VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szemle Jelena Asztaszjeva: Érzelmek szótára háború idején, Andrij Bondarenko: Túlélő-szindróma, Oleszja Morhunec-Iszajenko: Hosszú séta Az itt bemutatott három szerző egyaránt annak a reneszánsznak a példaértékű képviselője, amely az ukrán kultúrában a háború kezdete óta kibontakozott. Andrij Bondarenko filozófus és újságíró, de igazi hivatása a drámaírás. Oleszja Morhunec-Iszajenko díjnyertes filmrendező, producer, emellett író. Jelena Asztaszjeva korábban könyvesbolti eladóként és olvasószerkesztőként dolgozott, az utóbbi időben azonban szerzőként is letette a névjegyét prózai és drámai műfajokban egyaránt. Hármuk egyedi és különleges hangja együtt számol be a traumáról, amelyet Ukrajna 2022. február 24. óta átél. Tovább a szinhaz.net cikkére >>>
Csurka Eszter „összművész”, fest, fotókat és videókat készít, sokféle médiumban és műfajban alkot, mégis mindig ugyanaz mozgatja: a változást szeretné tetten érni. Ő is benne van az Országútnak abban a csapatában, amelyik Madách nagy drámájához, Az ember tragédiájához készít illusztrációkat – ennek kapcsán kérdeztük. Melyik szín a tiéd, és hogyan álltál neki a munkának? Az első három szín lett az enyém, velem kezdődik a történet. Szerencsémre ezek összefüggenek, és ilyenformán egy ívet tudtam megfesteni. Az almafát és az ördög fáját jelképes kis fává alakítottam, és szimbólumként minden képbe belecsempésztem. Emellett, rám jellemzően, idézőjelbe tettem az egészet. Nem pusztán illusztráció, amit csinálok, a saját megfogalmazásomban hozzáteszem a gondolataimat. Maga a szöveg nagyon tömény, de rétegzett, izgalmas filozófiai példabeszéd, amelynek minden mondata hat az emberre. Nem véletlen, hogy Arany János azt a talányos latin felkiáltást jegyezte fel a kézirat utolsó lapjára, hogy „Ex Leone, leonem!”, ami a „Körméről ismerni meg az oroszlánt” mondásra utal. Tovább az orszagut.com cikkére >>> Andrij Jurkevicset eddig kizárólag operakarmesterként ismertem, Eri Nakamura szopránját, úgy hiszem, még soha nem hallottam, sőt önhibámból ez idáig nem találkoztam a pécsi zenekar Mahler-produkcióival sem. A szubjektív felütést talán menti, hogy ezzel aligha csak én lehettem így május 5-e estéjén. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA. A koncertprogramoknak vannak kézreeső, már-már öröknek tetsző párosításai: Debussy és Ravel, Beethoven és Brahms, vagy épp zongoraesten Liszt és Schumann… Már első pillantásra éppily két összeillő embernek tűnik Richard Strauss és Gustav Mahler párosa is, hiszen ők kortársak, egymással kollegiális, sőt már-már baráti viszonyban álló riválisok voltak, és mindketten kellően nagyszabású és nagyhatású művekkel gyarapították a szimfonikus alaprepertoárt. Ám azért Strauss és Mahler találkozása a koncertműsoron így is delikát választásnak bizonyulhat, amennyiben például a hosszabb életű mestertől egy hazai hangversenyen vajmi ritkán megszólaltatott vokális kompozíció kerül párba Mahler egyik legismertebb-legnépszerűbb szimfóniájával. Tovább a revizoronline.com cikkére >>>
