Videó

Posta Ákos István videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

   Tiéd e ház

Tiéd e ház, de csak ha véded,

ha óvod, fog megóvni téged,

azé, ki benne él, ki lakja

s világra ráadásul kapja,

akár a gyermek is szülőjét,

tavaszra nyárt s a nyárnak őszét.

 

E ház csak ház s mindenkié ez,

ki benne él s iránta érez,

jóból elég is ennyi, hogyha

tiéd a kertje s bent a konyha

és mind, mi benne forr, hogy össze

az élted másokéval kösse.

 

 

távolodás mozaiktükörben

 

„De virrasztván a számkivettetésben,

mert nem alhatom akkor éjszaka,

hányódom én, mint ezer levelével,

és szólok én, mint éjidőn a fa”

                (Pilinszky)



hazafelé a HÉV-en végig arra gondoltam,

lehetséges-e úgy távozni az életből,

ahogy ezt eddig szándékoztam. megfontoltan,

hangos szó nélkül, talán kicsit még mosolyogva is,

mert a bekövetkeztethetetlennek hitt

hamarosan bekövetkezik, és

megszabadulhatok végre

a latolgatás

kényszere alól,

nem kell többé vállalnom

döntéseim következményeit.

körülöttem már szétolvadt a nap,

sehol egyetlen visszarendeződésre utaló mozdulat,

 

ha

 

minden olyan kicsiben olyan

óvatlanul olyan lágyan olyan

könnyedén kezdődik el oda

sem figyelsz nem látod meg

nem érzed meg ahogyan

lassan egyre jobban megszorul

egyre jobban egyre mélyebben

egyre fontosabban egyre fel

rúghatatlanabbul egyre jobban

ezt mondanád egyre jobban

aztán már érzed szorul szorul

egyre gyorsabbra veszed

a lépteidet egyre keményebbre

 

Mezsgye

 

eddig vonszoltam s letettem
pedig oly csekélyke volt mit
dolgaimnak véltem apró holmik
giccses hétfők csorba keddek
sosem volt mi föltoronylik
még nagy célok sem vezettek
egyetlen hülye ékezetnek
heteket szenteltem és ez lett

 

 

Jonas Karlsson

 

Gyanítom, rossz ripacs csak a Svéd kir. Drámai Színház tagja,

hiszen, ha több lenne, minek adná fejét írásra?

Nem ezüstkanállal a szájában született, ez tény, de

így hamar tudomásul vehette, hogy az életnek ára van,

s mert az élet ott valahogy önmagában véve is gyönyörű,

egyértelmű hát, hogy arrafelé többnyire elég sokba kerül.

 

 

Versekről verset írni

 

marhaság

kis örömök felsrófolt kudarcok

jobbvilághittel kocsmaszagban

cipelsz magaddal néhány arcot

aztán egy ablak

egy nem lassító vonat

akár messzi rím ha visszacsenget

 

Elmúlások

 

I.

 

Nõnek az árnyékok

piszkosszürke felhõkön

lomha keresztek úsznak

megfeszített álmos pillanatok

eltűnök hirtelen

 

Foltokban roskad a táj

fáradt pislákoló alkonyok

bennem még a csend remeg

karácsony visszfényei úsznak

egy óriásplakáton

 

Eltört váza-énem

üzen az alkonyat

egy vérből valók vagyunk

könyörgök Háti

temetni akarok

 

a rádió portáján

 

A rádió portáján
sokan megfordulnak.
Egyszer bejött egy ember,
jobbra fordult rögtön
a telefon felé és

felhívta a 280-as melléket.
Engem kért.

Lementem hozzá
két emeletnyit,
átadott nekem egy nagy borítékot
és elköszönt.
A borítékon az én nevem volt,
s amikor felbontottam,
nem volt benne semmi.

 

Megunt sláger

Olyanok voltunk együtt,
akár egy sokat játszott szám a rádióban.
Hirtelen robbantunk be a köztudatba,
unásig hallottak minket mindenfelől,
aztán egyszer csak lekerültünk
a slágerlistákról és
ma már senki sem emlékszik ránk.
Röpülnek a hetek, hónapok
az emberek új csengőhangot
állítanak be a telefonjukban
és más dalt kezdenek dúdolni
titokban a zuhany alatt.

