Videó

Posta Ákos István videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

kitalálok neked egy komplex képet:
a haldokló tóban hattyúk úsznak.
az egyik szárnya el van törve, véres.
a tó langyos, a hattyú marad túsznak.

 

az ember
testrészekből áll

kezekből
lábakból
tartozékokból

húz rá
mindenféléket

körömcipőt
lábtyűt
kesztyűt

mi akkor
minderről
elfeledkeztünk

fulczfecóval
leültünk egy asztalhoz
ott a rátkayban

nagy tömeg
meg füst volt

 

Erdős

A szerelem kirekesztettség volt,
napfény verte tisztás,
ahol lennem nem szabad.
Jobban örültem volna egy sablonosabb,
birtoklós, szexi, üldözéses verziónak,
de vadászat nem adatott, se semmi közhely,
hogy a szemekben kedvessé legyek.
Hát egy fának dőltem, háttal a helynek,
ahol a szerelmem nélkülem lezajlott.
Átjáróház volt a lelkem, a gondolatai jártak ki-be.
Sorsom morzsáit hangyák hordták egybe az övével.
Az égről csillagok szakadtak le, s robbantak
fel a szívében, a szemhéjam alatt.
A tenyerembe szúrtam, hogy meghaljon.
Nem lett baja, de nem bocsátotta meg.
Áramot vezetett a kerítésbe.
Mancsomon csillag alakú, szúrt seb.
Szíven lőttünk hát minden madarat.

 

Levél Newton-nak

Ez az üzenet
a benne lévő szavak
súlyától fontos

 

Ezüstgolyó

/József Attila születésének 100. évfordulójára/

1.
Ezüst nyaklánc, ezüst érme,
nyakamban lóg, szerencsémre.
 
Gonosztól is megóv, megvéd,
hordom sorsomnak keresztjét.
 
Ha a gonosz nem fél tőle,
ezüstgolyó lesz belőle.
 
Mint a templom nagy harangja,
ágyúvá lesz harmadnapra.
 
Ezüst nyaklánc, ezüst kereszt,
ide a fekete levest!

 

Még nem tudom, hogy mennyi s milyen
szállal, kockázattal kötődöm a gyermekségemhez.
Valószínű, hogy az itt-levőségem
olcsó alibi és csapda, amelyről – a múltnak,
az irodalmilag még nem archivált faszáról –
le kell rántanom az esti, az ingyen betakaródzás
korrekt paplanját, hogy gyógyítható
betegként részt vehessek az abortusz exhumálásában.
Mert, ha újra meglátom a szememhez
igényelt, a koton bőre alatt pulzáló
emléket, akkor kijelentkezhetek indokolt
pin-kóddal, a jelen fogságából, és még járhatok
úgy is talán, mint egykori szerelmem,
aki kilépett bugyijából és a szakadó eső ellenére,
könnyedén átugrott a mindenségbe,
nem kímélve a tenger hátát, a magáét se.
Boldogtalan volt, idétlen aktivistája ennek a
szerelemnek. A nők gyakran s bátran öleltek
meg, úgy gondolták, hogy egy nyomorék

 

így vagyunk
itt vagyunk
újabb évgyűrű nyakamban
a kemény fa elbírja
mint talán tortán a habhegy
s az el nem apadó folyó
állja

halódó holt anyag
gyökeret már nem ereszt
lombja sem lesz

várunk
várunk érintetlen fehéren
fehér álmok-nászra

s vajon
ÉS vajon

hát így vagyunk
itt vagyunk
ahogyan végül a folyó

 

Sajnos már régóta a feje tetején áll. Ezért van, hogy állandóan vörös, vértolulásos a feje, vérben forognak a szemei.
Ezért van, hogy mindent fordítva lát. Ami lent van, azt hiszi fentnek. Úgy érzi, az egész világ a lába alatt terül el, és nincs, aki akár egy fél fejjel is nagyobb lenne nála. Így persze cselekedni se tud. Csak nézi, ahogy odalent röpködnek a madarak, közben próbálja megtartani az egyensúlyát.
Elég a fejreállított világból!
Talpra magyar!

 

másnap reggel beszéltük meg a dolgokat.
bevallottad, hogy csak élvezni akartad,
és én sem tudtam mást mondani neked.
azt mondtad, volt benned némi bűntudat,
de nem tudtad visszafogni forró heved.
csak néztem fénylő szemedbe, kedves,
és én sem tudtam mást mondani neked.
bevallottam, hogy csak élvezni akartam
az éjszakát. bűntudat bennem is volt elég,
de nem tudtam visszafogni az állatot.
bevallottad, hogy végtelenül önző voltál,
és én sem tudtam mást mondani neked.
nem akartunk mást, egyszerű kielégülést,
mert ilyen az éjszaka, az éjszaka, ha pulzál.
de eljön majd a fáradás, eljön a lassú békülés,
most még csendben figyeljük magunkon a sebet.
reggel van. az éjszakát tárgyaljuk meg, egyik
szemünk már nem sír, a másik még nem nevet.

 

I.
Felnéz az égre. Szemébe száll a házfalakról a vakolat pora.
Könnyezik. Nem látja a távolban az épülő új házakat.
Siralomvölgy, gondolja. De egész nap ki sem mozdul a szobájából.
Egy halott virággal pepecsel húsz éve,
és nem érdeklik a hegyoldalban nyíló égő jázminok.

 

Légymennyország

Valami különös, bár önös érdek
azt súgja nekem, hogy ez a tömérdek
légy csak pózol itt a viaszosvásznon:
hanyatt feküsznek, ámde mindahányon
egy láthatatlan mennyezet feszül, min jobbra-balra
mászkálnak, és mindezt a semmi tartja,
vagy Valaki, ki egyszer elviselte
a légyfújást, hisz semmiből a teste…
S mert babonás vagyok és formalista,
el is teszem most őket formalinba!

