VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szemle
Hihetetlen, hogy múlik az idő… Most döbbentem csak rá, hogy épp 30 évvel ezelőtt, 1994-ben vettem részt először a Tokaji Írótáborban. Akkor persze még lényegesen nomádabb viszonyok között került sor erre a nagy hagyományokkal bíró találkozóra, de megadó belenyugvással használtuk a kollégium agyonnyűtt ágyait, és remekül éreztük magunkat az udvaron felállított katonai sátor alatt is. Ehhez képest ma már klímaberendezésekkel ellátott panziók biztosítják a szállást, és a legendás Rákóczi Pince terasza ad otthont a rendezvénynek. Az viszont meglepetést okozott, hogy Tokaj központi része munkaterületté van nyilvánítva, ugyanis az ott található épületek teljeskörű felújítása zajlik. Egy olyan városkép kialakításának a folyamata vette kezdetét, ami majd visszaidézi a település egykori természetes varázsát. A munka előre láthatóan két évig tart. Minderről Posta György polgármester úr tájékoztatta a tábor résztvevőit a Rákóczi Pincében tartott tábornyitó rendezvényen. Tovább a barkaonline.hu cikkére >>>
Gesztusok és Textusok No. III. címmel nyílt közös kiállítása Ocskay László Doky képzőművésznek és Nagy Zopán fotográfus-költőnek Kassán, a FiguratiF Galériában. A két alkotónak nem ez az első közös bemutatkozása, szerepeltek már együtt a magyar fővárosban, a Random Galériában, sőt, egy apró faluban, Kustánszegen is, amit most a felvidéki, újabb jelentős bemutatkozás követett. A két művész alkotásai folyamatosan reflektálnak egymásra, amely nem csupán a több mint 20 éve tartó barátságuk történetében mutatkozik meg, hanem közös alkotási és bemutatkozási élményeikben is. Tovább a tiszatajonline.hu cikkére >>>
A medence, A Rocco és fivérei, valamint A párduc című legendás filmek sztárja 88 éves korában halt meg. Elképesztően gazdag filmes örökséget hagyott maga után – és viharos magánéleti epizódokat. A személyisége a rajongástól a kiábrándultságig terjedő skálán váltott ki reakciókat az emberekből. Alain Delon fénykorában a legszebb férfi volt a filmtörténelemben. Annyira, hogy a The New Yorker egyik szerzőjét nemrég arra inspirálta, hogy feltegye a kérdést: Lehet-e egy filmsztár túlságosan jóképű? A francia filmes legenda, akinek halálhírét vasárnap reggel jelentették be gyerekei, hosszú pályafutása során rajongóik tömegeit győzte meg arról, hogy ez nem kérdés. Közben gazdag filmes örökséget, a világ filmművészetének néhány nagy klasszikusát vitte vászonra. Sötét és sejtelmes volt, átütő tekintettel és angyalarccal – ezek az ellentétek teremtették meg a jelenlétének a feszültségét.
érezni a fűben a holnapi
Turai Laura, kecskeméti költő, grafikus, irodalomtörténész harmadik kötete, a Pengetükör, a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában idén nyáron került az olvasók kezébe. A szerző Pilinszky János költészetével, s ehhez kapcsolódóan Simone Weil misztikus filozófiájával tudományos igényességgel foglalkozott doktori értekezésében, így nem véletlen, hogy az átlagosnál jóval nagyobb érzékenységgel kötődik az emberi elme számára rejtélyes, megmagyarázhatatlan dolgokhoz, jelenségekhez. A költő úgy értelmezi saját világlátását és életértelmezését lirikájában, hogy a vers számára látomás, melynek megírásához kegyelmi állapot szükséges. Így lehet a vers imádság, hitvallás, így tud az ember teremtő energiával töltődni. Tovább a naputonline.hu cikkére >>>
Rossz sorrendben csináltam, de most már késő ezt korrigálni: a Szegény párákból először Jórgosz Lánthimosz többszörös Oscar-díjas filmjét láttam (bár akkor még egyet sem kapott), és végig úgy élt a fejemben, mint egy vattacukorszerű képi világgal létrehozott, felfokozott színészi játékkal operáló, összességében elég felületes felnövéstörténet egy női Frankenstein-szörnyeteggel, akinek nemcsak a létet kellett úgy általában megtanulnia, hanem a 19. századi létet is (ami gyanúsan hasonlított a 21. század eleji léthez). Miután viszont volt szerencsém a skót Alasdair Gray (1934–2019) regényéhez, ami az Álomgyár Kiadó jóvoltából végre magyar fordításban is megjelent, teljes bizonyossággal tudom állítani, hogy azért tűnt a filmváltozat annyira felületesnek, mert éppenséggel az volt. Lánthimosz mintha lefölözte volna Gray eredeti, 1992-es regényének dús, zsírral teli habját, szétcsapkodta volna a félelmet nem ismerő Emma Stone testén, és megelégedett volna azzal a mérhetetlen tapicskolással. Miközben Gray prózája pont ennek az ellentéte: egy észbontóan izgalmas, témájában mélyre menő, részletgazdag és személyes elhivatottságtól zengő történet, ami kevesebb mint négyszáz oldalba bele tudja sűríteni komplett civilizációk és birodalmak nyűgjét.
