VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szemle
A Magyar Bábművészek Szövetsége a 10. Szinházi Olimpia keretében megvalósuló programsorozat részeként nyílt pályázatot hirdet hazai és külföldi független alkotók együttműködésének, közös alkotómunkájuk támogatására. A pályázat célja A pályázat célja olyan közösségi, helyspecifikus bábszínházi előadások, műhelymunkák létrehozása, amelyek az adott lakóközösségek tereiben jönnek létre, építve az ott élők alkotó együttműködésére, s tárgyi, szellemi értékeire. Így a helyi erők közreműködésével, s a munkát vezető művészek sajátos képzőművészeti és színházi világával kiegészülve születik meg a helyspecifikus színházi előadás, műhelymunka. Tovább a szinhaz.org cikkére >>>
A KAS Galéria terébe lépve ezen a hideg, borús, sötét novemberi estén valamiféle végtelenség, öröklét élménye jár át, különösen, ha megengedjük, hogy hatása alá kerüljünk ennek a bensőséges érzésnek. A textíliákat fókuszba állító tárlat címe egy latin szó, Infinitum, vagyis végtelenség, mely Koroknai Zsolt legújabb kiállításának címe, amely az évek óta tartó tudományos-szakrális témájú sorozat idei állomása. A korábbi években ugyanebben a térben megvalósult tárlatok fókuszában jól megfért egymással a két tematika, így a ráció és az emóció; a megértés és a megérzés, a szakrális és profán egymást kiegészítve alkottak és alkotnak most is harmonikus egységet. A tárlat két központi motívuma két különleges textília, amelyek a bejárattal szemben kaptak helyet. Az anyagok egyszerre beszélnek a múltról és szolgálják az emlékezést, ugyanakkor a jövő felé mutatva, a jelenben hordoznak örök érvényű üzeneteket. Koroknai ready made alkotásokként használja fel az édesanyja és egy alkotótársa-jóbarátja készítette munkákat, hogy a közöttük létrejövő interakciókból egy új műalkotás-egység születhessen meg. A 30 év különbséggel készült munkák egyszerre hordoznak személyes és kvantumelméleti vonatkozásokat. A batikolt selyemképet 1971-ben, Koroknai Zsolt édesanyja, Kascsák Margit jelmeztervező, néprajzkutató festette; a színes, hand tufted, 100% gyapjúszőnyeget pedig 2001-ben Hegedűs Andrea Ferenczy Noémi-díjas textiltervező művész készítette. Tovább a kepiras.com cikkére >>>
1978-ban született döntés Pécs városában egy komplex pedagógiai és művelődési szolgáltató rendszer építéséről Kertvárosban, egy vadonatúj lakótelep közepén. A Nevelési Központ épületeit, belső tereit mutatja be Cseri László fotóesszéje. Az intézmény neve kezdetben Apáczai Csere János Nevelési Központ, később Apáczai Nevelési és Általános Művelődési Központ (rövidítve: ANK) lett. 1979. szeptember 1-jén nyitotta meg kapuit az 1. Sz. Általános Iskola, majd 1983-ig folyamatos belépéssel kapcsolódott hozzá a többi egység. 1986-ban indulhatott meg a tanítás a gimnáziumban és a művészeti iskolában, 1992 óta működik a Korai Fejlesztő és Integrációs Központ, 1999–2000-ben a város további pedagógiai szakszolgálatait is itt helyezték el. Tovább a jelenkor.net cikkére >>> Szabó Tibor Benjáminról annyit biztosan tudni, hogy könyves. Több évig volt lapszerkesztő, kiadóigazgató, ügyvezető ‒ és emellett író is. Írt „szépirodalom, science fiction, thriller” műfajmegjelenésű bűnügyi regényt (47, Noran, 2004), rövidprózákat (A lányos apák puskája. Kisprózák, Szerelmek, Loliták, Pont, 2007), apafigurás feljegyzéseket a fiának (Kamufelhő. Hűtlen apák könyve, Scolar, 2012), és 2014-ben egy merész ifjúsági regényt, az E.P.I.C. Az első küldetést, amelyiknek tavaly, nyolc év után jelent meg a folytatása. PRAE.HU: Azt, hogy éppen most a könyvszakmának melyik szegmensével foglalkozol, könnyedén kideríthető, de interjúkból, beszélgetésekből is alig derül ki, hogy minek tartod magadat. Titkos író vagy, aki mellesleg egészen prózai könyvkiadási ügyeket is professzionálisan működtet? Esetleg mostanra meguntál üzletembernek lenni? Hivatásos forradalmár akartam lenni mindig, de se elég vérszomjas, se elég elvakult nem vagyok, meg hát nem is forradalmi időket éltünk az elmúlt harminc évben. Bár ez utóbbi mintha elkezdett volna változni mostanában. Öndefiníciós szorongásaim sose voltak. Egyedül a könyvtárosságról van papírom, minden más csak ráfogás. Miközben ha az első nagy könyvtárosra, az alexandriai Kallimakhoszra gondolsz (aki költő, tudós, raktáros és közéleti figura volt egyszerre), máris érted, hogy a könyvesség pont engedi mindazokat, amikkel foglalkozom. Az ember olvas, ír, számol (mármint gazdálkodik): írástudóságokat csinál. Vagyis gondolkodóként olyan, mint a C-vitamin gyógyszerként: kicsit mindenre jó, nagyon semmire se.