2022 év végéhez közeledve jelent meg a Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában Lovas Ildikó Szép Amáliák című cselédregénye, a kötet egyik recenzensének, Bordás Győzőnek a méltatásából kiindulva: „a vajdasági tényirodalom nagyregénye”. Nagyregényről beszélünk tehát, e fontos körülményt is szem előtt tartva – egy interjú keretében – meglehetősen nehéz lenne a könyv valamennyi síkjával foglalkozni. Hovatovább megemlíteném Tóth Eszter Zsófiának, a kötet másik recenzensének a gondolatait, amelyek utalnak arra, hogy közel száz évet tart össze a mű: „A regény alapvető célja a mélységes emberi humánum ábrázolása, mely korokon, történelmi traumákon átível. Mindemellett az emberi sors küzdelmes volta, a földi lét értelmének megtalálása – akár sejtetve és csavaros megoldásokkal is – bontakozik ki.” Mindezek fényében igyekszem úgy alakítani a beszélgetést, hogy az Olvasó képet kapjon az írói szándék motívumairól, sarkalatos pontjairól, tudva, hogy nem lesz egyszerű, de vágjunk bele! Tovább a helyorseg.ma cikkére >>>
A szomszéd országban zajló népirtás híreinek özöne alatt most, 2023 tavaszán, különös aktualitással és szégyenérzetet fakasztó csendes ráébresztéssel ketyeg az Ahogy az óra jár. Nemigen gondolunk rá, nem vagyunk ezügyben érzékenyítve, nincs politikai és társadalmi kézzelfogható haszna annak, hogy az erdélyi kisvárosok, szűkebb merítéssel a székely városok elpusztított zsidóságára, a magyar és benne a székely holokausztra emlékezzünk. Mert miért is tennénk? – szól az együgyű kérdés. Hiszen alig voltak pár százan, vagy pár ezren, a második világháború bolygónagy víg vérfürdőjében elenyésznek – szól az együgyű válasz. Tovább a filmtett.ro cikkére >>>
Rejtett szemek – In Memoriam Almási Anikó című kiállítás 2023. május 4. és május 18. között tekinthető meg az Aranytíz Kultúrházban. Almási Anikó kerámiáit a legapróbb részletekig kidolgozott, harmonikus, érzékeny formák és színek, a lehunyt szemű nők, nőies, csipkés formák és belső világot tükröző mélység teszik különlegessé. Ezeket a munkákat mutatja be a Rejtett szemek – In Memoriam Almási Anikó című kiállítás, amely 2023. május 4. és május 18. között tekinthető meg az Aranytíz Kultúrházban. Almási Anikó a Színház- és Filmművészeti Főiskolán szerzett diplomát filmvágó szakon, majd a Magyar Televízió Zenei Főosztályán dolgozott 1992-ig. Maradandó zenés- és portréfilmek sokasága kötődik a nevéhez. Lánya születése után megvalósíthatta gyermekkori álmát, amely egy másik művészeti ághoz, a képzőművészethez kötődött: az agyag megmunkálásába fogott. Tovább a librarius.hu cikkére >>>
Darvasi László, aki Szív Ernő néven a Telex tárcarovatába is ad írásokat, az egyik legtermékenyebb kortárs írónk volt Veiszer Alinda vendége legújabb műsorában, és többek közt arról beszélt, hogy igazából nemcsak a tanárok, hanem mindannyian könnygázt kapunk az arcunkba, és hogy a mai társadalmunk egyik legnagyobb problémája a szorongás. A Darvasi Lászlóval készült teljes beszélgetést itt lehet megnézni némi támogatásért cserébe. „Amikor megláttam Nádas Péter asztalát, attól halálfélelmem lett. Nagyon precíz. A gondolatában és az akaratában is ilyen rend lehet” – mondta Darvasi, akinek az íróasztalán rendetlenség van, ahogy benne is, de ezt az alkotófolyamat részének tekinti, és úgy gondolja, hogy egy könyv megjelenése is rendetlenséget kell kiváltson, mert akkor értelmezik, vitatkoznak róla, elismerik vagy félreértelmezik. „Az a könyv, aminek a sorsa a rend, annak a sorsa a halál” – mondta.
Hegedűs D. Géza színművész befogadó, vendégszerető közegben nőtt fel Ibrányban. Az Indexnek elmondta: megtanulta, hogy az életben maradásban igazán a szolidaritás segít. Éppen ezért mindig a védelmére kel a kitaszítottaknak, az igazságtalanul megpecsételteknek. A Kossuth-díjas színművész 2023. május 8-án életműkoncertet ad a Vígszínházban, hetvenedik születésnapja alkalmából. A HDG 70 című koncert az ünnepelt és kollégái-barátai által közösen előadott, legendás dalokról szól majd: ott lesz Halász Judit, Kútvölgyi Erzsébet, Igó Éva, Hegyi Barbara, Balázsovits Edit, Kern András, Lukács Sándor, Fesztbaum Béla és Wunderlich József is. Hegedűs D. Géza színművésszel most egyebek mellett arról beszélgettünk, hogy milyen közegben nőtt fel, mit gondol a gyűlöletről, miért vált trenddé a gyűlölet, el akarta-e hagyni a Vígszínház társulatát, mit gondol a mester-tanítvány viszonyról és hogyan készült az életműkoncertjére. Tovább az index.hu cikkére >>> A bécsi szecesszió mesterének munkái és a kor modern festészeti egymásra hatásai láthatóak az Alsó-Belvedere galériájában május 29-ig. A Klimt – Inspired by Van Gogh, Rodin, Matisse… című tárlat a múlt századelő hihetetlenül nyitott és elképesztően intenzív, folyamatosan változó képzőművészeti időszakáról ad átfogó képet. Ritka, hogy igazán nagy művészi életművekhez pusztán önmagukban, teljes elszigeteltségben közelítsünk, általában koruk meghatározó alkotóinak egymásra hatásában érdemes szemlélni őket. Ez volt a vezérelve az Alsó- Belvedere kiállítóterében rendezett újabb bécsi tárlatnak is, amely Klimt – Inspired by Van Gogh, Rodin, Matisse… címet kapta, és az említett világhírű mestereken túl más alkotói párhuzamokra is rámutat a bécsi modernizmus úttörő alkotójának, Gustav Klimtnek a képeire fókuszálva. A tárlat azt az utat járja be, amit maga Klimt is megtett 1900 körül, Münchenbe, Párizsba, és Velencébe utazva, megismerkedve kora nagyjaival. Közben olyan kérdéseket tesz fel, hogy Van Gogh mely munkáit ismerhette Klimt, mi volt az, ami lenyűgözte Rodin alkotásaiban, és mi a közös benne és Henri Matisse-ban? Egyéni művészi útja szemlélteti azt a kulturális egymásra hatást és a megújulásra való állandó szándékot, amely Ausztriában a bécsi szecesszióban teljesedett ki. Tovább a magyarnemzet.hu cikkére >>>
Nagy Péter István újfent sokrétű, a filmes világot a színpaddal vegyítő vállalásában monumentális rendezést tudhat magáénak a Radnóti színpadán. A vége Bartis Attila 2015-ös regényének színpadi változata, amelyet Mikó Csaba készített. Az alapanyag jó alaphelyzetet kínál fel egy sok szempontból érdekes és kapcsolati téren terhelt családtörténethez. A főszereplő fényképész, Szabad Andrásról rögtön az elején kiderül, hogy rákos beteg. Egy súlyos betegség az embert saját életének végiggondolására, elemzésére készteti, beleértve a családi viszonyokat is. Az előadás fő kérdésköre, hogy a fénykép műfaja – vagy a rögzítés szándéka – mennyire képes eseményeket, élettörténeteket megjegyezni, átadni az utókornak? És hogy vajon, ha nem készül több kép, ha nem rögzítjük többé a velünk történteket? Véget vet-e az elmesélésének, ha „kiszakad a film a kazettából”? A LensCulture kihirdette az Art Photography Awards idei döntőseit és díjazottjait. A 40 kitüntetett alkotás között megjelennek a századforduló technikájára emlékeztető alkotások mellett a hetvenes évek hangulatát idéző felvételek, illetve a közvetlen jelenünk képi megoldásait alkalmazó fényképek is. Az alkotók műveiken keresztül sokszor általános emberi problémákat vetnek fel, míg mások aktuális jelenünk kérdéseihez kínálnak vizuális reprezentációt. A fényképsorozatok kategóriájának harmadik helyezettje a szlovák Zuzana Pustaiová volt, aki a One Day Every Day című sorozatában a nő és a nőiség kérdéseit vizsgálta a társadalmi behatások, illetve a szépségideálok kritikai megközelítéséből.
