VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szemle
Ha még életben vagy, írj! Nem vagyok életben, de írok. (Bánki Éva)
Nyárelőn került a kezembe Bánki Éva Petőfi-vírus című, frissen megjelent kötete. Soha jobbkor – gondoltam, miközben kíváncsian lapoztam fel a könyvet, és élvezettel hagytam, hogy beszippantson a történet, aminek már a felütése felkeltette az érdeklődésemet. Kiderült ugyanis belőle, hogy a napjainkban játszódó ifjúsági regény központi figurája (akár) Petőfi Sándor (is lehetne). Amiatt a feltételes mód, mert az írónő olyan ügyesen oldotta meg főhőse szerepeltetését, hogy a rossz ruhát és olcsó cipőt viselő, meredező üstökű új fiút, aki furcsamód felbukkan egy elit budai iskolában, és hajmeresztő ötleteivel, különös eszméivel mindenkit elvarázsol, történetesen Petőfi Sándornak hívják, s olybá tűnik, mintha a hajdani költő kései reinkarnációja lenne. Ráadásul időnként eltűnik ez a fiú a történetből, s egy ponton már abban sem lehetünk biztosak, hogy ténylegesen szerepelt-e benne egyáltalán, vagy csupán hangulatok és eszmék formájában volt/van jelen, mint ahogy jelen van az irodalmunkban, a kultúránkban, a kollektív tudatunkban kétszáz éve. „Ez a Sanyi egyszerre több világban él, a valóságban és a képzeletében” – mondja róla egyik osztálytársa, s e megjegyzés alátámasztja a sejtésünket, miszerint Bánki Éva furmányos irodalmi játékot játszik velünk. Egyrészt megteremtette Petőfi Sándor tinédzser korú alteregóját, majd belehelyezte őt egy XXI. századi történetbe, azt vizsgálva közben, hogy ez a váteszi örök lázadó képes-e megszólítani napjaink fiataljait, illetve a mai tizenévesek találnának-e a PS által képviselt világfelfogásban olyasmit, amivel azonosulnának. Tovább a barkaonline.hu cikkére >>>
Kép forrása: Giuvlipen Facebook-oldala Egy rendes roma lány házasságig megőrzi a szüzességét, mert a közösség erkölcsei és a vallás ezt követeli meg. Szexre gondolni csak a férfiaknak szabad, náluk viszont dicsőség házasság előtt a szüzesség elvesztése, sőt az sem feltétlenül gond, ha az interneten ejtenek hálójukba szűzlányokat. Vagy lehet, hogy ez mégsem így van? A VI. Roma Hősök Nemzetközi Roma Színházi Fesztivál Viral on TikTok/ TikTokra kattanva című előadásán jártunk. RAz Eötvös10 Művelődési Házban csordultig telt a nézőtér a romániai Giuvlipen feminista színházi társulat előadására. Az előadás két tizenhét év körüli roma lány történetét mutatja be, akik külön-külön és közösen is zenés-táncos tartalmakat készítenek TikTokra. Egyikük, Aida (Nicoleta Ghiță) egy vallási szektához tartozó fiú befolyása alá kerül, végül menyasszonya lesz, ami miatt aztán a tiktokos karrierjétől és a legjobb barátnőjétől is eltávolodik. Barátnője, Narcissa (Bianca Mihai) pedig egy tiktokos „pickup artist” karmai közé keveredik, ahonnan szabadulva a széles nyilvánosság vállalásával próbál erőt adni nőtársainak.