Úgy tűnik, Andrei Şerban rendező egy ideje felfedezte magának „a brit színház nagy reménységeként” emlegetett angol drámaírót és rendezőt, az 1986-ban született Robert Icke-t. 2022 márciusában a Kolozsvári Állami Magyar Színházban mutatták be Şerban rendezésében Icke Oidipusz-átdolgozását, az év végén pedig a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban rendezte meg az angol szerző egy másik átiratát, A doktor címmel, amely Arthur Schnitzler 1912-ben írt Bernhardi professzor című darabjának átdolgozott változata. Andrei Şerban Robert Icke, egy zseniális író / rendező című írását tavaly októberben közölte a liternet.ro román nyelvű irodalmi-kulturális portál, ebben a rendező elmeséli, hogyan ismerkedett meg a brit író, rendező munkáival. „Amikor néhány évvel ezelőtt Londonban jártam, Peter Brook ragaszkodott hozzá, hogy megnézzek egy új Hamlet-előadást, amelyet egy fiatal rendező, Robert Icke állított színpadra. »Látni és hallani fogsz egy teljesen új darabot. Találkoznod kell Icke-val. Zseni«.” – idézi fel Şerban az emlékeit. Kíváncsi és egyben kissé hitetlen is volt, jegyzi meg, hiszen számos Hamletet látott már, „mindegyik csodálatos, de egyik sem teljesen meggyőző, ez a szerep ugyanis annyira összetett, meg voltam győződve, hogy senki sem tudja átadni minden árnyalatát ennek a rejtélyes szövegnek”. Miután részletesen leírja előadás-élményét, Şerban megjegyzi, hogy később lelkesen olvasta Icke Oidipusz-adaptációjat, majd elkezdett levelezni vele, összebarátkoztak, Icke pedig „nagyon boldog volt”, amikor megtudta, hogy Şerban meg szeretné rendezni a darabját Kolozsváron. És természetesen az Oidipuszt hamarosan követte a Schnitzler-adaptáció, a 2022. december 17-én bemutatott A doktor című produkció a temesvári színházban. Tovább a szinhaz.net cikkére >>> Minden a családban kezdődik, így a pályaválasztásod is. Családodban több képzőművész van, édesanyád is az. Miben különbözöl családi elődeidtől, miként sikerült hatásuk ellenére egyedi utat választanod? A családban kezdődik minden, valóban. A nők festettek. Édesanyám, nagynéném és az ő nagynénjük is. Édesanyám, Zsimbi, mindenféle anyaggal kísérletezett. Láttam őt koncentráltan krokizni, kollázsokat készíteni műhelyhangulatban, sok színes papír között, különféle textíliákra festeni a konyhában, sokszor forró méhviasz bódítóan édes illatfelhőjében. Alsó ajkát beharapva vitorlázott ilyenkor a képzelet vizein – láttam a tekintetén, hogy eltávolodott a konyha valóságától. Nagynéném, Mari, az olajfestéket kevergette előttem, és szeretett mesélni színekről és síkokról. Ő az agyagot is ügyesen formálta, nagyszerű térérzéke felismerhető bármelyik munkáján. Nagynénjük, Buba, sokoldalú művész volt. Pirosra hangolt lakásában nem csak a festményekkel borított falak árulkodtak az érdeklődéséről. A cserépkályha minden vízszintes felülete tele volt szobrokkal. Az ágyneműtartón is bronz akt borult térdeire. Nagy fekete zongorája foglalta el a nappali negyedét. Tovább a barkaonline.hu cikkére >>>
Miért Golania Magna, miért ökopunk, miért neovágáns? Aki figyelemmel követi a nemrégiben Szamarak Költői-díjban részesült Horváth Benji költészetét, bizonyára sejti, mire gondolok, hiszen az emlékmű a jövőnek szerves folytatása Horváth korábbi költészetének. Ha e költészet eredetét, születését – így meghatározó csillagzatát – keressük, jobban rálátunk, hogyan alakult ez a kortárs közegben markáns, egyéni, egyszerre archaikus és egyszerre kortárs hangon megszólaló líra. A kötet nyitóverse is (Roots radicals, egy punk dal címét idézve), amely egyben a kötet legkiemelkedőbb versei közé tartozik, e visszatekintés felől közelít a jelenhez. Ahogy a gyökerek – „Amikor kölyökpunkok voltunk, köptek utánunk” – meghatározzák a fát, úgy a vers is filozófia-, világlátás- és életútösszegző (-sűrítő) is egyben. Míg a punkokra, goliárdokra, vágáns költőkre úgy gondolunk mint a társadalom peremén elhelyezkedő csoportokra, addig Horváth – már az első versből kitűnik – nem izolált csoportosulásokat, hanem kohéziót, de legalábbis összefüggést lát/él meg „ebben az ezerarcú, istenektől és hagyományoktól hullámzó medencében”, ahol egykor „patakok és erdők / uralkodtak – ma rómaiak, tatárok, törökök, / szlávok, szászok, örmények, zsidók, románok / és magyarok szelleme keveredik”, és ahol a domesztikált ember még mindig és örökké összefügg a természettel: „Sötét fenyvesek könnyeit, elfelejtett ösvények / horzsolásait viseli a bőrünk. Ezt a sokarcú testet nem / lehet uralni sokáig. Ezt a szellemet / nem szelídíti meg törvény. Kiköpi magából.” Kiköpi, mint a társadalom a punkokat és a goliárdokat. Tovább az ujforras.hu cikkére >>>
Fölcsapnak a lángok a láthatáron, de legalább nem nálunk. Legalább nem nálunk! Mindig is rokonszenveztem ezzel a Max Frisch-darabbal. Egy plakátot is őrzök emlékeimben a nyolcvanas évekből, alternatív színházi előadásé lehetett. Nem szabályos nyomtatott színházi plakát, valami egyszerű grafika, szerző, cím egy lámpaoszlopról. Színpadon sose láttam, csak olvastam, most pedig alighogy megérkezem a pécsi írórezidenciára a Zsolnay Negyedbe, két előadás is van a közelemben. Nem is hagyom ki. Gyorsan regisztrálok, és már mehetek is. Különös varázsuk van a színháztermeknek, ahol a néző együtt lélegzik az előadással, maga is benne van szinte, a bőrén érzi az eseményeket, ha meg a Max Frisch-gyújtogatókról van szó, százszorosan éreznie kell. Érezzük is, van rá alkalmunk bőven, mégsem önfeledt kacaj, inkább elfojtott nevetés hangzik fel a széksorok közül egy-egy humorosabb jelenet közben. Az első előadásnapon kevesebb, a másodikon több, nem tudom, van-e összefüggés, de az előadás előtt feltűnt, hogy túl egységes, nem az a számomra megszokott vegyes összetételű a közönség. Aztán a Google-vadászatomon kiderül, hogy a Pécsi Polgári Szalon foglalta le a 60 fős színháztermet. Tovább a kutszelistilus.hu cikkére >>> Chochol Károly fotóművész, 1935. január 27-én született Budapesten. Eredeti szakmája optikus. A fényképezés, a vizuális világ megörökítése kamaszkorától érdekelte. Nyitott volt a világra, nyitott szemmel járt… A Budapesti Fotóklub2 alkotóitól tanulta a mesterséget, mely egy táborba gyűjtötte a nemzetközileg elismert, neves fotósokat és az ország amatőrjeit: „megszervezte az amatőrök rendszeres szakoktatását. Hazai és nemzetközi kiállítások rendezésével, valamint külföldi kiállításokon való részvételével fejlesztette a hazai kiállítás látogatók látáskultúráját.”3 Olyan jelentős fotóművészek voltak az oktatói, mint Haller Frigyes Géza, Szöllősy Kálmán, Vadas Ernő, Angelo (Funk) Pál, Zajky Zoltán és Sztály János. A fotótanfolyamon különösen Haller Frigyes Géza (Haller F. G.)4 volt rá nagy hatással. 1974-ben így emlékezett vissza rá: „Nem voltam még 18 éves, amikor 1952-ben… részt vettem az általa vezetett tanfolyamon… Nem voltak szakkönyvek, így mi írtuk le magunknak az előadásokat és rajzoltuk az ábrákat. Itt van az akkori füzet a kezemben, számomra ez egy biblia volt, akkor is, ha kézzel, és én írtam.”5 Tovább a fotoklikk.hu cikkére >>> A mesterséges intelligencia zenét szerez, grafikát készít, blogol, verset, forgatókönyvet és regényt is ír. A gépek az emberi alkotókat segítő eszközökből kreatív entitásokká váltak. A következő bestseller szerzője talán már nem is ember lesz? Az elmúlt években a mesterséges intelligencia (MI) hatalmas előrelépést tett az emberéhez hasonló szövegek létrehozásában. Ennek eredményeként az MI egyre általánosabbá válik, a vállalkozások a marketingszövegektől a pénzügyi jelentésekig már számos területen használják. Ugyan az MI által írt szövegek még messze vannak a tökéletestől és sok szerkesztést igényelnek, valóban fenyegetést jelenthetnek a hivatásos írókra. Végtére is, ha egy gép képes olyan szövegeket előállítani, amelyeket lehetetlen megkülönböztetni egy emberétől, kinek lenne érdeke írókat alkalmazni? Tovább a kultura.hu cikkére >>>
A Kortárs januári számában közöljük Wehner Tibor Wagner Nándor szobrászművész munkásságával kapcsolatos több mint két évtizedes kutatási tevékenységét összegző visszaemlékezését, amelyből az alábbi részletet ajánljuk. A Wagner Nándor 100. A bölcselet szobrásza című kiállítás 2022. október 8-tól 2023. február 5-ig tekinthető meg a Műcsarnokban. „2003. június 17., keddtől – 2003. június 22., vasárnapig • Chiyo Wagnerrel, Kiss Sándorral és feleségével, valamint Makk István építésszel, a filmrendező Gulyás Jánossal és feleségével Stockholmba repülünk Wagner Nándor svédországi műveinek feltérképezése, dokumentálása, az itteni működésének megismerése, a szobrászról készülő könyvvel kapcsolatos anyaggyűjtés munkálatai miatt. A repülőtéren Pajor Kornél építész, hajdani gyorskorcsolya-világbajnok és autóversenyző vár, aki több munka kapcsán együtt dolgozott a hatvanas években az 1956-os forradalom leverése után családjával Svédországba menekült Wagner Nándorral. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
Schein Gábor a 90-es évekbeli magyar irodalmi mezőt vizsgálva mutat rá, hogy egyfelől a digitalitás megjelenése, másfelől a hatalomelosztás egész rendszerének átalakulása (saját szavaimmal: a nyugati típusú piacgazdaság megjelenése) újrarendezte a társadalom és így a kultúra viszonyait — csakhogy erről az irodalmi mező szereplői nem voltak hajlandóak/képesek tudomást venni.[1] Miközben ez a két, egymástól máshol sem független erő Magyarországon egy időben lép színre és „rajzolja át az emberi lét arculatát”,[2] a korszak szereplői az „épp elmúlóban lévő szerkezeti beágyazottságokhoz”[3] ragaszkodnak. A tanulmányíró ítélete szerint a kései államszocializmusban/államkapitalizmusban fogant filozófiai és az esztétikai diskurzusok keretei nem voltak elegendőek ahhoz, hogy akár csak az irodalmi mező átalakulását értelmezhetővé tegyék. Így „[az irodalmi mező] kicsiny, rezervátumokban élő, paradox módon egyszerre önbizalomhiányos és öntudatos szubkultúrává vált […]”[4]
Szatmárnémetiben rendezték tavaly novemberben a romániai kisebbségek – magyarok, németek, zsidók és romák – találkozási helyszínéül szolgáló 10. Interetnikai Színházi Fesztivált. Nagyváradról Az öreg hölgy látogatása, Székelyudvarhelyről a Leenane szépe került a programba. PUROSZ LEONIDASZ ÍRÁSA. Színház az egész világ, de azért csináljuk inkább a négy fal között. Pardon: az intézmény keretein belül – ellenpéldaként vessünk csak egy pillantást a szomszédra! Pataki Csaba megyei tanácselnök gondolatait tolmácsolom a megnyitóról, az élc tárgya pedig nem más, mint hogy a néhány kilométerre fekvő, háború sújtotta Ukrajna elnöke korábban színészként dolgozott. „Hát, ez erős. És megtapsoltuk” – súgnak össze mögöttem a nézőtéren. Legördül a függöny, ebbe az itt-és-most-Güllenbe érkezik Claire Zachanassian (Fábián Enikő), hogy szemébe nézzen azoknak, akik asszisztáltak múltbéli megaláztatásához, majd horribilis összegért meggyilkoltassa velük ifjúkori szerelmét és árulóját – avagy megvásárolja az igazságot. Tovább a revizoronline.com cikkére >>> 2003 tavaszán Bak Imre, hosszas rábeszélésre, a maga zárkózott és szemérmes módján rövid, nagyon rövid önéletrajzot írt. Így kezdte: Apám 1911-ben született. 4 évesen árva, rokonok nevelik. Cselédként dolgozik egy Békés-megyei faluban. 200 km-t gyalogol, hogy Pesten cipészinasnak álljon. 1938-ban elvesz egy falubéli szegény lányt. Mire Pesten lakáshoz jutnak és születik két fiúgyerekük, kitör a háború. Apám hadifogságba kerül –, két évet tölt Odesszában. Anyám a gyerekekkel visszamegy a faluba a pesti ostrom elől. Lakásunkba mások költöznek. Anyám Pestre jön, albérletben lakunk, takarításból élünk. Apánk hazajön, cipőgyárban lesz munkás, folyamatos költözésekkel egyre tűrhetőbb lakáshoz jutunk. Az általánosban Szabó Magda és Szobotka Tibor tanítanak élményszerűen irodalmat. A rajztanárom – látva, hogy az órákon örökké firkálok – tanácsolja a szüleimnek a Képző-és Iparművészeti Gimnáziumot. Sem ők, sem én nem tudom, hogy mi a művészet. – írta mindvégig jelenidőben, mert ezektől az emlékektől soha nem szabadult meg. Tovább a balkon.art cikkére >>>
Ha végignézek a pályán, a sztárok benne vannak a kezdő tizenegyben, de a kispadon ott a cserejátékosok, akik néha bekerülnek, mert mondjuk, valamelyik sztárt felrúgják és nem tudja folytatni a játékot, vagy kiállítják, mert ugyan jól focizik, de rohadt nagy paraszt és lefejeli az ellenfél veszélyes emberét. Ekkor jön a cserejátékos és mit ad isten, épp az ő góljával menekül meg a csapat a kieséstől. Amikor elkezdtem arról gondolkodni, én kiket tennék bele a válogatottba, arra jöttem rá, hogy jobban érdekel a kispad, mint a kezdő csapat, azok, akik bármikor beállíthatók lehetnek, de soha nem játszanak végig teljes mérkőzéseket. Apám parancsára kezdtem el olvasni, mert rossz jegyeim voltak olvasásból. Hogy is lehettek volna jók, hisz diszlexiás vagyok. De apám, mint egyszerű logikát követő ember, úgy vélte, gyakorlat teszi a mestert, szóval, olvasnom kell és feljavulnak a jegyeim. Amikor az első könyveket olvastam, nem tettem különbséget, hogy melyiket írta magyar, melyiket nem magyar szerző. Mindegyik könyv magyarul volt, ezért nekem ezek a könyvek magyar könyvek voltak, például a Tokei-ihto visszatér című regény. Fogalmam sem volt, hogy ki írta, hogy ki az a Liselotte Welskopf-Henrich, aki a címlapon fel van tüntetve, s persze azt sem tudtam, hogy Mándy Stefánia fordította, hogy ő volt ennek az ifjú indiánfőnöknek a magyar hangja.