Május 4-től szerepel a mozik műsorán a Radics Béla munkássága előtt tisztelegő: Radics Béla a megátkozott gitáros című új magyar film. A negyven évvel ezelőtt meghalt „gitárhős” életéről egy dokumentum-elemekkel átszőtt, zenés, életrajzi film született, melyet Klacsán Gábor rendezett, a zenéért Alapi István (Edda) felelős. Zenés film? Radics Béláról? Tűnődtem, hogy az alapanyag, Radics sorstragédiája alkalmas lenne-e hasonlóra, mint Oliver Stone Doors-filmje? Életrajz és látomások az ismert dalokhoz. Amikor a rendezőt megláttam, reménykedtem, hogy lesz benne egy kis Nagy Lebowski-s beütés (őszülő, szakálcopfos rocker arc a direktor, csakúgy mint a Coen testvérek kultfilmjében Jeff Bridges). A film más lett, mint vártam, egészen más, de ez egyáltalán nem baj. Sőt! A pécsi előbemutatón elhangzott kérdésre, hogy ki látta még Radics Bélát zenélni, a közel százfős közönségből négyen tették fel a kezüket. A többiek a legendát ismerik és néhány számot. Mi a legenda? Hogy Radics a legjobb magyar gitáros, s hírből azt is lehet tudni róla, hogy a fogaival is játszott, mint Jimi Hendrix. Egy jobb minőségű felvételen szerepel csak, de azon már inkább a sorstragédiájával szembesültünk – az alkohol hatásával. Tovább a szabadpecs.hu cikkére >>>
A Deák Erika Galéria terébe lépve Baranyai Levente friss festményei fogadnak bennünket. Az impulzív színekben tobzódó hatalmas vásznak felülről láttatott tájképei vibráló szőnyegekként tűnnek fel a falakon. A festmények sajátos atmoszférája magukba szippant, annak látványa nem ereszt A képek olyan világokat láttatnak, amelyekhez mindenképpen közelebb szeretnénk kerülni, hogy bepillanthassunk a felszín mögött húzódó folyamatok mögé. Baranyai festményeinek esztétikája, azok intenzív coloritása fogja meg először a térbe lépő látogatót. Vibráló tulipánmezőkön találjuk magunkat, ahol a különböző színek harmonikus látványa csíkonként összeállva, végül szivárványszerűen tűnik fel. Első benyomásaink után felismerjük, hogy csupán egy felülnézetből, helikopter-szemlélettel megmutatott, sajátos perspektívájú, átfogó képet látunk, és rögtön érezzük, hogy alá kell szállnunk, hogy betekinthessünk a képek mögé, illetve a bennük zajló történésekbe. Tovább az orszagut.com cikkére >>>
Az 1979-ben született Szeifert Natália első regénye, a Láz 2012-ben jelent meg. Azóta, de legkésőbb második könyve, a Kalligramnál 2017-ben napvilágot látott, Az altató szerektől kezdve a kortárs magyar próza élvonalába tartozik. Az Örökpanoráma – a 2019-es Mi van veletek, semmi? után – a negyedik regénye. Egy nem létező, Szegély nevű faluban játszódik, megmutatva lakóinak elmúlt évszázadát, sőt, az apokaliptikus közeljövőt, amiben három központi figurája genetikai kísérletekbe fog azt kutatva, meghosszabbítható-e az élet, netán kiiktatható-e a halál. Lehet-e örökpanorámánk a világra? Tudja, hogy Nagy Lajos, a Kiskunhalom, a Budapest nagykávéház írója, roppantul irigyelte volna a nevéért? Miért is? Galsai Pongrác örökítette meg – kiváló Nagy Lajos-portréja A besurranó szerkesztő című 1976-os kötetében olvasható –, hogy első találkozásukkor a bemutatkozása után a házigazda elismételtette vele a nevét: „Jó név” – mondta neki. „Majdnem olyan jó, mint a Rabinovszky Máriusz. Meg lehet jegyezni. Bezzeg az én nevem! Legalább százötven Nagy Lajos fordul elő csak a telefonkönyvben. Hát még Budapesten, az országban!” Az öné is remek név, dobogós, mint az Orvos-Tóth Noémi vagy az Abafáy-Deák Csillag. Leginkább Jókainál tudom elképzelni: „– A fiatal Esterházy egész kedves fiú, csak ne akarna folyvást írni! – fordult Plankenhorst Alfonsine Szeifert Natália bárónőhöz, aki felháborodottan utasítá vissza ezen megítélést…” Lehet grófnő is!
Segíthet-e másokon, akinek a saját élete sincs rendben? Hiteltelen egy szétcsúszott, válófélben lévő, alkotói válsággal küzdő író, vagy pont azáltal válik hitelessé, hogy ismeri a mélységeket, amikről beszél? Látszólag ezekkel a kérdésekkel foglalkozik a Hulu (Európában a Disney+ kínáltalában látható) sorozata, valójában viszont inkább azzal, hogy az önsegítő irodalomnak van-e helye a tévéképernyőkön. Az elmúlt néhány évben már egyre kevésbé maradt kritikátlanul, hogy a pszichológia nyelvezete és kérdésfelvetései milyen szinten váltak uralkodóvá a közbeszédben. Az önismeret, a fejlődés, a lelki értelemben történő kiteljesedés egyfajta mindent felülíró végcéllá vált, amire jó kapitalista ágazatként természetesen a könyvkiadás is rátelepült. Ma már nem nagyon tudunk úgy bemenni egy bármilyen könyvesboltba, hogy a sikerlistás darabok között ne szerepeljen elől egy olyan, ami 300 oldalban ad választ életünk összes dilemmájára. Tovább a filmtett.ro cikkére >>>
Keserü Ilona (1933) évtizedek óta a hazai és nemzetközi festészet kiemelkedő képviselője. Pályája elején megtalált stílusa, formanyelve és perfekcionizmusa konzekvensen rajzolja ki életműve széles és gazdag ívét, melynek egyik legmarkánsabb aspektusa az a belső erő és dinamika, mely vásznain és papíralapú munkáiban egyaránt lüktet, legyenek azok síkban ismétlődő formajátékok vagy térbe kiléptetett anyagtulajdonság-kutatások. Keserü Ilona 88. születésnapja alkalmából, 2021-ben merült fel egy hosszú beszélgetés lehetősége, melynek rögzítésére végül 2022 nyarán került sor. A rendelkezésre álló terjedelem nem elég a rendkívül sokrétű pálya méltó megrajzolásához, így a beszélgetés íve munkásságának egy-egy szegmensére fókuszálva, a gondolatiság, a művészi attitűd alapján konstruálódott. Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>>
Pontosan ma száz éve született A 22-es csapdája írója, Joseph Heller. De milyen íróként emlékszünk ma rá? László Ferenc írása. Noha egy vagy két Nobel-díjat szívesen megkaparintott volna a művei révén, Joseph Heller számára az irodalom nem szent ügy, hanem jó, ámbár nehéz mulatság volt. A sikerorientált, fejlett önismeretű és még fejlettebb humorérzékű realista, akit olykor abszurdnak, máskor meg szürrealistának véltek. Pedig csak tisztán hallotta Amerika huszadik századi dalát. A jó első mondat létfontosságú. Az olyan, mint például ez: „A gyerek, azt mondják, jászolban született, de őszintén szólva nekem vannak kételyeim.” És persze a cím is legyen ütős, a figyelmet meg a képzeletet megragadó, mondjuk efféle: Isten neje. Vagy valami ilyen: Feleségem szexuális életrajza. Joseph Heller (1923-1999) mindenkor tisztában volt ezek fontosságával, amit éppenséggel nem cáfol az a tény, hogy az idézett címekhez és első mondathoz egyáltalán nem tartozik megírt mű. Legutolsó, immár posztumusz megjelentetett regényében, az Öregkori arcképben (Portrait of an Artist, as an Old Man, 2000) játszadozik el az említett lehetőségekkel, miközben alakmása, az idős író, Eugene Pota megveszekedetten próbál még egy utolsó, sikerével – ki tudja – talán végre Hollywood érdeklődését is felkeltő regényt összeütni. Az önvallomásosan álarcos csiki-csuki persze nem nélkülözi a megmosolyogtatóan (vagy