VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szemle
Délelőtt részletet közöltünk Bret Easton Ellis új regényéből, a fordító Sepsi Lászlóval készített megainterjúnkból viszont most minden kiderül a minimalista ikon barokkos nyelvéről, szexről, erőszakról és persze a lehajtható tetejű Mercedesekről. Kihagyni bűn! 1749: Bret Easton Ellis több, mint egy évtized után jelentkezett új regénnyel. Korábban szabályosan eseményszámba ment egy-egy szövegének, a Nullánál is kevesebbnek vagy az Amerikai psychónak, a megjelenése. Mi a helyzet A szilánkokkal? SL: Azt nem tudom megítélni, hogy A szilánkok részesült-e akkora hájpban a megjelenése előtt, mint a korábbi könyvei, valószínűleg nem. Viszont ahhoz, hogy a könyvet megelőző várakozást kontúrtalanabbul érzékelem, az is hozzájárul, hogy ha nincs mellé valami extra, mint a tizenévesen írt Nullánál is kevesebb csodagyerek-keretezése, vagy az Amerikai psycho visszadobása körüli botrány, akkor csak a sokadik kiemelt cím a hírfolyamomban, ami pörög egy-két hétig, aztán vagy megjegyzem, vagy nem: ebben nem állt sem jobban, sem rosszabbul, mint mondjuk Atwood vagy Franzen új könyvei.
Panelekből építkezik, hogy aztán csaknem transzcendens élménnyé növessze választott narratív stratégiáját: a tavalyi Velencei Filmfesztivál zsűridíjas szerzői filmje női sorsokat vizsgál társadalmi és egyéni szemszögből. Ugyan a rokonának hihetnénk, de Alice Diop nem áll semmiféle kapcsolatban a Djibril Diop Mambety, illetve unokahúga, a mágikus realista Az atlantiakat jegyző Mati fémjelezte auteur-dinasztiával: a Saint Omerben egészestés debütjét tisztelhetjük, korábbi dokumentumfilmjei periférián rekedtek sorsát követte nyomon, szenzitivitásáról pedig ezúttal sem mondott le. Látszólag a tárgyalótermi drámákat használja sorvezetőként – rendezésében a 2016-os Fabienne Kabou-ügy nyomai sejlenek fel, a 2013. novemberében 15 hónapos gyermekét Berck-sur-Mer hullámai előtt magatehetetlenül hagyó, így halálra ítélő, elkeseredett nő Canossája jelenti az origót. Tovább a tiszatajonline.hu cikkére >>>
Kazsimér Somával, K. Takács Mártonnal és Zsoldos Annával, a Bevezetés a kriptozoológiába című kiállítás alkotóival és kurátorával a magyar város-vidék dichotómiáról, a fikciós keretek realizmusáról és a sajnálatos módon nem elég komolyan vett projektekről beszélgettünk. Az április 19. és május 20. között a Q Contemporary-ben bemutatott tárlat a művészduó immár három éve tartó országjárását mutatta be, amely során Magyarország „kriptofaunáját”, azaz rémlényeit, paranormális jelenségeit kutatják. Működésük, főképp médiahackjeik révén, a kortárs művészeti közegen túl a mainstream médiában is érdeklődésre talált – interjúzott velük a Telex, szerepeltek országos reggeli rádióműsorban és álhíreik megjelentek szinte az összes vidéki online hírújságban. Hogyan gondolkodtok a magyar vidékről? KS: Bennem a kérdés inkább úgy merül fel: hogyan gondolkodik a magyar vidék rólunk (emberekről? Marciról és Somáról? Tájbagázolókról?). Mit enged meg? Mikor kel ki ellenünk? Szándékaink tiszták, csak a mintavétel vágya hajt, letapogatni a tájat, letapogatni a tájat szülő és benépesítő agyat, letapogatni magunkat és vidékünket. KTM: Bárhol járunk, vannak helyi legendák. Könnyű rámondani a régebben keletkezett szörnyes történetekre, hogy ezek a magyar vidék szülöttei. De valójában lehetne a skót vidéké is. Csakhogy a skót vidék sok szempontból könnyebben hozzáférhető, mint a magyar (pl. Loch Ness). A médiahack kísérlet volt arra, hogy megnézzük, mi az, amit meg lehet mutatni nagyobb nyilvánosságban is. Tovább az artmagazin.hu cikkére >>>
Mi okozza, hogy vannak költők, akiknek az ember minden sorát el akarja olvasni? Talán az, hogy nem sorokat olvas olvasásukkor, de még csak nem is verseket. A nyelv mögötti nyelvet, az e mögötti gondolkodást, a gondolkodás mögött felsejlő másik, mert másként értett világot. A költészet világképet teremt, mégpedig szó szerint véve ezt a kifejezést, annak mindkét tagját: valami konkrét érzéki, látható képet a világról, az egyetlen pillantással átfoghatatlanról. Illetve fordítva is elmondható, a (jó) költészet képei mögött, bármennyire kicsi dolgokat is ragadnak meg, fölsejlik egy egész világ. Képben a képzelet. Győrffy Ákos is ilyenféle költő. Olvasóit képes fogságba ejteni, nem enged ki az olvasásból, pedig magának gyakran ad felmentést az írásból. Szövegei éreztetik, hogy a szerző csak kivételes alkalmakkor szánja versírásra magát, így az olvasót a ritka pillanat utáni hajszába kényszeríti, pedig épp nyugalmat sugároz és árul minden szava. Nyugalmat, nyugtalanító témákról. Vagy érdekességet érdektelen témákról? De nincs érdektelen téma, csak nem elég pontos beszéd. Ő maga a verstől való távolodásban szembetalálkozik a vershez való közeledésben levő olvasóval.