Szabó Sarolta és Bánóczki Tibor A műanyag égbolt című alkotása a Berlinale Encounters szekciójában debütál februárban. A rotoszkóptechnikával készült filmben olyan színészek legapróbb rezzenéseit láthatjuk visszaköszönni a vásznon, mint Keresztes Tamás, Szamosi Zsófia, Hegedűs D. Géza vagy épp Schell Judit. Nyilvánosságra hozták a február 16-án kezdődő 73. Berlini Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjait, amelynek Encounters elnevezésű szekciójában magyar alkotásnak is szurkolhatunk, itt kerül sor ugyanis Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta A műanyag égbolt című sci-fi animációjának világpremierjére – adta hírül a Nemzeti Filmintézet (NFI). A rendezőpáros első mozifilmje – amely Keresztes Tamás és Szamosi Zsófia főszereplésével készült el – egy olyan jövőben játszódik, ahol a Föld növény- és állatvilágának teljes pusztulása után a tudósok egy hihetetlenül tápláló, az emberi testbe ültetett növényt kísérleteznek ki. Ebben a kegyetlen világban, ahol a túlélésnek súlyos ára van, egy férfi minden szabályt áthág, hogy megmentse a felesége életét. Tovább a fidelio.hu cikkére >>> Az Anton Prinner néven ismertté vált művész zsenialitásához a Kálmán Makláry Fine Arts kiállításán kerülhetünk közelebb. Rendhagyó kiállítás nyílt a legfontosabb magyarországi galériákat egymás mellett felsorakoztató Falk Miksa utcában: a Kálmán Makláry Fine Arts terében február 17-ig Anton Prinner (Prinner Anna, 1902–1983) Magyarországon eddig sosem látott munkái láthatók. A nyugat-európai művészvilágot hosszú évtizedeken át megosztó, mindig saját útját járó nő Magyarországon alig ismert: az 1970-ben, egy csoportos kiállítás erejéig Magyarországon is bemutatkozó, majd 2007-ben, az Ernst Múzeumban kisebbfajta életmű-kiállítással újra bemutatott alkotó neve a művészettörténészek kis csoportját leszámítva itthon keveseknek csenghet ismerősen, így a tárlat valójában egy harmadik nekifutás, hogy bevezesse őt a köztudatba.
Szeifert Natália regénye, az Örökpanoráma érdemelte ki az idei Mészöly-díjat, melyet Szekszárdon, Mészöly szülőhelyén adtak át. A szerzőt Szörényi László laudálta. Mészöly Miklós Emlékplakettet pedig Nagy Boglárka, a Jelenkor Kiadó főszerkesztője vehette át.
A 2004-ben Mészöly Miklós irodalmi hagyatékát gondozó Mészöly Miklós Egyesület által alapított díjat minden évben az író születése évfordulóján, január 19-én vagy az azt megelőző, illetve követő napokban adják át szülővárosában, Szekszárdon. A díj odaítélésénél jelentős szempont az írói, kritikusi, irodalomtörténészi életmű mellett, hogy olyan fiatal szerzőt emeljen ki, aki társadalmi kérdésekben is szívesen foglal állást. A díjat nem kizárólag magyar, de bármely közép-európai szerző megkaphatja. Az utóbbi évek díjazottjai többek között Danyi Zoltán, Szabó Róbert Csaba, Lábass Endre, Bartók Imre és Szvoren Edina.
Roger Scruton (1944-2022) angol filozófus számos esztétikai értekezést írt, A zenéről c. könyve az MMA Kiadó gondozásában jelent meg. Hörcher Ferenc sorozatszerkesztővel Kalmár András beszélgetett. Mendelssohn vagy U2? Beethoven vagy AC/DC? Bach vagy Guns N’ Roses? Egy zene van vagy a zenének millió különféle és különböző értékű megnyilvánulása? Mitől „jó” egy zene – és egyáltalán mi kell ahhoz, hogy fel tudjuk ismerni a nagy művet? Roger Scruton, a nemrég elhunyt, hazánkban is népszerű és világszerte ismert angol filozófus A zenéről című kötetében nem kevesebbre vállalkozik, mint ezek megértésére, átlátására. Tovább a kulturpart.hu cikkére >>>
Expozíció – bevezetés, előkészítés. Az eposzban és a drámában a cselekmény kezdetét megelőző helyzet, zeneművekben a főtéma kezdeti kifejtése, a fényképészetben a fényérzékeny anyag megvilágítása… Czagány Ivett, Kecső Kristóf és Nagy Dániel kiállításának címeként az expozíció az egyetemi stúdiumok utáni életbe való bevezetést jelenti. Mindhárom alkotó 2022-ben szerzett művészdiplomát a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. A pályakezdő művészekre a szolnoki kötődésen kívül az is jellemző, hogy mindhárman kiemelkedtek egyetemi társaik közül: eddigi díjaikkal és diplomamunkájukkal is felhívták magukra a szakmai körök figyelmét. Az egymással közeli, jó viszonyt ápoló művészek letisztult, egyszerű formanyelvű alkotásai a szolnoki Damjanich János Múzeum Folyosó Galériájában is párbeszédet folytatnak, és több gondolati csomópontban, többek között a redukcióban, a narratívák elvetésében és a keleti filozófiákhoz vonzódásban találkoznak. Tovább az orszagut.com cikkére >>> 
|