 

A fal körülöttem

A fal köröttem
vékony jéghártya,
alatta nyugtalan tenger.
Csillog átlátszóan, törékenyen.
Felszínén siklani nem lehet,
lélek dobog a hullámokban
a jég alatt.

 

A Tűzsárkánynak sárga szeme volt,
füstszín szárnyon szállt
a kéményerdő felett,
égbe vitte azt,
ki lángtestén lovagolt,
de hogy repülhessen,
a húsából evett...
most így, magam látva,
bőrré, csonttá letten,
bánnom kéne tán,
hogy királyfi lehettem,
országom, ha volt is,
mese a mesében,
kacsalábon forgó
váram el nem értem,
de odafenn az égen
fájdalmas boldogan,
ha szabad nem is voltam,
annak hihettem magam...

 
 

Grádicsok evangéliuma

A lelkésznek, aki emigrált

Eleinte nem értettem, mi az a cselekvés,
amit az ige tesz.
De a nagy kévekötő az ölébe vett.
Felélesztette bennem a szövétneket.
A Vagyok fújta belém a szellemet.

Ha olyanok nem leszünk, mint a gyermek.
Most hiszek. A lelkesedés ellep.
Ezt kéne tartani. Ezt a rajongó szintet.
Jönne a bőség. A jáspisok. Az ihlet.

Ha az Úr nem épít, semmi nem lesz.
Asztalt terít neked. Tudd az elvet!
Drága olaj a fejen. Az áldás kerget.
Hát adj oda Neki minden tervet!

És ne infantilis légy. Csak gyermek.

 

1.

TÉLTEMETŐ

(Eurüdikéhez)

Hallod még Szívem a szívem?

Utánad bárhová
elmennék.
Felkuncognék
a táncoló porszemcsében,
elnyújtózva dorombolnék
borongó hegyek gyomrában.
Kicsinosítanám
a tavalyi fészket,
dalra fakadnék
a gyermekkori szőlőhegyen,
a szurdik felett feslő
első mandulában.

Hallod már Szívem a szívem?

Világot gyújt
az Éjanyaméhben.
Színt lop
egy violás kriptaboltra,
virrasztók hamvas mosolyára.
Ugye hallod már,
ugye hallod,
ahogy fellélegez,
ahogy újra meg újra
megrándul
a halvány melleden
illatozó mimózában?

Hallod,
ugye hallod már Szívem a szíved?

Lantverő ujjaim alatt,
földmélyből fölzengő,
illatos homályban?

 

2.

VIRÁGÉNEK

(Perszephoné)

Orpheusz fájának
törékeny virága voltam.
A gyökerekből a fájdalmat
kidaloltam.
Görccsé lehettél volna
bennem Anyám:
adtad-eladtad életem.
Görccsé lehettél volna
bennem Férfi:
adtad-eladtad életem.
De legyen elég –
hogy szépségemmel
félelmek görcse voltam.
Hogy gyökereitekből
a fájdalmat kidaloltam.

 

3.

JÚNIUSI MENYEGZŐ

(Múszeión)

Fátyol közt az égen
könnyű, könnyű kéken
hintázni egy ágon,
sárga napsugáron.

Építeni házat,
megvetni az ágyat
s pihegni a füvön:
só, kamilla, üröm.

Pipacsvörös útnál
holdsugaras kútnál
kiröppenni szádon
szentjánosbogáron.

Tejúton az égen
búzavirágkéken
cirpelni egy ágon,
kósza szalmaszálon.

 

Gordana-Lola Lukić

NEDOSTAJE NEŠTO  

Cela prošlost je tu:
medju četiri zida
na patosu,
krevetu,
fotelji,
i na klimavom stolu.
Oprostite,
orman još nemam!

 

VALAMI HIÁNYZIK  

Az egész múltam itt van:
négy fal között,
a padlón,
az ágyon,
a fotelban,
a billegő asztalon.
Bocsánatot kérek,
szekrényem még nincs.

 

Fordította: Fülöp Gábor

 

 

a tiszta perzsaszőnyegen

kollázs Fülöp Gábor verseiből

naponta kapok tiszta perzsaszőnyeget
éjszakára komolyabb kandelábereket
magányos zöld virág ez a nagy görögdinnye
a feleségemnek vettem nők napjára
kis papírvágó késemet azóta
dinnyevágásra használom
megkínálom a behemót vécésnénit is
az illemhelyről megdicsőülten távozom
zsákmány után kutatok
a szak- és a szépirodalomban is
hálásan vakkantok a kutyának
és az örökkévalóságnak
a feleségem hétfejű sárkány
rám szól hogy igazán abbahagyhatnám már
de hát nem bírok magammal
a tiszta perzsaszőnyegen
ráfestem a vécésnéni szemüvegére
a gyertyalángot
csilingelés hallatszik a toalett felől

 

kopott lemezek

szatyorban kopott lemezek
eljárt felettük az idő
megválnának tőlem
cérna rágja zsebemet

vedd ha kéred
magas lángon égnek
mint emlékeim
ide terítem mindet
karcaikkal együtt

nézd őket nézd
feledd egy percre az éjszakát
gyomrodban a tolakvó űrt

húzd fel a cipőd
a fal kemence legyen
megfázol majd
pillantást sem vetsz
kincseimre

 

Para-Kovács Imrének

faszikám
vénizé

halál ágyasaként
ne növessz már pinát
méltatlan lenne ez nemedhez
mondhatni nemtelen gesztus

mondja a külső hang

gondolom arra céloz
némileg hisztérikus
vagyok manapság

pedig téved

azért a földszintről
még visszakiáltok

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal