Szépirodalom – Versek és slam poetry

A zarándok hintaszéke

Csak a növényzet váltakozását figyelte, sose a nyelvekét,

vagy a városokat. Zsurlók, tölgyek, zsiráfrágta akáciák,

mindig a Föld forgásával megegyező irányban haladt.

Ment, és várta, hogy mi a kérdés. A házakban, ahová

befogadták éjszakára, sietősen elmondta vendéglátóinak,

amit hallani szerettek volna, aztán, többnyire még a vacsora-

asztalnál, mély álomba merült.

Az egyházról nem ejtett szót soha, hiszen olyasmi elől

vándorolt, amihez vaskos hittételek hozzá se férhettek.

Kupola

hatalmas kék kupola alatt
állsz a mező közepén
kezedben fakard körben rettegő fűszálak
de a sárkányok sehol
ők majd évtizedek múlva bújnak elő
amikor biztonságban érzed magad
és éppen hinni kezdesz abban
hogy nem turistaként bolyogsz magadban
s kívülről páncélos aura óv
akkor lehelik rád a lángjuk
és kék kupola helyett óriás
tipró talpakat látsz fejed felett

Perspektrum

Nézem, ahogy a padlóra folytok

nagy, sárgacsokrú szőnyegrojtok,

mint a határra, lánc-sorokra

halt bábok sápadt sárga csokra

örök arctalan fekszetek...

a szőnyeg innen végtelen világ,

az ágy-aláig asztallábnyi fák,

s a színek visszahajlanak,

követni fáj a szem, a nyak,

és mesze fönn a Grál, üvegpohár,

elérhetetlen álrubinja vár,

és nyál csöppen, a kéz elkapar,

földre hajtott hitembe mar...

és rojtokon, fákon, szőnyegen túl

vakfehér falak harangja kondul,

belém botlik, rám lóg a nyelve

s én szédülésem hátranyelve

hideg vágyakat reszketek.

a majomhoz nekem igazán semmi közöm

akármit mond is

Darwin.

A majom csak ugrál

fáról fára meztelenül,

ezzel szemben én

halbcilinderrel a fejemen

irodáról irodára

járok

pecséteket hajszolva

és illemtudóan

kopogtatok minden ajtón,

ahogy illik.

A majom ezt biztosan

nem tenné meg.

Minden egész. Szerfölött

Tehát a rész is törött

Baudelaire szűrte a kábulatot. Rimbaud a mámort.

Mallarmé a léptéket csipkézte,

Rilke lelki adat-halász volt.

Celan a fényt hozta be. Borges a mítoszt.

Pessoa az álmot. Weöres úgy jött,

mint egy Anti- Küklopsz.

Arany a struktúrát tette dallá.

Petőfi virtuóz chip

József Attila rendkívül mély, szinte apokrif.

Ahogy nem-Létként élt. Morbid.

S Radnóti a tűpontos szakralitás.

Aragon a frigid idő felé nyitás.

Valami megvan

A hétkerben sem sokkal jobb a helyzet,

mint Tallinnban, ez északi tájon.

Kétezer kilométerre lenned tőlem –

nélküled furcsán jön szememre az álom.

Orosz szót hallani minden utcasarkon

itt is – engem mondjuk nem nagyon zavar –,

az inkulturációban hinni nem rossz,

iránya kétséges, de pontos radar.

Kavicsok esnek a pocsolyába

Most, hogy a kocsik felverik a kavicsokat,

amik egy tökéletes ívű pálya végén

olyan halkan csobbannak a pocsolyába,

mint olimpikon műugró hölgyek a medencébe,

akik szinte megtanultak kézzel előrefele

elsuhanni a vízmolekulák között,

hogy a zsűri azt lássa, hogy alig lát valamit,

és tized-századpontokkal jutalmazzák azt,

mert úgy látszik, csobbanni szégyellni való,

a hatalmas víztömegből meg ne használjon többet,

mint amennyit az árnyéka megjelöl,

közben meg alig akad derűsebb látvány,

mint a strandon a komisz gyermek mosolya,

amikor a vízből kiemelkedve elégedetten méri,

hány napozót sikerült beterítenie a parton,

Impérium

mint ősszel a falevél,

természetes eleganciával,

hanyagul hullani alá lassan,

hosszú plánban, törés nélkül,

tekintete kísérjen végig,

a földig, aztán ahogyan

elpihenek rajta, ahogyan

az újszülöttek álomszövetébe

díszlik a valóság, azzal a

nyugalommal, azzal a hozott

tudással, hadd veszítsem el,

ahogyan a levél a fát, s ő

őrizzen némán, mint

elszenderedő levelét a fa,

egészen rügyfakadásig.

