VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szemle
„Úgy tetszik, az utópiák sokkal inkább megvalósíthatók, mint ahogyan azt hiszik. S voltaképpen egy sokkal nyugtalanítóbb kérdés előtt találjuk magunkat: hogyan kerüljük el határozott megvalósulásukat? […] Az utópiák megvalósíthatók. Az élet az utópiák felé halad. És talán egy új évszázad kezdődik el, egy olyan század, amikor az értelmiségiek és a művelt osztály majd olyan módozatokról álmodozik, amelyekkel el lehet kerülni az utópiákat, és vissza lehet térni egy nem utópista társadalomhoz, amely kevésbé »tökéletes« és szabadabb.” Nyikolaj Bergyajev
Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>>
Horváth Imre Olivért a Jelenkor nyári számában megjelent Fólia című verséről Fekete Richárd kérdezte. Debütáló szerzőinktől mindig kérünk egy rövid bemutatkozást: kérlek, mesélj kicsit az írásról, az eddigi pályádról, mindarról, ami a veled most ismerkedő Jelenkor-olvasóknak érdekes lehet! Beszéljünk először a versről, és a végén mondok magamról is pár szót. Tovább a jelenkor.net cikkére >>>
Kárpáti Péter, az író-rendező-színész valahol a játék- és a nézőtér ingoványos határán, padok és székek rengetege között áll, és szépen tagolt, költői igényű mondatokba foglalva elmeséli az előadás létrejöttének előzményeit. A szerző saját, több évtizedes családfakutatása és egy annak kapcsán felmerülő, megoldhatatlannak tűnő vakfolt volt az apropó. Egy szegedi dédnagyapa, Bíró Mór rejtélyes szökéséről kiderül, hogy tulajdonképpen nem is olyan érdekes – így jutunk el a nemzet nagyasszonya, Jászai Mari és a szegedi főrabbi, Lőw Immanuel mesébe illő találkozásához. Hogy mi a dokumentálható valóság, és mi az, ami az alkotó(k) kreativitásának és játékosságának eredménye, nem különíthető el. Végig a valóság és a fikció dialektikája görgeti a cselekményt – ahogyan az egyébként a történelemírásban is szükségszerűen előfordul. A néző fokozatosan elengedi a kezdeti érteni akarást, és átadja magát a Kárpáti-féle posztmodern szabadságnak. Tovább a szinhaz.net cikkére >>>
Mengyán András kiállításán UV-fényben világító formák, geometrikus víziók és maga a semmi jelenik meg. Üveglapok találkoznak, neoncsíkok vibrálnak és szakadnak szét a hetvenkilenc éves Mengyán András festményein a budapesti Kieselbach Galériában. A kiállítás címe Többszólamú dimenziók, mely pontosan foglalja össze a Munkácsy-díjas alkotó művészetét, hisz képein olyan polifonikus, azaz többszólamú tereket látunk, melyeken a geometrikus formák több „hangon” és egyszerre szólalnak meg. Tovább a nepszava.hu cikkére >>>
Fehér Renátónak, Vajna Ádámnak és Korsós Gergőnek Szálinger Balázs a középnemzedék egyik leginkább figyelemre méltó alkotója. 2022-ben irodalomszociológiai-irodalompolitikai szempontból merész, érdekes lépést tett, ugyanis tizennégy év és hat kiadvány után elhagyta a Magvető kiadói kötelékét, és azóta magánkiadásban adja ki könyveit. Először a Koncentráció című új verseskötetét jelentette meg, majd 2022 őszén újra kiadta egyik korai művét, a Zalai Passió című vígeposzt. Ez a kiadás amellett, hogy ismét elérhetővé tette a régóta nehezen hozzáférhető művet, tizenkét grafikus illusztratív alkotásával is gazdagodott, melyek vizuálisan is megerősítik a mű posztmodern karneváliságát. 2023 tavaszán pedig szűk, mindössze ötvenegy darab verset tartalmazó válogatás látott napvilágot És most kelletlen elrugaszkodom címmel. Ez a karcsú gyűjtemény az életmű hosszanti metszetét mutatja, ezért innen kezdem. Az esti felhők furcsa rendben ülnek, holt rigó az, nem dalolhat más, nyilván közel az összeomlás, a horizontok csöndben egyesülnek. (Hétvári Andrea, Este a tónál)