Víz és kert találkozásának lehetünk tanúi ezen a kiállításon. Hu-Yang Kamilla és Dóra Emese ezt a két archetípust emeli középpontba, írja, hegeszti, rajzolja, varrja kibékíthetetlenül, állandó mozgásban, változásban, keresésben, titoktartásban, csendtörésben, hátat fordításban, érintésben, zajongásban, játékban és komolyságban, miközben feltárják belső világukat a nézőnek. De ez a megmutatkozás nem egyoldalú. Csak akkor pillanthatunk a sodrás csendes medrébe, a kert belsejébe, ha képesek vagyunk önnön medrünket, kertünket is megismerni. Csak akkor nyer jelentőséget mindez, ha fel tudja szemünket nyitni, lehámozva rólunk a hétköznapok rétegeit, amelyek csak elszeparálnak egymástól, falakat építenek közénk. Talán így közelebb juthatunk valamilyen magasabb minőséghez, ami összeköt minket, amiben egyek lehetünk, mintha csak tükörbe néznénk, ugyanaz tekint vissza ránk. Miért tűnnek otthonosnak ezek az alkotások, miközben mégis idegenségérzetet váltanak ki belőlünk? Mi ez az ellentmondás, mi ez a feszültség?
Leo Perutz sorsa Kafkához hasonlóan indul, kivándorlása után Borges segíti ki, majd olyanok csodálják, mint Italo Calvino vagy Graham Greene - mégsem ismerjük igazán. Eddig. Száz Pál kritikája a Leonardo Júdásáról, melyből korábban részletet közöltünk. Először jelent meg magyarul Leo Perutz utolsó regénye, a posztumusz, 1959-ben publikált Leonardo Júdása. A mű egy különös életművet zár le. A németül író szerző Prágában született, egy év híján egyidős volt Kafkával, de nem beszélhetünk arról, hogy a Max Brod által „Prágai Körnek” (Der Prager Kreis) nevezett, a német zsidó írók laza csoportosulásához tartozott volna. Egyrészt azért, mivel húszévesen, az új század küszöbén Bécsbe költözött a családjával, másrészt pedig mert csupán a harmincas évei derekán kezdett publikálni.
