nem lát
Sötét múltban botorkálva
Töprengő pillangó a szőlőszemen. Egy pók lesi a kacs tövéből. Szürreál. A nappal mélyzöld. Én-lényegülés. Rajzolok egy félkört. A lap csupa ceruzaforgács. A friss kenyéren redők. Késtől származó bordák. A bent és a kint (mindegy) bináris kód. Ön-létesítés helyett improvizál
jó a falam olyan volt mint általában a falak
egy kerge fecske körbeszáll
Már nem tudok semmit sem adni, üres a szívem és fejem. Elmentek mind, akik szerettek, ki mondana mesét nekem? Holdtölte van, vagy utcalámpák fénye ragyog az ablakon, anyám mondasz-e új meséket? Régi meséid már unom.
EGY HELYRŐL ÁLMODOM
Békés helyről álmodom, szelíd állatokkal és sűrű ezüstfenyőkkel, szent éggel, mely olyan mint a szerdai alkonyat és elhagyott zsoltár-sziklákkal. Tiszta víz folyjon viaszos kavicságyon, rekedt madarakat akarok, melyeket lenyűgöz a mély, hogy érezzem a hűvös keringést a véremben. Egy víziókban pihenő holdat a közelben, szüljön sikoly nélkül szürke csend fiakat, szivárványtűzben áramoljanak a csillagok, amikor én a zaj elől, a nő elől menekülve, az éjszaka szájában térdre rogyva, a jólétet otthagyva, szavak szennyében, baráti tanácsoktól agyonlapítva, mindig émelyegve, megszabadulva a komolyságtól, a szénportól, az öregség és a zavaros utcák keretéből kilépve, összeolvadok a fűvel, és imádság nélkül hagyom, hogy vállaim nőjenek a semmi csillagán.
A kikötőben éri a hajnal Jónást, idegen partra érkezett, a lengő kötélhágcsóba kapaszkodva áll megint, sután, lábujjára, sárgult körmeire, szétázott lábbelijére meredve, mögötte a hajópalánk emelkedik-süllyed ütemesen, ahogy a verdeső tenger hányja-veti magát alant, hűsítő hajnali habokat hintve a hullámhegyekre, s öklözi Jónás keményen konok halántékát, hogy ismét így, karjait magasba lökve mondja hevesen az égre a magáét:
|