Hétvári Andrea Jelenés című kötete már a méretei miatt is szinte belesimul az ember kezébe, szeretne az olvasó életébe mindenképpen bekéredzkedni. A kíváncsiságot pedig még csak fokozza, hogy a kis szonett gyűjtemény hátoldalán a jeles kortárs költő, Zalán Tibor ajánló sorai olvashatók. Véleményének summázásában kiemeli: Hétvári Andrea a finom elmozdulások költője…beszédmódjának finommechanizmusa érthetően természetes és kézenfekvő. Tovább a szovetirodalom.hu cikkére >>>
A babák csinik is, meg babák is, szeretnek dalolni meg tancikálni, sokezer ember előtt is, és jól ismerik a régi slágereket, ami nem hátrány a mai viharvert, mesterséges intelligenciás világban. Vegyük, mondjuk, a Késő bánat, most már utánam a vízözön kezdetű alapvetést, belibeg három délceg férfiú, egyikük talpig fehérben, a nők bálványa, pedig nem is Gedeon bácsinak hívják, mint a hölgyfodrászt, aki, mint köztudomású, otthon sámlin reszket, szegény. Szóval bejön a három szívtipró, egyikük rekedtes (Béres Bence), a másik jobb időkre vár (Lengyel Benjámin), a fehérruhás (Nagy Ervin) is sokféle várományos, pedig már mi mindent elért, nyomják prímán, és lépegetnek fölfele a skálán, a hangszerelésre is tessenek figyelni, elég magasra érnek, de nincs vége, mert a villogó operettszínpad tetején berobban két bombázó, egyikük kockás egyrészesben (Péterfy Bori), másikuk fehér miniben, hosszú szárú fehér csizmában (Pálmai Anna), Giliga Ilka öltöztette őket, nem is akárhogy, ügyelve színdinamikára, korstílre, egyebekre, és még ők is, mármint a két energiabomba rátesz valamicskét, följebb csusszannak a zenei skálán, végül ütemesen tincitanciznak a három sztárpasival; az ember szíve megtelik melegséggel, tudják, erre vágyott mindig, egy kis melegségre. Tovább azt art7.hu cikkére >>>
Településeink képének ma is meghatározója a Kádár-kocka. Itt maradt velünk, mint a panel, egykönnyen nem szabadulunk tőle. De miért is tennénk, amikor XX. századi építészeti örökségünk egyik legfontosabb része, olyannak szeretjük, amilyen. Habár fényük némiképp megkopott az eltelt évtizedekben, ma is sokan ragaszkodnak hozzájuk. Változatos művészeti médiumokon keresztül ad képet a rendszerváltás előtti építészet egyik „ikonjáról” a Ludwig Múzeumban nyílt Kis magyar kockológia. A modernitás hajlékai a Kádár-korszakban című kiállítás, mely „a XX. századi magyarországi építészet egyik alulról jövő, meghatározó formájának kulturális környezetét és genealógiáját” mutatja be. Tovább az orszagut.com cikkére >>>
Bár a 2010-es években kis túlzással gyakran szinte előre lehetett tudni, hogy ki fogja elnyerni az irodalmi Nobel-díjat, a Svéd Királyi Tudományos Akadémia 2021-ben igazán meglepőt húzott azzal, hogy majd két évtizeddel a dél-afrikai J. M. Coetzee elismerése után ismét csak egy afrikai származású szerzőt díjazott, mégpedig egy olyat, akit csak nagyon kevesen ismertek. Ő volt a zanzibári születésű, ám felnőttkora java részét az Egyesült Királyságban töltő Abdulrazak Gurnah.
„Nógrádi Róbert huszonhat éven át volt igazgató a Pécsi Nemzeti Színházban, én ebből 16 évet dolgoztam vele, aztán jött Lengyel György, aki csak öt évig maradt, majd jött Balikó Tamás 18 éve. És soha nem merült fel senkiben, hogy mást hozzon a helyemre.” Simon István visszavonult a színháztól, a pályájáról beszélgettünk, a Pécsi Nemzeti Színházról, a Pécsi Országos Színházi Találkozóról és a Pécsi Harmadik Színházról. És színészekről, rendezőkről, drámaírókról… Sosem keverték össze a költő Simon Istvánnal? Ismerte? Jóban voltam Simon Istvánnal, a költővel. Volt egy jópofa találkozásunk, elvittem az egyik könyvét dedikáltatni, végigvártam a sorom, erre kérdezte, hogy kinek lesz. Mondom, hogy Simon Istvánnak. „Azt tudom, hogy én ki vagyok, de ön ki?” – kérdezte tőlem a költő. Azóta már régen meghalt, de jóba lettünk, több fordítást csinált a Pécsi Nemzetinek. Tovább a szabadpecs.hu cikkére >>> Lonovics Zoltán művészeti alkotásai, amiből egy pop-up kiállításon szeptember 10-től a Szerkesztőségben is ízelítőt kaphatunk, olyan újszerű világokba vezetnek, amelyek nem csupán a képzőművészet és a tervezőgrafika határterületén mozognak, hanem a látványos alternatív, sőt az underground világhoz is kapcsolódnak. Az itthon még felfedezetlen kultúrák közvetítése olyan újdonságokat és felismeréseket hozhat a hazai képzőművészetben, melyekre nemcsak befogadóként és szakmai hozzáértőként van feltétlenül szükségünk. Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>>
A Literán is megírtuk a hírt, hogy Simon Márton elhagyta az eddigi köteteit kiadó Jelenkort, a könyveit mostantól elsősorban a saját webshopjában lehet megvásárolni, illetve könyvkiadót is alapított Okapi Press néven. Új, Hideg pizza című verseskötete már itt jelenik meg. A döntés hátteréről és az új tervekről kérdeztük. Miért döntöttél a Jelenkor elhagyása és a saját kiadó alapítása mellett? Politikai vagy más okai voltak? Anyagilag mire számítasz ettől a lépéstől? Ez így kicsit homályos, de komolyan gondolom: ez tűnt az egyetlen helyes lépésnek az írói tevékenységem egésze szempontjából. Természetesen politikai okai is voltak, bőséggel, és nem rossz érzés arra gondolni, hogy az a sok szép és bonyolult ember ott az MCC-ben hamarosan nem az én jogdíjamból veszi a kávét. Ugyanakkor ennél is komolyabb gond lett, hogy kissé okafogyottá vált – vagy így éreztem – a kiadónál a jelenlétem. Az olvasóimmal én kommunikálok, a felolvasásaim a menedzserem szervezi, a munkatársakat nagyra becsülöm, de évente jó, ha egyszer összefutunk. Így a végére tulajdonképpen az lett a kérdés, mit jelent nekem, hogy a Jelenkor szó van odaírva a borítóm aljára. Ez lett a válasz. Valószínűleg így sajnos lemaradok a Libri-díjról, de ezt talán megemésztem valahogy. Tovább a litera.hu cikkére >>>
A magyar festészet különutas alkotója volt Anna Margit, akinek művészi evolúciója szorosan összefonódott megrázó élményekben bővelkedő személyes sorsának alakulásával. Sokan emlékezhetnek még arra, hogy a késő szocialista Magyarországon Anna Margit széles körű népszerűségnek örvendett: talán a népi motívumok használata és a pop-artos hatások miatt szerették annyira kései műveit. A népszerűség és a szakmai elismertség mindemellett egy küzdelmekkel, fájdalmakkal teli közép-európai életút sajátos beteljesedését is jelentette. Személyes sorsa idővonalát és az ezzel szoros összefüggésben álló alkotói periódusainak szervesen egymásra épülő voltát a Magyar Nemzeti Galéria mintegy kétszázhúsz festményt és grafikát felvonultató kiállításán ismerheti meg a nagyközönség. A bábu megszólal című, szeptember 1-jéig megtekinthető tárlattal nagy adósságot törleszt az intézmény, hiszen a művész halála után több mint három évtized telt el az életmű első teljességre törekvő reprezentációjáig. Tovább a kronika.hu cikkére >>>
Hat napra ismét az irodalomé lesz a főszerep Pécsen az ősz első hónapjában. Szeptember 9-e és 14-e között, a Csorba Győző Könyvtár és a Jelenkor folyóirat szervezésében érkezik a negyedik PécsLIT Fesztivál, amelynek most első három napjának programját ismertetjük.
Harminc éve ismerem Mezei Kingát és kísérem figyelemmel pályafutását. Érthető hát, hogy hívásának nem tudtam ellenállni, és elmentem Zentára, ahol az ottani kis társulat négy nap alatt eljátszotta az évad hat, műsoron lévő előadását. Mezei alig másfél éve vette át a Zentai Magyar Kamaraszínház művészeti vezetését. Az első átmeneti évadban az előző direkció és az ő programja is jelen volt; a 2023-24-es szezon már csaknem teljes egészében az ő művészi koncepcióját tükrözi. A Kamaraszínházat 2008-ban alapították, és máig társbérletben működik a helyi művelődési házzal. Kezdetben befogadó intézmény volt, de 2013-ban társulat költözött Zentára: egy újvidéki végzős színészosztály tagjai együtt szerettek volna maradni, s ők alkották az első együttest. Kezdetben tudták kezelni azt a nehézséget, ami a társulat tagjainak egykorúságából adódott, ám később ebben a kérdésben is egyre kevesebb invenció mutatkozott a színház vezetése részéről. Az pedig végképp problematikus lett, hogy a színház irányításában egyre inkább magyarországi színházi emberek váltak dominánssá, olyannyira, hogy egy idő után úgy tűnt, mintha a zentaiak a soproni Petőfi Színház tagozataként működnének. A kezdő csapatból többen elhagyták a társulatot, aminek egyik oka az volt, hogy a színészek csupán szerződéses jogviszonyban álltak fenntartójukkal, a másik pedig az, hogy sem a műsor alakításában, sem a művészi kivitelezésben nem érződött az olyan hosszútávú tervezés és minőségre törekvés, ami távlatot adott volna a színészeknek. Tovább a szinhaz.net cikkére >>>
Áttetsző képi világ, hangsúlyos festett terek, melyeken merev, kalligrafikus pengék hatolnak át rétegzett felületükön. Rozman Csenge festészeti programját a tér strukturális absztrahálása, a megfoghatatlan, vagy a látott táj, s természeti formavilág leképezése uralta. Monokróm gyökerekből kifejlődött látásmód formálta festészetét, ami jelenlegi munkáiban is hangsúlyos szerepet kap. Az egyetemi évek után festészete egy pontba fókuszált, amely a vonal, a legelemibb forma ábrázolása és megfigyelése lett. Tovább az orszagut.com cikkére >>>
Interjú Papp Grétával a Lepecsételt szobák című kötete kapcsán Kulin Borbála: Első köteted, a Lepecsételt szobák erősen tematikus kötet, a gyermekkor világába vezet vissza. Kezdettől fogva e tematika mentén építkeztél, tudatosan lett ennyire koherens a köteted? Papp Gréta: Nagyon sokáig nem volt tudatos, és nem is akartam, hogy ilyen téren meg legyen kötve a kezem. Egyszerűen csak születtek a versek egymás után, és egy idő után észrevehető lett az a néhány tematikus csomópont, amely a kötetben is visszaköszön. Egyébként körülbelül öt éve Magolcsay Nagy Gábor hívta fel a figyelmem arra, hogy egyrészt kezdem megtalálni azt a nyelvet, amit még csiszolgatni kell, de már kezd az enyém lenni. Másrészt a téma is már körvonalazódni látszott, akkor kezdtem el jobban foglalkozni a gyerekkori élményekkel. Nagyon örültem ennek a visszajelzésnek, de nem éreztem azt, hogy ezek után már csak ebben a témában és csak így akarok írni. Akarva-akaratlanul is a gyerekkor iránt kezdtem jobban érdeklődni, már csak azért is, mert tanár szakos hallgatóként átmeneti otthonokba jártam, ahol alsós gyerekeknek segítettem a tanulásban. Ők nagyon sok sztorit meséltek, és nehéz volt hétről hétre megemészteni ezeket a történeteket. Segíteni nem tudtam annál többet, hogy meghallgattam őket. Viszont egy idő után már azt éreztem, hogy egyre inkább magamra veszem az ő történeteiket, elkezdett dolgozni bennem az a fájdalom, amit ők átélhettek. Az írás jelentette az egyetlen megoldást, leírtam ezeket az tapasztalatokat, ezáltal pedig a saját gyerekkoromat is újraéltem, átgondoltam, elengedtem. Tovább az avorospostakocsi.hu cikkére >>>
Törőcsik Franciska az egyik legfoglalkoztatottabb fiatal magyar színésznő. Júniusban a Magyar Mozgókép Fesztiválon megkapta a legjobb női főszereplő díját, ennek apropóján beszélgettünk vele pályájáról. Gyerekként Földessy Margit színitanodájába jártál, de mint egy interjúban említetted, soha nem mondtad senkinek, hogy színésznő szeretnél lenni. Mikor érezted először igazán, hogy ezzel szeretnél foglalkozni? Először a színitanoda foglalkozásain éreztem, hogy mekkora örömet jelent a színpadon állni és játszani. Azt mondtad, akkor voltál a legboldogabb életedben, amikor felvettek a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Számítottál rá, hogy elsőre bekerülsz? Már azt is nagy eredménynek tartottam, hogy eljutottam a harmadik rostáig. Nem hittem benne, hogy felvesznek. Valószínűleg ezért tudtam annyira élvezni a felvételi folyamatát, mert nem görcsöltem amiatt, hogy mi lesz, ha nem sikerül. Tovább a kortarsonlin.hu cikkére >>>
Fotók: Palkó György, Magyar Nemzeti Galéria „Szánjuk a bábut, viseltessünk iránta együttérzéssel, vagy tárjuk fel autonómiájának valódi mértékét, világítsuk meg saját felelősségét – ha egyáltalán van ilyen?” A Magyar Nemzeti Galéria Anna Margit-életműkiállításáról Maljusin Mihály írt. Az építés alatt álló budai vár többgyűrűs védművein és a turisták tömegén átvergődve a Magyar Nemzeti Galériában Anna Margit melankolikus és intim életmű-kiállításán végre lélegzetvételnyi gondolkodási időt kaphatunk. Anna Margit (1913–1991) az Európai Iskola nevű művészeti csoportosuláshoz kapcsolódott, amely a második világháborút követő úgynevezett koalíciós időszak progresszív szemléletű művészeit gyűjtötte egybe. Jelen kiállítás, bár felmutat bizonyos párhuzamokat az Európai Iskola más képviselőivel, elsősorban Anna Margit önálló jelentőségét világítja meg, emellett a tárlat nagy hangsúlyt helyez a vészkorszak okozta személyes traumák, köztük a férj, Ámos Imre elvesztésének problémakörére is. Tovább a jelenkor.net cikkére >>>
Egy makulátlan elme örök ragyogása Forrás: magyar.film.hu Te mit tennél, ha lehetőséged volna kitörölni valakit a fejedből? 2004-ben egy francia és egy amerikai zseni eljátszottak az emléktörlés gondolatával, és közben elkészítették minden idők egyik legszebb szerelmes filmjét. Húsz éve mutatták be itthon az Egy makulátlan elme örök ragyogását, ami olyan mély nyomot hagyott bennünk, hogy azóta se hevertük ki. Húsz évvel ezelőtt, 2004 nyarán beültem a moziba egy szokatlanul hosszú című filmre. Akkor és ott, abban a teremben átkattant bennem valami, 14 évesen visszavonhatatlanul filmőrült lettem. Katarzis utáni bódult állapotban álltam fel a székből. Azt éreztem, ha egy film képes erre a varázslatra, ilyen érzelmi reakciókat tud kiváltani, akkor ezentúl olyan mennyiségben kell fogyasztanom, amennyire csak fizikailag képes vagyok. És most itt vagyunk, húsz évvel és tengernyi filmmel később, ki tudja hányadik alkalommal is ugyanúgy szíven talál az Egy makulátlan elme örök ragyogása, az egyik legszebb film, ami valaha készült a szerelemről. Tovább a magyar.film.hu cikkére >>> 
|