Csak semmi faksznizás – talán így lehetne a legrövidebben összegezni, milyen egy jó színpadi előadás Zsurzs Kati szerint. Minden oka megvan, hogy elgondolkodjon azon, milyen szempontok alapján lehetséges értékelni egy produkciót, az Aase- és Gobbi Hilda-díjas színművész ugyanis augusztus 24. és szeptember 9. között a Szemle Plusz fesztivál zsűrijében foglal helyet Benkó Nórával és Kerekes Józseffel egyetemben, akikkel hat budapesti kamaraelőadást fognak látni a Kristály Színtéren. A Halhatatlanok Társulatának örökös tagjával ennek apropóján ültünk le beszélgetni a stúdiószínházi darabok erejéről, az értékelés lehetséges szempontjairól. Zsurzs Kati természetéből adódóan őszinte személyiség, így a zsűrizés mellett pályája alakulásáról, tanításról, a megváltozott színházi kultúráról, sorsfordító tapasztalatokról is mesél, ahogy tőle megszokhattuk: nyíltan, szókimondóan, humorosan. Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
Gomolygó, fátyolos emlékek tárultak elénk újrahasznosított matériákból készült térbeli installációkban, s kézzel, hagyományos eszközökkel vagy buborékfóliával festett élénk színű vásznakon megjelenítve. Máté Attila és Ferenczi Attila műveiken keresztül saját tudatalattijukat fedték fel a látogatók előtt, hogy általuk mi magunk is közelebb kerülhessünk létélményeink megtapasztalásához. A budapesti Galamb utcai kiállítótérben a közelmúltban tekinthettük meg két olyan művész tárlatát, akiknek munkái különös diskurzusba lépnek egymással. Máté Attila akrilfestményeinek és Ferenczi Attila fából készült reliefjeinek, szobrainak mindegyike többféle dimenzióban fejezi ki hasonló életérzéseit. A két alkotó munkáiban különféle technikák, anyagok és térbeli dimenziók jelentek meg. A misztikus, megfejtésre váró festmények és szobrok üzenete gyakran rejtélyes, mégis magunkra, saját emlékeinkre, élményeinkre reflektálnak, az alkotásokon keresztül magunkra ismerhetünk. Tovább az orszagut.com cikkére >>>
A halál szele mindenkit megérint a Párizsi pillanatokban, hogy megtanulják értékelni az életet. Marjane Satrapi tablója egy abszurd „Igazából halál” lehetett volna, azonban hamar kifullad. Mi történne, ha az Igazából szerelem különálló sztorijait a szerelem helyett egy másik univerzális élettapasztalat, a halál kötné össze? Talán ezt a kérdést tehette fel Marjane Satrapi, mikor megfogalmazódott benne a Párizsi pillanatok kézzelfoghatóan abszurd premisszája. Ezáltal a tabló minden szereplője valamilyen módon szembenéz a halállal, hogy utána visszatérhessen az életbe. Monica Bellucci elfeledett operaénekesnője, Giovanna Bianchi például egészen szó szerint járja be ezt az utat: tévesen halottnak nyilvánítják, a férje egyenesen a hullaházból viheti haza a „feltámadt” feleségét. Giovanna halála azonban csupán csak lábjegyzet a nemzetközi sajtóban, így a nőnek egzisztenciális szinten is meg kell küzdenie az elmúlással. Az egykori díva bizarr estéje a halottasházban, majd a média a „halálát” illető teljes ignoranciájára adott reakciója az a groteszk felütés, mely reményeink szerint meghatározza a Párizsi pillanatok egészét. Csakhogy Bellucci még csak az abszurd határáig sem viszi a karakterét, inkább csak elmerül az önsajnálatban és ezredjére is szomorúan néz, miközben a sztorija egyre unalmasabb lesz, és egy indokolatlan csavarban megfúl. Tovább a filmtett.ro cikkére >>> Így a 22. jegyzőkönyv (1681) Debrecen levéltárából, Szabó Gergely vádjáról: „mikor az tüz támadott, az inculpatus ott járt-költ, utzákról utzákra széjjel járt: ő általa ment végbe a tűzi romlás. Az várost fenyegette, hogy ha az ő feleségét megégetik: megsiratja Debrecen várossának még a gyermeke is. Azt is mondta: az micsodás tüzzel az ő feleségét megégetik, hasonló tüzzel égjen meg a város, elsüllyedjen, mint Sodoma és Gomora.” A férfi boszorkányságért máglyára ítélt feleségéről azt állította, az ő tanítványa volt, ezért, s a neki tulajdonított természeti csapásért Szabó Gergely „torturára vonattatik s azután »hóhér által élete elfogy«”. Szabó Gergelynét, s rajta keresztül a tűzhalált szenvedett nők tömegét idézi meg Kortmann Járay Katalin és Mendreczky Karina installációja, mely a Maleficae. A máglyától az online varázslásig című kiállítás időívének térbeli kezdőpontja. Tovább az artmagazin.hu cikkére >>>
Kép forrása: mora.hu Katharina Neuschaefer érdekes színfoltja a német kultúrának. Zenetörténész és germanista végzettségével műsorvezetőként dolgozik, valamint folyamatosan gyártja a legváltozatosabb szórakoztató és ismeretterjesztő tartalmakat gyerekeknek: könyveket, rádiójátékokat, gyermekoperákat, podcasteket. Egyik könyve, A világ legszebb mondái nemrég jelent meg nálunk is a Móra kiadónál. Meggyőzött? Háááát… Igen is meg nem is. Tovább a librarius.hu cikkére >>> Erdődi Katalin és Kricsfalusi Beatrix (Hangosító) Az 52. Hangosító témája az idei Wiener Festwochen, mely az egyik legnagyobb európai színházi fesztivál. A 2024-es programsorozatot kiemelt figyelem övezte, már csak azért is, mert idén mutatkozott be a fesztivál új művészeti vezetője, Milo Rau, aki már nevében is radikális változásokat ígért. És valóban, megjelent néhány teljesen új programelem, a Wiener Festwochent átnevezték szabad bécsi köztársaságnak, ahogy meglepően hangzott az esemény szlogenje is: „Tartozunk a világnak egy forradalommal”. Tovább a szinhaz.net cikkére >>>
Berecz Vanda a textiltervezésen belül a bőr felé fordult. Különleges bőrtárgyai számos kiállításon szerepelnek, jelenleg aktívan a gyászfeldolgozás témájával foglalkozik. Vandával többek között arról beszélgettünk, mit jelent számára a bőr és milyen projekteken dolgozik jelenleg. KULTer.hu: Bőrrel dolgozol, alkotásaid számos kiállításon megmutatkoztak már. Milyen intézményekben tanultál, kik voltak a mestereid? A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre jártam 2008 és 2011 között, ahol textil szakon végeztem, bőr specializáción. A tervezés tanárom Bráda Judit volt, aki sokat segített, illetve a műhelyes oktatók, Grőber Tibor és Czalek Éva támogattak a kivitelezésben. Akkor, a munkásságom kezdetén még leginkább kiegészítőket készítettem. Tovább a kulter.hu cikkére >>>
Idén ünnepli 80. születésnapját Kemsei István költő, író, esszéíró, kritikus, a 2018. év Kortárs-díjasa. Cikkünkben a KO szerkesztőinek köszöntőjét olvashatják, megidézve az elmúlt évtizedek során a Kortársban tőle megjelent, valamint az ő műveiről is szóló esszéket és kritikákat. Éppen húsz évvel ezelőtt állapította meg Baán Tibor Kemsei István az előző esztendőben Év Könyve díjjal elismert Valamennyi időnk című tanulmánygyűjteménye kapcsán a Kortársban, hogy az abban megjelent írások fehér foltokat tüntetnek el „az irodalmi értékeléssel s pláne a mélyebb elemzéssel folytonosan elmaradó kritikaírás térképéről”. Kemsei István ugyanis többek között József Attila-, Illyés Gyula- és Utassy József-díjjal elismert költői munkássága mellett egy rendkívül széles látókörű és szellemi kalandokban inspirálóan gazdag kritikusi és esszéírói életművet is alkotott, melynek elismeréseként 2018-ban szerkesztőségünk Kortárs-díjban részesítette. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
Kylie Minogue aranyszínű forrónadrágja pont olyan tájékozódási pont a popban, mint a diszkógömb a táncklubokban. Hogy az ausztrál művésznő felveszi-e augusztus 7-én az ikonikus, falatnyi dresszét, nem tudjuk, de az biztos: a Szigetből óriási diszkó lesz, és ahogy kell, a méretarányok is megfelelőek lesznek. A videódiszkók Jácint színes tévéinek képernyője helyett akkora LED-fal lesz, mint 1988-ban a kisvárosi diszkó melletti Áfész udvara. Kylie nem először jön Magyarországra, hiszen 2008-ban és 2014-ben is fellépett a magyar fővárosban, de az biztos, hogy ilyen sok ember előtt még nem énekelt Budapesten. Aki azt hiszi, hogy a művésznőnek leginkább egy dubaji VIP-diszkó áll a legjobban, és a fesztiválokat nem tudja belakni, az gondoljon csak a 2019-es Glastonbury Fesztiválra, amikor is Nick Cave és Chris Martin is beszállt a szettjébe. A show-t a BBC is közvetítette, amelynek történelmi, hárommilliós nézettsége volt. Tovább a kultura.hu cikkére >>>
„Milyen lehetőségei vannak a hivatalos művészettermelésen kívül eső underground törekvéseknek?” – Fekete Róbert írásának tárgya három pécsi tárlat: Jacques Villeglé életmű-kiállítása, a Street Up és az Art of Skate. „A macskakövek alatt: a strand.” A ’68-as franciaországi események sokat hangoztatott jelmondatai közül is talán ez az egyik legsűrűbben idézett szlogen, amely azóta már széltében-hosszában bejárta a kultúrát és a tömegmédiát. Bernard Cousin graffitijét állítólag az ihlette, hogy amikor a tüntető fiatalok barikádépítés céljából elkezdték feltépkedni a fővárosban a macskaköveket, nem kis meglepetésre homokra bukkantak alattuk. A mottó azonban egy ennél jóval gazdagabb metaforát rejt. A macskakövek alatt egy olyan világ rajzolódik ki, amelyet a macskakövek feletti térképek már nem jeleznek: a tőkés termelést és a mindennapi életet szinkronizáló modern nagyváros szigorú sraffozása alatt mindig kialakulnak a nem hivatalos kartográfia rejtekútjai. Felfedezni a strandot így egyet jelenthet az utca felszabadításával és a térképek újraírásával. Ha ez így van, akkor a street art mint művészeti irányzat meglehetősen nagy lehetőségeket hordoz magában. Tovább a jelenkor.net cikkére >>>
A minden jelentős filmes díjat (köztük négy Oscart) besöprő Szegény párákról már sok mindent megírtak - magyarul azonban ezekben a napokban jelenik meg könyv-eredetije, Alasdair Gray regénye. Friedrich Judit előolvasata a boltokba kerülés napjaiban! Alasdair Grayről (1934-2019) a magyar olvasók nem sokat hallottak a Szegény párák című film sikeréig, és talán azt sem sokan vették észre, hogy a film egy regény alapján készült. Pedig az eredetileg 1992-ben kiadott könyv az egyik legjelentősebb posztmodern skót író legnépszerűbb, számos díjjal jutalmazott könyve.
Mindegy, hogy a színlap melyik rovatában van a neved, szereplő vagy súgó, dramaturg vagy rendező, látványtervező vagy zeneszerző – együtt születik meg az, amit színháznak hívunk. Lovass Ági fogalom. Ezt nem én találom ki, ezt a színészektől szoktam hallani. Színházi ember – hogy ez mit jelent, azt csak azt tudja, aki színházban dolgozik. Biztosan ilyenek a jó munkahelyek, hogy mindnyájan egyek vagyunk – de jó színházat nem is lehet másképp csinálni. Mindegy, hogy a színlap melyik rovatában van a neved, szereplő vagy súgó, dramaturg vagy rendező, látványtervező vagy zeneszerző – együtt születik meg az, amit színháznak hívunk. És Lovass Ági ezt tudja.
keresztes zoltán: Akkurátus múlt I-XLIII. ╱ részlet a sorozatból ╱ polaroid és szkennelt polaroid alapú méretarányos nagyítások ╱ 2022–2024 "A polaroid technika a parallaxis hibájával, a nyersanyag gyakori kiszámíthatatlanságával, gyors fakulásával esetlegessé, ha úgy tetszik, szubjektívvá teszi a dokumentációt – az emlékezethez hasonlóan. Vegyük hozzá a dupla expozíció és a belenagyítás lehetőségét. Meg tudjuk-e határozni a fénykép idejét? A fényképeknek ugyanúgy, mint más, itt ábrázolt tárgyaknak, tájrészleteknek van idejük. Idejük van. Történetük van. Ugyanúgy, mint a készítőjüknek és az ábrázolt tárgyaknak, tájaknak. Keverednek a gyerekkori környezet először észlelt tájai, vitrinbéli, szerszámoskamrabeli tárgyai és a hozzá tartozó történetek az éppen elmúlt eseményekkel, élményekkel. Ez az elbeszélhető, többrétegű történeteket egymásba mosó, pillanatról pillanatra történő elmozdulás lesz maga az élet.”1 Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>>
|