épp elszomorítóan) öreges jegyeket, de azért váltig imponáló, ahogyan Heller visszaemlékezéséhez, a Most és egykorhoz (Now and Then, 1998) hasonlóan itt is ízekre szedi a saját írásművészetét, írói múltját és praxisát. Buda Flóra Anna 27 című animációs filmjét is beválogatták a 76. cannes-i filmfesztivál hivatalos rövidfilmes programjába. A Franciaországban élő magyar alkotó a Telexnek azt mondja, generációs és társadalmi problémák mellett a pornó hatása foglalkoztatta a történet megírásakor. A kicsit több mint tízperces animációs alkotás főhőse az öccsével és az anyukájával egy háztartásban élő Alíz (hangja Stork Natasa), akiben a 27. születésnapján, egy átmulatott, varázslatos éjszaka, majd egy kijózanító biciklibaleset után tudatosul, hogy ideje leszámolnia az illúziókkal és szembe néznie a valósággal és a felnőtt élet felelősségével. A jelenleg Franciaországban élő Buda Flóra Anna azt meséli, már lemondott a cannes-i szereplésről, amikor megszólalt a telefonja. „Éppen az adóbevallásunkat készítettük egy szintén bevándorló barátnőmmel, amikor a mobilom egy ismeretlen francia számot írt ki, és biztos voltam benne, hogy megint egy hülye cég akar rám sózni valamit. De egy férfihang azt mondta, hogy beválogatták a filmemet a cannes-i versenyprogramba.”
Fotó: Lacza Gergely 2023. április 21-én nyitották meg a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériában az Üvegtársak című fotó- és üvegművészeti kiállítást. A tárlat Dimény Luca és Molnár Zsuzsa Lili munkáiból válogat, az alkotókat Kopócs Tibor festőművész és Csémy Olivér építész méltatta. Iván Péter, a Kortárs Magyar Galéria igazgatója, az est házigazdája köszöntőjében elmondta, hogy a kiállítás megnyitója hosszú egyeztetés árán jött létre, ennek ellenére a megnyitó idején is zajlanak kulturális programok a város más pontjain. A jelenlévőktől pedig azt kérte, hogy ha tehetik, vigyék el a jó hírét ennek a kiállításnak, és a kiállított munkákat nézegetve a művészek valóban megérdemlik a minél nagyobb nyilvánosságot, hiszen páratlan alkotásokról van szó.
Az érintés hiánya a legnagyobb hiány. A segítő kezek, amelyeket nem nyújtanak ki, a test, ami körbeöleli a lelket, de nem érintheti. Halmosi Sándor kötete a dualista vallásfilozófia nagy problémáját ábrázolja, a test és a lélek különös távolságát és egyszersmint közelségét. Ez a szembenállás már a címből is sejthető, a szerző tudatosan emeli be a 12. századi Dél-Franciaországban megjelenő vallási mozgalmat gondolatmenetébe. A katharok neve az ősi görög katharos szóból ered, melynek jelentése tiszta, tökéletes. Ez az irányzat a világtól való elszakadás, az anyagi én (test) megtagadásában, az egyszerű, erényes életben látta a hit útját. A verseskötet négy nagyobb ciklusra tagolható, amelyeket összekötnek az irodalmi allúziók, a bibliai motívumok, illetve az egyszerű, szikár elbeszélői technika. Ez a minimalista, ugyanakkor szakrális stílus már a kötet borítóján is megjelenik, a kék-fekete tollvonások hullámok és halak képét idézik fel. A hal pedig nagyon erős őskeresztény szimbólum még az üldözések idejéből, a keresés és az összetartozás jelképe, ismerete egy szakrális közösséghez való tartozás jelölője. Tovább az avorospostakocsi.hu cikkére >>>
|