 

Pókerasztal



Hagyományos zöld posztó. Pókerasztal

Igaz, eddig csak on-line ismerem

On-line viszont gyakorta ott marasztal

 

Az ember itt sok mindent megtapasztal

Például, hogy ez tiszta küzdelem

Hagyományos zöld posztó. Pókerasztal

 

Pepe Canalejo: Keputoamo / flamencós versek

 

Egykutya

- rumba –

 

Egykutya,

ugat vagy sem

eurót az utca

lukas zsebemben:

 

Éles-e

az a fog vagy sem,

amivel rágódok

ringyó életen:

 

Egykutya,

jóllakok vagy sem:

hasamban lenyelt

sok-sok sohasem:

 

Tűnő nap

s putrik bilincse:

otthonom La Chanca:

mennyek kilincse!

 

La Chanca – romanegyed Almeríában

 

Ember a tájban

 

A zebegényi dombok karéjában

reszketve bújik a Duna, mint különös opál ékszer.

Itt-ott már látszik, hogy az ősz

piros-sárga színeivel felfalja a nyarat könyörtelenül,

noha a halandó valami állandóságot remélne.

A szeptember eltünteti az augusztus mézszíneit.

Ember, állat érzi a változást.

 

Tilosban

 

Ahogy lehunyod a szemed

Közben

Ahogy a kocsiajtót bevágod

Utána

 

Daniel Kehlmann

 

Német anyanyelvű, de osztrák,

Münchenben született, de Bécsben él.

Művészregényt ír, de hősének

- bizarr, akár a belvárosi exkluzív

sztriptíz-ruha butik,

vagy a féllábú favágók

seggberúgóversenye -

egy öreg, vak festőt teremt.

Elég képtelen ötlet, de ugye …

 

ELV-VÁGYÓDÁS

 

        "Tárd ki az összes ajtót, a szél hadd seperje

        Ki a sok szalon-tunyaság szülte eszmét, lila párát...

        A dagály tölti meg nagy barlang-öblü lelkem, s egy eszme,

        Hogy eléd álmodhatom tarka bohócok karavánját...”

 

        Fernando Pessoa: Képtelen óra

        (Lackfi János fordítása)

 

 

birodalom voltam duzzadó izmaimban

kötél feszült csapkodott még a szűk vitorla

jégcsapokon pilla remegett az éji fagy

és elszorult az etetőn madaraim torka

 

jártam hegyen és lágyöblű tengerparton

olykor visszalengett még habzó hullám

lánylelkű napsugár a bűnre éhes pardon

a só íze könny szerelmek múltán

 

Lény, aki beszédként él

 

A reggel egy dallam.

Beleszületünk hajnalban.

S valahol van egy összhangzattan.

Mely szerint indul a futtatás.

S a kotta csupa zsenialitás.

Egy szubsztancia kivár.

Akármit lépsz, megtalál.

 

 

 

Egy elcsórt virág



eleinte az ember gyakrabban jár

a megboldogultnak ugyan mindegy

de a lélek olyankor csöndesül

 

három helyre vagyok hivatalos

– ez farkasrétre vonatkozik –

úgy terveztem

most csak hozzád megyek

vettem egy csokor tarka virágot

 

kertészek dolgoztak a szokott helyen

s mert arrébb kellett menni

mondtam nézzünk el öcsihez

 

 

NÉVNAPOK

 

a naptárban

számok és napok társaságában

nevek sorakoznak

 

némelyik arcot idéz

mozdulatot

emléket

csók ízét

ölelés intenzitását

 

 

Tornácon




Egy láthatatlan billentyűzeten

futkos a költő ujja reggel óta.

Kopog az eső szenvedélyesen,

mintha életösszegzésre kénytelen

szökevény írná sorról sorra

memoárját, a tornácra húzódva.

 

Itt jegyeztük el egymást, mondja.

Szeme az élénk széltől könnybe lábad.

Itt meg, emlékszel, számolgattuk

a korán érő csípős paprikákat.

Akihez beszél, már nem hallja,

a zeniten túl muzsikálgat.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal