VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szemle
keresztes zoltán: Akkurátus múlt I-XLIII. ╱ részlet a sorozatból ╱ polaroid és szkennelt polaroid alapú méretarányos nagyítások ╱ 2022–2024 "A polaroid technika a parallaxis hibájával, a nyersanyag gyakori kiszámíthatatlanságával, gyors fakulásával esetlegessé, ha úgy tetszik, szubjektívvá teszi a dokumentációt – az emlékezethez hasonlóan. Vegyük hozzá a dupla expozíció és a belenagyítás lehetőségét. Meg tudjuk-e határozni a fénykép idejét? A fényképeknek ugyanúgy, mint más, itt ábrázolt tárgyaknak, tájrészleteknek van idejük. Idejük van. Történetük van. Ugyanúgy, mint a készítőjüknek és az ábrázolt tárgyaknak, tájaknak. Keverednek a gyerekkori környezet először észlelt tájai, vitrinbéli, szerszámoskamrabeli tárgyai és a hozzá tartozó történetek az éppen elmúlt eseményekkel, élményekkel. Ez az elbeszélhető, többrétegű történeteket egymásba mosó, pillanatról pillanatra történő elmozdulás lesz maga az élet.”1 Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>>
Gidófalvi Imola, Benkő Zsuzsanna és Markó-Valentyik Anna / Fotók: Éder Vera Forrás: kutszelistilus.hu
A rejtélyes cím A. Tóth Sándor festőművész monogramja, az alcím pedig arra utal, hogy egy sorozat első részét láthattuk. Idén tavasszal minden szempontból megújult a veszprémi bábszínház. Egy lakótelepi művelődési ház kényszerű társbérletéből a vár alá költöztek, az egykori piarista gimnázium tornatermének impozánsan felújított épületébe. Új igazgatója van a színháznak Markó Róbert személyében, aki egy összművészeti csapatot vitt magával, melynek Kocsis Pál művészeti vezető, Boráros Szilárd tervező és Nagy Orsolya dramaturg mellett tagja Ladányi Andrea táncművész is. Az első olyan előadásuk, amely már ötletében is az új vezetéshez kötődik, a június 22-én bemutatott ATS – Táncoló festmények volt. Annyira bíztak benne, hogy négy nappal később ezt hozták magukkal a kecskeméti bábfesztiválra, mintegy jelképes névjegyátadásként: itt vagyunk, ezen az úton indultunk el. A szakma – ahogy ez a bábosoknál szokás – nyitottan és lelkesen fogadta a bemutatkozást. Tovább a kutszelistilus.hu cikkére >>>
(Kép forrása: konyvesmagazin.hu) Mohamed Mbougar Sarr regénye a homoszexualitást és az azzal kapcsolatos sztereotípiákat, elutasítást és gyűlöletet próbálja megérteni, miközben olyan általánosabb témákról is gondolkodik, mint az együttérzés, a lázadás, önmagunk vállalása vagy a társadalmi és a személyes szerepek ellentmondásai. Az Ugyanolyan emberek a hét könyve. A szenegáli Mohamed Mbougar Sarr eddig egyetlen, magyar nyelven megjelent regénye, Az emberek legtitkosabb emlékezete hatalmas siker volt (a Könyvesen a 2022-es év végi listánk második helyére került, a szerző a Margó Fesztivál vendége volt, és beszélgettünk is vele) itthon és szerte a világon. A Park Kiadó jóvoltából az írónak nemrég újabb kötete vált elérhetővé magyarul, Balla Katalin tolmácsolásában. A most megjelent Ugyanolyan emberek francia nyelven 2018-ban látott napvilágot De purs hommes címen, elsődleges témája pedig a homoszexualitás mint társadalmi és mint személyes kérdés. Tovább a konyvesmagazin.hu cikkére >>>
A halál szele mindenkit megérint a Párizsi pillanatokban, hogy megtanulják értékelni az életet. Marjane Satrapi tablója egy abszurd „Igazából halál” lehetett volna, azonban hamar kifullad.
Mi történne, ha az Igazából szerelem különálló sztorijait a szerelem helyett egy másik univerzális élettapasztalat, a halál kötné össze? Talán ezt a kérdést tehette fel Marjane Satrapi, mikor megfogalmazódott benne a Párizsi pillanatok kézzelfoghatóan abszurd premisszája. Ezáltal a tabló minden szereplője valamilyen módon szembenéz a halállal, hogy utána visszatérhessen az életbe. Monica Bellucci elfeledett operaénekesnője, Giovanna Bianchi például egészen szó szerint járja be ezt az utat: tévesen halottnak nyilvánítják, a férje egyenesen a hullaházból viheti haza a „feltámadt” feleségét. Giovanna halála azonban csupán csak lábjegyzet a nemzetközi sajtóban, így a nőnek egzisztenciális szinten is meg kell küzdenie az elmúlással. Az egykori díva bizarr estéje a halottasházban, majd a média a „halálát” illető teljes ignoranciájára adott reakciója az a groteszk felütés, mely reményeink szerint meghatározza a Párizsi pillanatok egészét. Csakhogy Bellucci még csak az abszurd határáig sem viszi a karakterét, inkább csak elmerül az önsajnálatban és ezredjére is szomorúan néz, miközben a sztorija egyre unalmasabb lesz, és egy indokolatlan csavarban megfúl. Tovább a filmtett.ro cikkére >>>
Bán András (Kép forrása: Wikipedia) Hölgyeim és Uraim, a melegre való tekintettel mindössze három bekezdést olvasok fel kiállításmegnyitóként. Most a Feltakarás címet választotta Géczi János új műveihez, nyilván a helyspecifikus technikára utalva, amikoris dekollázs képek mellett a falon egymásra kerültek rétegek. Ugyanakkor az ős-dekollázs nem additív, hanem eliminatív, tépkedő tevékenység eredménye. Tehát a feltakarás mellett a letépésről is szól a három bekezdés.
Minden közösség életére a titkok a legveszélyesebbek. Akár barátaink, akár rokonaink elől hallgatunk el valamit, az nagy eséllyel pont a legrosszabbkor fog kiderülni – vagy éppen túl későn. Ha pedig előlünk titkolóznak, kénytelenek leszünk féligazságok alapján tájékozódni, tévutakra jutunk, a realitás talaját elvesztve rohanunk a legrosszabb következtetés felé. De mit tehet egy tizenhároméves lány, aki elől saját szülei titkolóznak; az a két ember, akikben a legjobban meg kellene bíznia? Solti Gyöngyi első ifjúsági regénye, a Csimota gondozásában megjelent Nem beszélünk róla Karen megnehezített és felgyorsított felnőtté válását helyezi középpontba, miközben a járványhelyzet okozta összezártság akadályait is bemutatja. Tovább az alfoldonline.hu cikkére >>>
A kentaurlány és a krokodilférfi szerelméről szóló Cipők és paták című rövidfilmet Guanajuato nemzetközi filmfesztiválján a legjobb animációs film díjával jutalmazták a hétvégén. A mexikói díjnak köszönhetően a magyar animáció benevezhető az Oscar versenybe a legjobb rövidfilm kategóriában. A kortárs magyar animáció eredeti és izgalmas alkotója, Traub Viktória legutóbbi filmje, a Cipők és paták egy szürreális, hibrid, ember-állat lényekkel benépesített világban játszódik, és a kapcsolódás, a megfelelések, az önelfogadás dilemmáit vizsgálja – írja közleményében a Nemzeti Filmintézet (NFI). Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
Tisztelt Közönség, megtiszteltetés, hogy itt állhatok Fábián István kiállításának a megnyitóján, és szólhatok Önökhöz, a művészet és az alkotó barátaihoz. Az első köszöntő szó az alkotót illeti, de most hadd kezdjen a másodikkal, és üdvözöljem a Szerbtemplom Galériát, hogy teret adott a falai között e jeles grafikus tárlatának. A kiállítási tér ezekkel a nagyszerű művekkel azt mondja nekem, és remélhetőleg az egybegyűlteknek is, hogy van remény, még ha a jelenben a kívánatosnál kevesebb reflektorfény is esik a művészetre. „Kissé lehajtani a fejet. De a szívet, azt föl, föl, barátaim”— ahogy Kosztolányi Dezső fogalmazott nagy Széchenyi-esszéjében, a Lenni vagy nem lenni címűben.
Székelyhidi Zsolt könyvének előzetes szövege magából a Szentírásból való, Szent János evangelistától a Jelenések Könyve, az Újszövetség textusa. Miért és hogyan történik az átírás? Az Isteni Jó és a Sátáni Gonosz harcának prófétikus harcát Székelyhidi egy mindennapi emésztés testi érzetének mikro- és makrokozmoszszerű leírásaként használja. „És a bennem lakó (Lenyelem a könyvet) Tovább az orszagut.com cikkére >>>
MAGYAR MIKLÓS TANULMÁNYA Az allegorikus műfaj egyaránt előfordul a képzőművészetben, a zenében és az irodalomban. Annak az allegóriája, hogy legyen tudatunkban a halál közelsége, az elmúlás elleni küzdelem hiábavalósága, és hogy a halálban egyenlők leszünk. Tovább a tiszatajonline.hu cikkére >>>
A Literary Hub kiegészítette a The New York Times könyvlistáját, a The Reading Agency új tanulmánya szerint az Egyesült Királyság felnőtt lakosságának fele nem olvas rendszeresen, Daniel Kehlmann a The Guardianra írt cikkében figyelmeztet minket az MI veszélyeire. – Heti külföldi hírösszefoglalónkat olvashatják. A Literary Hub kiegészítette a The New York Times könyvlistáját A múlt héten megírtuk, hogy a The New York Times írók és kritikusok, valamint közönségszavazás segítségével összeállította a 2000. január 1-je óta megjelent 100 legjobb könyv listáját. Most a Literary Hub reagált a listára, amely sérelmezi, hogy ők nem vehetettek részt annak elkészítésében, és felsorolnak olyan műveket, amelyeknek szerintük az összeállításban lett volna a helyük. „Néhány ilyen kihagyás megdöbbentőnek tűnik, de ez történik, ha az ember a konszenzus erejére bízza az ilyesmit” – írja a LitHub. Tovább a litera.hu cikkére >>>
Egy rendező, egy film, egy férj és egy szerető a kaleidoszkópban. A folyton átalakuló szerelmi sokszögben a vágy, az intimitás és kapcsolati problémák nem klasszikus nemi szereposztását olyan nagyszerű színészek teszik átélhetővé, mint Franz Rogowski, Ben Whishaw és Adèle Exarchopoulos. Ira Sachs 2023-as Passages című filmjét egyszeri alkalommal vetíti a CineKorda csapata Budapesten. Tomas (Franz Rogowski), a fiatal filmrendező élete csúnyán összekuszálódik, amikor készülő filmjének stábbuliján megismerkedik a gyönyörű, életteli Agathe-tal (Adèle Exarchopoulos), aki új vágyakat ébreszt benne. Az egyéjszakás kaland gyorsan szeretői viszonnyá alakul, amely radikális és egzotikus a Martinnal (Ben Whishaw) házasságban élő Tomas számára, aki a férje helyett egy nővel tölti a friss szerelmesek rózsaszín ködös napjait. Az újdonság, szépség, testiség és felfedezés iránti kielégíthetetlen vágyak szembekerülnek a felelősségvállalással és az egyre égetőbb döntéshozatallal: Agathe és Martin is szeretne továbblépni a rendezetlen kapcsolatból, és egyedül Tomas belátásán múlik, hogy a búcsú érett és fájdalommentes út vagy pokolian meredek lejtő lesz. Tovább a magyar.film.hu cikkére >>>
AZ ÖSSZES KÉP: Reprodukciók a The Beauty of Diversity kiállítás anyagából válogatva. © a művészek és az Albertina Modern jóvoltából. A művészeti világ bizonyos értelemben paradigmaváltás előtt áll: a klasszikus, hagyományos kategóriák túlságosan szűkké válnak, az eurocentrikus gondolkodásmódok és cselekvések érvénytelenné válnak, a nyugati művészet elveszíti exkluzív jellegét, valamint a fehér férfi által uralt egydimenziós vagy homogén művészetfogalom leáldozóban van. Tovább az artkartell.hu cikkére >>> Kép forrása: libri.hu Aki kritikaírással foglalkozik, az pontosan tudja, hogy nyáron nemcsak a rekkenő hőség miatt izzadunk, hanem azért is, mert éppen a könyvhét és könyvfesztivál közötti senki földjén vagyunk, amikor az adott év legfontosabb könyveinek első fele már rég megjelent, a másik fele viszont még csak előkészületben van. Viszont írni kellene valamiről, csak hát ugye alig van megjelenés, és mit csinálhatunk ilyenkor? Bőszen keresgélünk az olyan kötetek között, amelyeket talán el sem olvastunk volna, aztán a végén még az is lehet, hogy igazi kincsre bukkanunk. Nekem jelen esetben legalábbis sikerült. Az eredetileg újságíróként befutott, majd később a regényírásra átnyergelő svéd Moa Herngren neve valószínűleg nem mond túl sokat a hazai olvasónak, annak ellenére sem, hogy néhány éve már Magyarországon is megjelent tőle egy fekete komédia, mégpedig A nehézsúly szépe címmel. Legújabb regényébe, A válásba olvasói visszajelzések alapján botlottam bele, és ezek kivétel nélkül olyan pozitívak voltak, hogy rögtön kíváncsi lettem: vajon mit tudhat ez az északi alkotó, ami miatt ennyire rajonganak érte?
Karsai Dániel, Szenteczki Zita, Bíró Bence: Egy tökéletes nap ALS. Így hívják azt a betegséget, mely megfosztotta Karsai Dánielt a beszéd és a mozgás képességétől, és amit azért osztott rá az élet, legalábbis az előadás végén lejátszott hangfelvétel alapján ő úgy gondolja, hogy általa létrejöhessen egy olyan színpadi alkotás, mely a tabuk feloldásáról szól. Mindannyian hálásak lehetünk neki, még akkor is, ha éppen nem értünk egyet azzal a kérésével, hogy Magyarországon is engedélyezzék az eutanáziát, hiszen a betegségek, ha eltérő mértékben is, de mindannyiunk életének részei, ahogy maga a halál is. A színpadon egy puzzle-darabokból kirakott fehér szőnyeg látható, rajta négy fehér székkel, ami a kórházi várótermek hangulatát idézi meg. A betegség alatt megtett utat a puzzle-darabok felszedése fogja jelezni, melyből az előadás – és egyben az út – végére egy marad, maga az ember. A háttér tíz darab téglalap alakú tükörből áll, benne a színpad teljes képével. A megfigyelés és megfigyeltség ezáltal a szereplők és nézők részéről is erőteljes, amilyen az egészségügyi szakemberek figyelme is a páciensük felé. A karakterek feketébe öltöztek, azonban a Karsai Dánielt és a betegséget játszó színész ruhája egy árnyalattal különbözik a társaikétól, jelezvén ezzel kettőjük összetartozását. A színdarab nagy részében a színészek mezítláb jelennek meg: az orvosi, ez esetben képalkotó diagnosztikai vizsgálatok közben nem megengedett a cipő viselése.
Az egyik legkövetkezetesebb újplatonista, Marcel Duchamp szerint „ami nem készül el, az jobb, mint ami elkészül”, de már túl késő: a reneszánsz megvalósult, és a következmények beláthatatlanok. Az entrópia szabályai szerint működő Dávid-térben Góliát levágott feje helyett Michelangelo ifjújának gipszkópia-töredéke néz farkasszemet a kávéautomata roncsaival: a harc elhúzódó és fájdalmas, az erőforrások apadnak, a kimenetelt pedig nem közvetíti senki, csak az asztalon árválkodó androidok megrepedt kijelzőjén pislákol a kötelező napi Két Perc Együttérzés. Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>>
Fotó: Kisbenedek Attila / AFP Bérczessy Gergely és Fejérvári Gergely Fröccskönyve egyszerre irodalmi, történelmi és filozófiai-teológiai értekezés szeretett italunkról, elsősorban azonban a szerzők szubjektív fröccssztorija, rajongásuk bizonyítéka. Szerelmi vallomás a hosszúlépésnek, laudáció a kisfröccsnek, óda a házmesterhez. Sokunknak van fröccssztorija: az első lopott kortyok a nagypapa szüretén gyerekkorunkban, bátorító poharak fontos randevúkon, világmegváltó filozofálgatások idegenekkel a kocsmapult mellett. Bérczessy Gergely és Fejérvári Gergely tudják, hogy a fröccs a legszemélyesebb italok egyike, és könyvet is ebben a szellemben írtak róla. Nem leszünk általa sem szódaszakértők, sem borlovagok, de mire a végére érünk, egy (hosszú)lépéssel közelebb kerülünk a fröccsivás humorral, hagyománnyal és intimitással teli kultúrájához. Tovább a kultura.hu cikkére >>>
Az Elefánt zenekar Amikor már azt gondolnánk, hogy az Elefánt zenekar kezd saját allúziójává válni, elérkezünk egy progresszív pillanathoz. Ez a Semmi című lemez, amelynek ereje zenei kiszámíthatatlanságában rejlik, miközben tartalmi vonzatai szétfeszítik a zenei állításoknak felállított korlátokat. A klasszikus mainstream–underground szembenállást a kétezres évek közepi-végi mediális terek egyértelműen gyengítették – elég, ha csak az MR2 Petőfi rádió akkori műsortervezeteire tekintünk. Az időszakban elindult egy, a rádió által fémjelzett legitimizációs folyamat, amely által az underground zenekarok – akik addig organikusan építették magukat – egyszercsak országos ismertségre tettek szert. A rádió a mainstream popdalokkal rotációban játszotta a 30Y, Péterfy Bori, a Kaukázus vagy akár a Quimby dalait, amelynek köszönhetően ezek a zenekarok (ha csak egy rövidebb időszak erejéig is) mainstream előadók látszatát keltették. Azért beszélhetünk csupán látszatról, mert az említett produkciók nem vágták el magukat az underground tértől, nem kezdtek más felfogásban, más helyszíneken koncertezni, egész egyszerűen csak éltek a rádió nyilvánossága adta lehetőségekkel. Minden ilyen formációnak más és más útja van, és máshogyan is dolgozták fel az országos ismertséget, de egy biztos: az utánuk következő underground zenekaroknak már nehezebb dolguk volt. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
A dél-afrikai apartheid rendszer egyik megkerülhetetlen krónikása, David Goldblatt (1930–2018) közel hét évtizedet felölelő munkásságába nyerhetünk betekintést a 27. PHotoESPAÑA programjai között. A madridi Fundación MAPFRE impozáns Sala Recoletos tereiben augusztus 25-ig látogatható No Ulterior Motive című kiállítás mintegy 150 fotográfiát mutat be. A tárlat a The Art Institute of Chicago és a Yale University Art Gallery gyűjteményeinek válogatásából valósult meg. A litván zsidó menekültek unokájaként az aranybányászatáról ismert dél-afrikai városban, Randfonteinben született David Goldblatt Johannesburgban nőtt fel, élete nagy részét is itt töltötte. Tizennyolc évesen kezdett fotografálni, abban az időben, amikor az ország körülbelül húsz százalékát adó afrikánerek – az egykori búr és angol telepesek leszármazottai – a Dél-afrikai Köztársaságban állami szintre emelték az apartheidet; az egymást követő kormányok pedig évtizedeken át megerősítették a brutális szegregáció és a faji alapú elnyomás gyakorlatát. A változások 1990-től indultak el, amikor megkezdődött a szegregációs törvények felszámolása, legalizálták az Afrikai Nemzeti Kongresszus tevékenységét, majd kiengedték börtönéből annak legfontosabb vezetőjét, Nelson Mandelát. Őt végül 1993-ban az ország elnökévé választottak.
A főszereplő gyötrődéseivel vetekedő iskolai kínlódások után ki hitte volna, hogy Puskin Anyeginje ilyen jó drámaszöveg? – Oroszlán Anikó írása a pécsi Janus Egyetemi Színház előadásáról. Puskin Anyegin című verses regénye az egyik leghíresebb 19. századi romantikus mű, az „orosz élet enciklopédiája”. Egyszerre ábrázol társadalmi és személyes viszonyokat, epizódjaiból képet kapunk a vidéki orosz életről, lírai monológjai pedig lelki gyötrelmeket és mély érzelmeket tárnak elénk. A Janus Egyetemi Színház előadásában ezt a széles palettát nem kapjuk meg, Kateřina Quisová rendező előadása a karakterekre, a személyközi viszonyokra és az érzelmekre fókuszál, amit a kisméretű, intim közelségű színpadi tér is elősegít. Bár az értelmezés első látásra klasszikusnak, elegánsnak, vonalasnak és olykor giccsesnek is tűnhet, nem hiányzik az önreflexív irónia és a humor sem, ami nem engedi, hogy belemerüljünk a felszínes arisztokrata gőgbe. Tovább a jelenkor.net cikkére >>> 
|