Mint mondja, egyszer el kell érnie a plafont. És olykor azt hiszi, hogy majd most… Monodrámákról indult a társalgásunk Bánsági Ildikóval, hiszen ő a Városmajori Szabadtéri Színpad Szemle Plusz elnevezésű seregszemléjén a monodrámákat értékelő zsűri egyik tagja. A Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművésszel, a Halhatatlanok Társulatának örökös és a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagjával még bátorságról és kishitűségről, valamint elmúlásról és öröklétről is beszélgettünk. Még nem játszottál monodrámában. De a versmondás kapcsán nyilatkoztad, hogy ott nagyon önazonosnak kell lenni, mert kizökkentheti az előadót, ha szavalásnál kinéz a közönségre. Úgy éreztem, ezt kapcsolhatjuk a monodrámákhoz is. Én is pont arra gondoltam, hogy erről fogok beszélni, mert ezek a dolgok valóban összefüggenek. Színdarabnál is megtörténik, hogy kiszólok a nézőnek, ám van közöttünk egy láthatatlan fal, mert benne vagyunk egy szituációban. De ha ránézek a közönségre, és azt mondom, hogy Petőfi Sándor Anyám tyúkja, az eltünteti a falat, és kedvem támad még azt is hozzátenni, hogy jó estét kívánok! Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
A három, harmincas éveiben járó fiatal művész kiállításának ismert közmondásra épülő címe az én megközelítésemben azt a társas kapcsolatainkban zajló léptékváltást és értékválasztási válságot fejezi ki, amely a digitális társadalom személyességgel telített kapcsolatainak hiányára és az izolációra is emlékeztet. Fekete Szilvia, Balogh Krisztián és Bajkó Dániel közös és egységes vizualitású, a galéria terét újszerűen használó kiállításán olyan érzése van a nézőnek, mintha a tárlaton szereplő munkák már egy meglévő koncepcióra felfűzve, adott kurátori gondolat alapján készültek volna el. Pedig nem erről van szó: inkább mintha a jungi kollektív tudattalan internet által hordozott kultúrájának „értékcsomópontjain” hasonló képek jelentek volna meg.
