Császár László: Az ifjúság éltes magyara
Para-Kovács Imrének
faszikám
vénizé
halál ágyasaként
ne növessz már pinát
méltatlan lenne ez nemedhez
mondhatni nemtelen gesztus
mondja a külső hang
gondolom arra céloz
némileg hisztérikus
vagyok manapság
pedig téved
azért a földszintről
még visszakiáltok
lépcsőházban
gombolkodó
gondolkodó
addig kapd be
míg megvan
ez a picurka nyúlvány
csonkocska
akinek nemesebb tartozékai
lelkesen valami ésszerűtlen
buzgó lendülettel
sherpák meg oxigén nélkül
elindultak
pindurka zászlócskáikkal
megmászni kacska
tündérszörnyek jéghideg
üres homlokát
szavak ezek is
a kommunikáció
szánalmas protkói
amolyan örök
dzsemszésön
amikor az aulában
összefut a vidámfiúk
meg a szomorúfiúk bandája
egy szám erejéig összeállnak
a szájban kezd életszerűen
összefutni a hányás
miközben a parókába
rejtett glóriát
a gregorián kórus
tisztelettudóan megemeli
kisdobosúttörőcserkész
tábor az élet
roppant dalárda
kórusfesztivál
minden kijön
ami kikívánkozik
összenő azzal rögvest
ami épp útjába kerül
gondolj csak pompejre
tesó
maszkod mögül
hiába mutogatsz önmagadra
göcsörtös ujjacskáddal
fel és meg
úgysem ismer már
téged senki
vaksötétben ülök itt
mintha kikapcsolták volna
a villanyt
semmit
senkit
sem látok
aki ismerős lenne
vagy ismeretlen
netalán
jobb is ez így talán
szóval ülök itt
egy tündérdombon
gondolom
valamit épp meghódítottam
a boldogtalanság hegyvonulat
azon csúcsára
tűztem ki viseltes
zászlócskámat
amit úgy hívnak
boldogság
ekkor a sötétségből
újra megszólal
az a sztentori hang
kvázisinkovics a mózesből
megismétli
tesó vénségedre
ne növessz romboid
szervet
lehetnél vele
boldog
kiszámíthatatlan
ellenállhatatlan
csábító
de te lúzer vagy
úgysem leszel az
tapír se légy
légy se
orrszarvú
gyűrűsfarkú maki
királytigris
vagy elefánt
legkevésbé csótány
aki menthetetlen
nem mentheti meg
semmi
senki
bizony elcseszted emberfi
lemaradtál
a metamorfózis
éjszakai járatát
lekésted végképp
le ám
oké
mondom
lemondásomért cserébe
válaszolj
az üdvösség miféle
szirtje ez
amelynek selymes pázsitját
simogatva heverek
itt a vaksötétben
boldogan
a bélsárnak hatalmas
hegye ez
tesókám
simogasd őt
vájkálj benne
építkezz
alkoss maradandót
dolgod ez
elüldögélhetsz
még itt
perceket
te leharcolt
ittfeledett kérész
vastagon festett múmia
szép maszk
a falunapi bálban
mélázz el rajta kicsit
megtudhatod rögvest
a boldogságnak nincsen
csúcsa
megmászandó
megmásznivalója
ne félj
hamarosan azt is
tudomásodra hozom
az idill hegye csupán
a boldogság vibrátora
no meg azt is
miféle nem cserélhető
gombelemmel
működtethetted volna őt
igen
még egy pillanatig
láthatod a rácsokon át
amint az ifjúság éltes magyara
elillan
elszáll
én meg eközben
csak úszom
kifulladásig
eltökélten
a bélsár tengerében
kimondhatatlan sötétségben
valami rovásírással fémjelzett
ingatag panteonszerű
pottyantóban
perverz kukkoldában
a szívecskét formázó
aprócska ablakon
keresztül
(felesleges lenne rajta a rács
csupán az a rettentő szag
ami ebben a formációban kifér)
látom
szakértők nézik
nemzetközi megfigyelők
tekintik meg
vergődésemet
a szarszag persze
megszokható
mint minden
ami rossz
vagy ami jó
a változatosság azonban
gyönyörködtet
a wunder-baum naponta cserélve
ma éppen tiszavirág illatú
ennyi épp elég a boldogsághoz
arra a kis időre
míg megérkezik csábos
tundrabugyijában
az anorexiás vízválasztó
picurka szippantókocsijával előáll
előrántja varázsvesszejét
mennyei gumibotját
csillagszórónak álcázott
könnygázspréjét
magasfeszültségű sokkolóját
megkezdődik
a nagy újrahasznosítás
és akkor menthetetlenül
kíméletlenül
áldott marcipán lesz
a tengernyi
megátkozott
önsorsrontó
szarból
Megjelent: 2015-04-01 07:00:00
 |
|
Császár László (Budapest, 1953) költő, újságíró, szerkesztő |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