Parittya nélkül

ne kérdezd király miért kértem

e soron kívüli audienciát

ha nem csal meg előérzetem érteni fogod

egymásra dobált szavaimat

írhattam volna dalaidat én is

melyeket szent pillanatokban

háromezer éve idéz a világ

némi eltérést csupán a számozás mutatna

Az ember már feladná

A nyár csak nyaram, nyarad, nyara.

Madárlélegzetvételnyi szünet után

azonnal többes számban:

nyarunk, nyaratok, nyaruk.

Az összetartozás illúziója.

Nyelvi szinten, másképp soha többé.

Sehol, semmiért, soha.

Egy fecske. A fecske. Rémülten ragozza.

Cikázik a bezártságban.

Az éjjeliőr jött, hosszú bottal

becsukta a szellőzőablakot.

Ki kinn rekedt, ki benn.

zártosztályok csendje

mielőtt elütöd az éjfélt

van esélyed, hogy ne fuss

össze az ördöggel aki

kamaszkorod óta az ablakod alatt

settenkedik és kivár

a vakító hóban is megbújik,

a nyáresti fenyőzúgásban is hallod,

minduntalan utánad kiált, sugdos

majd fehér köpenyben kísért meg

amitől már nem félsz: az ítélet,

amiből már nem kérsz: az élet.

Álmosdombi mozi

Ha boldog akartam lenni

Gesztenyepürére vágytam

Vagy tejes dropszra a mozi

Büféjében. Kőkemény fa-

Székeken álmodoztam, hogy

Belmondo helyére lépek

A vásznon, és nem vág fejbe

Diviki Gyurka, ha adok

Francis Scott Key Fitzgerald

Scotty természetesen jól tudta Ernestről, hogy ha nem is hithű,

de keresztény, mégis úgy utálta, akárha zsidó lenne.

Szószátyár. Nem rendít meg – mondta korábban róla Hemingway

Zelmának egy párizsi, rúzsos ajkú hajnalon Gertrud Steintől jövet,

majd békítőn, sietve hozzátette: bár kétségkívül szórakoztató.

A lázas Európában pöffedten punnyadó magyari ifjakra akkoriban

még ennyire sem hathatott, átélhetetlennek bizonyult

mind az amerikai álom, mind a kiábrándulás abból,

a Nagy Gatsby és az édes reményekkel teli ifjúság bukása,

a whiskymámoros alkoholizmus a szesztilalom alatt,

az elveszett nemzedék, a száguldás-mámor, az egész jazz-korszak.

Körbefonnak

Mindent a csömörig. Nem recept

Csak megterhelő minden változás

A sós, az édes szádban mind ecet

Kötés után nehéz az oldozás

Mind körülötted marad, aki volt

Körbefonnak. Így nem tágul a tér

Zárlatnál a biztosíték kiold

A lázadás csak szükség. Nem erény

Pygmalion

A Palacsintás király udvarában

október az esztendő tizedik hónapja,

november a tizenegyedik.

Nem lehet ekkora szerencsém.

De most esik.

Felmehetnénk hozzád,

legalább megszárad a ruhád.

Milyen jó meleg van itt, tetszik a neved.

Végül mégsem voltunk strandon,

bezárt, és hazament a templom,

adom az ártatlant kápolnaarccal,

mintha négykézláb a szemüvegem

a homokozóban keresném.

Napi rutin

Muszájból vagy valahol,

a mozdulat, a gesztus, a száj

mellett futó ránc haptákba vág,

a lélekkel együtt a test is

megadja magát, beletörődik,

hiába minden, hiába lenni.

Nem old fel semmi.

Monoton neonfény

arcod árnyéka a számítógép

monitoron az egyedüli tény,

zavarba ejt a látvány.

Ott vagy, látod, bár önmagadon

kívül, ahogyan élsz.

„Az eltűnt hiány”

Játék, ünnepi képződmények

Az absztrakció határára sodródnak

a szárítókötélen átdobott függönyök.¹

Egy eltűnt kép hiányára gondolok.

És ez a hiány magával ragadó.

Annyira erős!

Hogy a perspektíva szabályai is

leborulnak előtte.

A büszkeség napjára

(Tisztelet minden jelenlévőnek)

Egyszer majd mi is

megerősödünk

mint a jegenyék

egyenes tartással

a jövőnek

s nem hajlunk meg

viharnak

sem a romboló

szeleknek