Sárga rózsát vittünk a temetésére, sárga rózsák borították a Fiumei úti sírkert ravatalozójában, egy-egy sárga rózsával érkeztek a barátok, írótársak, a tisztelők, s a vázákba tettük a koporsó elé, aminek oldalán, mint éltében az aláírása, rajzos betűkkel állt: Juhász Ferenc 1928–2015. Az első dátum a biai gyerekkor, a szegénység, a kőművesmunkába rokkant, rossz tüdővel irodaszolgává, majd pamutgyári munkássá lett apa és a napszámos anya, a félig magyar, félig sváb család küzdelmes élete. A végső dátum meg a szegénységből indult, monumentális költészetkatedrálist építő elme utolsó perce. Tovább a kultura.hu cikkére >>>
Adele Kim első rendezése nagyon fontos és komoly témákat érint, a Joy Ride imádnivalóan mocskos komédiáját végső soron azonban négy kitűnő ázsiai-amerikai színésznő fergeteges poénkodása miatt érdemes bevállalni. Végre. Végre egy vígjáték, amiben az egyik főszereplő – egy csodás nő a négyből – nyolc csomag kokaint dug fel a seggébe. Végre egy film, amiben az egyik csomag szét is robban, hatalmas hormonfelhőt és állatias szexéhséget elszabadítva a vadkeresztény vőlegénye miatt évek óta önmegtartóztatásra kényszerült nőben. Végre egy film, amiben egy nőnek – a kokainkúptól megvadultnak – a Sátán van a csúnyájára tetoválva, és nem ám csak kívül, a Patás szarvai odabent is kanyarognak. Tudjuk, mert látjuk, mert megmutatják, a punciperspektíva gyönyörű képe pedig – és az, ahogy barátnői bekukkantanak – nehezen felejthető. Végre egy film, amiben számtalan kínai száznapos tojással feldobott feles után egy nő szanaszéjjel okádja az egyetlen férfit, akit nagyon nem kellett volna szanaszéjjel okádnia. Végre egy film, amiben egy túlfűtött édeshármas-jelenet, egy túlfűtött masszírozás-jelenet és egy röhejes táncpárbaj a kínai kosárlabda-válogatott végnapjaihoz vezet (bevert férfifejek, megsorozott herék, kikattant csípők). Végre egy szégyentelenül felizgult film, rogyásig megpakolva imádni valóan övön aluli trágársággal, tündöklő toaletthumorral, rekeszizom-gyilkos kreténségekkel. Végre egy film, amelynek egyik legviccesebb jelenete egy idegesítően kotkodácsoló csirke kivégzése. És persze végre egy film, tele a szerepeikben és a hülyébbnél hülyébb szituációkban lubickoló fantasztikus ázsiai-amerikai színésznőkkel. Tovább a filmtett.ro cikkére >>>
Amélie Nothomb 25 éves korában robbant be a frankofón irodalomba, az 1992-ben megjelent első regénye, A gyilkos higiéniája hatalmas siker lett. A belga arisztokrata családból származó extravagáns, grafomán szerző azóta a francia írói középnemzedék egyik legnépszerűbb, leginkább elismert és legtermékenyebb tagja harmincegy megjelent regénnyel. A Francia Akadémia irodalmi nagydíját a Hódolattal esengve című, később megfilmesített regényéért nyerte el, a legutóbb magyar nyelven is megjelent, életrajzi ihletésű kötetét, az Első vért pedig a második legfontosabb francia irodalmi díjjal, a Renaudot-val jutalmazták. A regény diplomata édesapjának állít emléket, akinek a nevét az 1964-es stanleyville-i túszdráma kapcsán ismerhette meg a világ. Az Első vér a hét könyve. Hatalmas fekete kalap, vérvörös rúzs, megbotránkoztató nyilatkozatok, csokoládé, pezsgő és rengeteg kézirat: Amélie Nothomb belga bestseller-író védjegyei. Az egyik legsikeresebb francia nyelven publikáló író saját bevallása szerint évente három-négy regényt ír, majd ezek közül választja ki, melyik kerüljön a kiadójához. „Képzelje el azt az obszcén helyzetet, hogy negyvenegy éves koromra a hatvanöt regényem közül nem csak huszonötöt adok ki: szörnyűséges lenne! Szerencsére nem követtem el ezt a hibát” – nyilatkozta korábban Nothomb, aki a végrendeletébe is beleírta, hogy az általa nem publikált könyveket a halála után sem lehet kiadni. Tovább a konyvesmagazin.hu cikkére >>>
Várjon Dénes és Antje Weithaas Beethoven-felvétele nyerte a Német Lemezkritikusok díját. Németország, Ausztria és Svájc 160 vezető zenetörténésze, ujságirója és kritikusa negyedévenként ítéli oda a Német Lemezkritikusok díját (Deutscher Schallplattenpreis). A nemzetközi komolyzenei élet egyik legrangosabb, 1963-ban alapított kitüntetését az augusztus 15-én közzétett kommüniké szerint a zsűri a kamarazene kategóriában világhírű zongoraművészünk, Várjon Dénes és a német hegedűművész Antje Weithaas uj Beethoven-felvételének ítélte oda. A német CAvi-Music Kiadónál megjelent lemez a Beethoven-szonáták készülő összkiadásának első CD-je. Tovább a papageno.hu cikkére >>>
A kód a valóságot radikálisan feldarabolja, apró, alig összeillő és mégis egymásba folyó fraktálokra bontja fel, olyan disztinkt egységekre, amelyek a valóságot megemésztik, és annak minden egyes, addig elkülönülő részletébe egy undorító, elsorvasztó „emésztési folyadékot spriccelnek”, ami hasznosítható anyagként kerül a digitális hálózatok örökké éhes gyomrába. Azonban a digitalitásban létrejövő szimulákrumok és avatarok mégis belül üresnek és a hétköznapi létezés biológiai materialitásától mentesnek tűnnek. A digitalitás furcsa kísértetei, amelyek a valóságot megemésztve vagy felbomlasztva jönnek létre olyan fénylő, éteri és inorganikus lények, amelyek valahogy levedlik magukról az emberi létezés biológiai kötöttségeit. Az átformálódás, a materialitás szétesése és plasztikussá válása, valamint a bináris kódokból létrejövő szimulákrumok inorganikus éteriségének kettőssége az egyik meghatározó jellegzetessége az antropocén poszthumanisztikus korának. Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>>
Péntek Orsolya Vénusz jegyében című regénye nagy vállalkozás, hiszen — ahogy az alcím is ígéri — egy város történetét kívánja elbeszélni. Így tehát olvashatjuk történelmi regénynek, mely bemutatja Pécs életét az ókortól napjainkig. Másrészről érthetjük úgy is, hogy ez a szöveg az otthonlét kérdését járja körül, és különböző sorsokban mutatja meg, hányféle viszonyulás létezik ehhez a problémához. Hol találhatunk otthonra? Egy országban, egy városban, egy házban vagy egy nyelvben? Lehet-e egy táj a sóvárgásunk tárgya? Mi ez a megnevezhetetlen vágyódás bennünk? Földi és égi haza is vonz minket? A közelmúltban Tompa Andrea Haza című regénye tette fel ilyen erős érvénnyel ezeket a kérdéseket.
Előrendelhető: Zemlényi Attila – kabai lóránt: Vasgyári eklógák. A Beteg Kisfiú legendája – városdráma 18 jelenetben. A darab a Miskolci Nemzeti Színház bicentenáriumi drámapályázatára a 2022. március 31-i leadási határidőig leadott 200 pályamunka közül megosztott első díjat nyert. A két évvel ezelőtt nyílt DINDIN Galériát friss diplomás művészetmenedzser, Tarnai Edina álmodta meg, aki ugródeszkát kínál a fiatal diplomás és az autodidakta művészeknek is. Mikor és milyen indíttatásból jött létre a DINDIN Galéria? Egyedül csinálom ezt a galériát, amelyet 2021 decemberében nyitottam meg. Az ötlet már jóval a koronavírus-járvány előtt megfogalmazódott bennem. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem design- és művészetmenedzsment mesterképzésre jártam, a szakdolgozatomat pedig épp arról a témáról írtam, amely köré felépítettem a galériát. Régóta foglalkoztatott, hogyan lehetne azokat a fiatal művészeket, akik még nem szerződtek le galériákkal, a művészvilág körforgásába integrálni. Ezzel egyidejűleg pedig összekötni őket azokkal a műkedvelőkkel, akik bár nyitottak, mégis kissé idegenkednek ettől a világtól, nincs meg a kapcsolati hálójuk és nem járnak megnyitókra sem. Az volt a szakdolgozatom konklúziója, hogy ennek megvalósítására egy művészeti tér lenne a legalkalmasabb. A koronavírus-járvány alatt könnyebben lehetett üzlethelyiségekhez jutni, úgyhogy fejest ugrottam a galériaalapításba, és a családommal közösen felújítottuk a Veres Pálné utcában található helyiséget. Tovább az orszagut.com cikkére >>>
Dögkeselyű, 80 huszár, Mephisto, Az ötödik pecsét, Amerikai anzix. A sort vagy kétszáz további címmel folytathatnánk, és akkor még mindig csak a filmeknél tartanánk. Cserhalmi György nélkül nehéz volna elképzelni a 20. század második felének magyar színház- és filmművészetét. Augusztusban egyik rendezése, a Tizenhét hattyúk című Esterházy-regényből készült monodráma érkezik Balatonboglárra, a Kultkikötőbe. Ennek apropóján, de nem csak erről beszélgettünk vele. Van egy Balaton-parti település, amelyhez ezer szállal kötődik… Révfülöp. A kedvenc helyem. Háború utáni gyerekek voltunk, 1948-ban születtem. Pesten akkoriban nem volt kaja, ezért hároméves koromig Révfülöpön laktam, a nagyanyáméknál – ő és a sógornője panziókat vezettek itt. Aztán elkezdtem otthon hiányozni, hazavittek, viszont a nyarakat később is Révfülöpön töltöttem. Egész életemben talán három vagy négy nyár maradhatott ki, de azokat is bepótoltam ősszel. Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
Minden kiállítás létrehoz egy absztrakt, saját belső logikájú teret, de Bukta Imre Műveljük kertjeinket című nagyszabású kiállításában ezt egészen nyilvánvalóan teszi, koncepciózusan és művészi erővel. A világos részegységekből fölépített kiállítás elemi tétje a falu újrakontextualizálásának kísérlete. Bukta Imre kiállításának tematikája ugyanis primer módon téri érintettségű, a kulturális értelemben vett tér és a köznapibb jelentésű terület értelmében is: a mai magyar vidék, a falu életmódjának miliőjét mutatja meg a maga sajátos eszközeivel, két és három dimenzióban, többféle médium kreatív kombinálásával. Az első műtárgy rögtön termékeny ellentmondásba lép a GODOT Kortárs Művészeti Intézet puritán, ipari hangulatú belső terével: egy rozsdás, falusi kapuval találjuk magunkat szemben, amelyre különböző konyhai eszközök – fedők, edényrészek, konzervnyitó – vannak applikálva. Egyetlen tárgy lóg ki az installációból, váratlanul tágítva az értelmezési keretet: egy töviskoszorú. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>> „Néha úgy látom, hogy amikor verset írok, akkor érdemesebb és érdekesebb ember vagyok, mint egyébként. Több, mint előtte és utána. Talán ezt szokták ihletnek hívni.” Zalán Tiborral az idei könyvhétre megjelent, Reménytelenek című kötete apropóján beszélgettünk. Szolnokon születtél 1954-ben, de az alföldi Abony mezővárosában gyerekeskedtél. Hogyan emlékszel vissza azokra a korai éveidre? Csavargós, kalandozós kisfiú voltál, vagy pedig otthonülő, könyveket bújó? Boldog gyermekkorom volt, ritka tartalmasan eltelő. Kis csavargó voltam; büszkén vállalom, hogy igazi utcagyerek, aki verekszik, cukrot lop Reich néni kisboltjában, rozsdás vasaktól és törött tányéroktól vérző lábbal kecmereg ki a téglagyári tóból, az izzó téglák szomszédságába, az égetőkemencébe menekül a rá felügyelő nagymamája elől, és röhög odabentről, amiért később elveri az anyja. Nyolcévesen a búvóhelyeimen a nagyapámtól lopott dohányt szívtam cigarettapapírba tekerve, és megállás nélkül bandáztam. Kimondottan rossz és sokszor komisz gyerek voltam. Apám ingázó kubikos volt, akit csak hétvégeken láttunk Pali bátyámmal, anyám hajnaltól késő éjjelig elszedő a téglagyári futószalag mellett – kemény munka, mert férfiak számára is iszonyatosan nehéz három-hat nyers téglát egyszerre lekapkodni egy teljes műszakon keresztül –, így nem volt idejük velem foglalkozni. Arra azonban volt gondjuk, hogy zenét tanuljak (művész- és jazzdobiskolát is elvégeztem gyermekként!). És bár szegények voltunk, mindig megkaptam a kívánt könyveimet karácsonyra és a születésnapjaimra. Különféle sorozatokkal ekkor alapozta meg édesanyám a későbbi könyvtáramat. Akár a kis Rimbaud, olyan lehettem: csavargóként pengettem a cipőzsinóromat, és közben rakódott az agyamba mindaz, ami miatt most válaszokat próbálok megfogalmazni neked. Élmény és művelődés. Már gyerekként mindkettő fontosságára ráéreztem, és azóta is szimbiózisban tartom magamban őket. Tovább a kultura.hu cikkére >>>
A százéves veronai operafesztiválra, a Rómában most megnyílt régészeti együttesbe, Julius Caesar meggyilkolásának helyszínére, a torinói Rembrandt-tárlatra, a sokarcú Ferrarába, valamint Flaubert paradicsomi kertjébe kalauzolja el az olvasót, és szolgál kulturális hírekkel Sz. Koncz István, a Jelenkor olaszországi tudósítója. Megszálltunk a várfal tövében, az egészen kivételes Camping Castel San Pietróban (egzotikus erdő hűsében veri föl az ember a sátrát, városra néző kilátással), lesétáltunk az Arénához, és beültünk az előadásra – a századik évadát ünneplő veronai operajátszás utolsó harmincöt évében ez volt a minden-nyári programunk. A jubileum visszaviszi az emlékeihez az embert… Itt voltunk, amikor vaskos tömbből szakították ki a rózsaszín cetlit, ami a gradinata non numerata (nem számozott lépcső) helyezkedési terepgyakorlatára biztosított lökdösődési lehetőséget, amikor hologramos volt a jegy, és amikor már kódokból olvasták ki a belépési jogosultságot. Voltak idők, amikor még nem álltak biztonsági kapuk, nem ellenőrizték a flakonok méretét, a belépők táskáit, sőt, gyertyát is adtak a kakasülőn mindenkinek, hogy hangulatosabb legyen az este. Itt ültünk, amikor Komlósi Ildikó énekelte Carment, amikor Pavarotti főszereplésével, háromezer tagú kórussal adták elő Verdi Requiemjét, amikor először lépett a világ legnagyobb operaszínpadára Cigna vagy éppen Netrebko, és amikor minden előadást a zseniális Franco Zeffirelli rendezett. Láttuk, ahogy fölszerelték a szövegek követésére a kivetítőket, hallottuk, amikor 1992-ben először kérték, hogy mindenki kapcsolja ki a mobiltelefonját (azt sem tudtuk, mi fán terem az), és örültünk, amikor eltűnt a háttérből a díszletek beemelésére szolgáló daru. Jártunk itt világjárvány idején – alig lézengett a sok tízezres nézőtéren pár száz ember –, és olyat is tapasztaltunk, amikor nem engedtek be néhány protokollvendéget, mert egyszerűen ők sem fértek be. Tovább a jelenkor.net cikkére >>>
Tóth Krisztina novellái olyanok, mint a jól sikerült fényképek: hiteles kordokumentumok, sokatmondó pillanatok, valóságos történetek. Olyanok, amelyekről úgy véljük: Igen! Ezt a helyzetet én is ismerem, ezzel az emberrel én is találkoztam, ott voltam, amikor ez történt. Ám míg egy fotós fényképei az élet másodperceit rögzítik az utókor számára, addig ezek az írások az életünk jó vagy rossz oldalaival szembesítenek: töprengésre vagy épp számvetésre késztetnek. Egy interjúban Tóth Krisztina azt mondta, az olvasói arra panaszkodnak, hogy depressziósak lesznek az írásaitól, pedig igyekszik a humoros hangulatokat is megörökíteni. Kétségtelen: ezt a vékonyka, mindössze huszonöt tárcanovellát tartalmazó kötetét sem ajánlatos csak úgy egy szuszra elolvasni. Meg kell időnként állni, mély levegőt venni, ki kell bámulni az ablakon, míg a gondolataink, érzéseink a helyükre nem rázódnak. Tovább az olvassbele.com cikkére >>>
Amikor először beszéltem vele, még nem volt számomra teljesen egyértelmű, hogy ő bizony az a Tabár Zoltán, aki a nyolcvanas évek óta alakítja a magyar popipart. Az Exotic zenekar alapító tagja, maga is zenész, az ország első hivatalos zenei ügynökségének, a Joyride-nak, továbbá a digitális korba ültetett zeneipar egyik formabontó fejlesztésének, a KoncertBooking.com nevű koncertszervező platformnak a társalapítója. Több mint negyven év élményanyagát és tapasztalásait nehéz egy interjúba sűríteni, most mégis megpróbálok térképet adni e sokszínű karrier mérföldköveihez. KULTer.hu: Gondolom, számos emlék tör elő belőled, ha azt mondom: 1986-os Aorta Fesztivál. Miért jelentős számodra ez a rendezvény? 1986 a zeneipari pályafutásom kezdete, amikor az élet ezt a szerepet osztotta rám. Amikor a fesztiválra induláskor még nincs is zenekarod, annak nevét a nevezési papír kitöltése miatt egy tusfürdőről nevezitek el, és leginkább azért indulsz el, mert az unokatestvéred is benevezi a zenekarát. Az elődöntő, amikor mindenki meglepetésére egy new wave zenekar szembe megy az árral, és a döntőre 600 nevezett produkció közül megkérdőjelezhetetlen győzelmet arat. Így indult az Exotic, akár egy hógolyó a hegy tetejéről, ami lavinává alakul pillanatok alatt. Egy álom, ami minden görcsölés nélkül valóra vált. Tovább a kulter.hu cikkére >>>
|