Salvador Dalí: Hallucinogén Torreádor. 1969–1970 A Milói Vénusz a legismertebb hellén műalkotás, melynek népszerűségét csupán a Dávid-szoborral és a Mona Lisával érdemes összemérni, ám a Mona Lisával ellentétben: a milói Vénusz máig a tökéletes női szépség európai eszményképe. Mégis: a Milói Vénusz titka nem feltétlenül hibátlan szépségében és anatómiai arányaiban rejlik. Egyszerűen el kell fogadnunk, hogy a Mona Lisa és a Milói Vénusz olyan esztétikai „hipertárgyak”, melyek elementáris hatást gyakorolnak kultúránkra, megszámlálhatatlan tudományos hivatkozással rendelkeznek, és extrém mennyiségű letöltést generálnak a világhálón. Elsőként Timothy Morton publikálta a fizikai hipertárgyak elméletét 2013-ban. Morton fizikai hipertárgyai olyanok, mint a Nap: elemi erővel hatnak környezetükre, és nem lehet őket megismerni, sem kontrollálni. Csakhogy az „őrült zseninek” tartott Salvador Dalí évtizedekkel Morton fellépése előtt képes volt érzékelni bizonyos objektumok „hiperségét”. Tovább az orszagut.com cikkére >>>
„A kezdet kínja jelzi a vállalkozás nehézségét.” (Földényi F. László)
A vállalkozás nehézségének súlya akkor válik igazán érezhetővé, amikor az őszi folyóirattermésben a kerek évfordulóhoz kapcsolódóan az októberi Kalligram és a novemberi Jelenkor is Borbély Szilárd életművének szentel hosszabb-rövidebb egységeket, korábban nem közölt, hagyatékban maradt szövegeket is publikálva. De felkelti az érdeklődést Bodor-blokkjával a novemberi Alföld, valamint Csiki László Éjféli taxi című versének dedikált Köpönyeg rovatával, illetve Áfra János és Juhász Tibor beszélgetésével a szintén ehavi Eső is, hogy csak néhány példát említsek azon folyóiratok közül, melyeket átfutottam a kezdeti orientáció során. Választásomat, szelekciós elveim kialakítását végül – sajnos – olyasvalami könnyítette meg, ami kevésbé függ össze a folyóiratok belbecsével, ugyanakkor e szempont nélkül 2023-ban nehéz a magyar irodalmi folyóiratkultúráról beszélni. E folyóiratszemle megírására való felkérés ugyanis egybeesett a Nemzeti Kulturális Alap és a Petőfi Kulturális Ügynökség kulturális, irodalmi, print és online folyóiratok működésére a nyár folyamán kiírt pályázatainak eredményhirdetésével, mely során több, áldozatos és nívós szakmai munkát végző lap maradt (részben vagy teljesen) támogatás nélkül. A probléma persze ennél jóval komplexebb, és nyilván vita tárgya lehetne, hogy egy hazánk méretű országban valóban szükség van-e ennyi, részben vagy egészében állami finanszírozású irodalmi folyóiratra. A továbbiakban azonban reményeim szerint sikerül amellett érvelnem, hogy az itt bemutatott orgánumok nélkül bizonyosan szegényebb volna a hazai irodalmi folyóiratkultúra, s talán nem demagógia azt állítani, hogy a megmaradásukhoz, működésükhöz elegendő nagyságrendű összegeket jóval nagyobb haszontalanságokra is elköltenek az államkasszából.
A Balassi műfordítói nagydíjat 2023-ban Detoni Xéniának ítélték oda, aki immár két évtizede fordít magyar irodalmat. Közel ötvenkötetnyi szöveget ültetett már át horvát nyelvre, amelyek között már-már klasszikusnak számító könyvek és kortárs szövegek is szerepelnek. Többek között Bartis Attila, Borbély Szilárd, Darvasi László, Dragomán György, Esterházy Péter, Gárdos Péter, Grecsó Krisztián, Horváth Viktor, Jászberényi Sándor, Kertész Imre, Márai Sándor, Nádas Péter, Szvoren Edina, Tóth Krisztina és Vámos Miklós művei olvashatók horvátul Detoni Xénia fordításában – és e lenyűgöző lista messze nem teljes! A magyar kultúra horvátországi megismertetéséért 2009-ben megkapta a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkeresztet, de tevékenységét hazájában is elismerik: Esterházy Péter Harmonia cælestis című kötetének fordításáért 2005-ben elnyerte a Pulai Könyvfesztivál Küklopsz díját, Nádas Péter Párhuzamos történetek horvát fordításáért a Horvát Kulturális Minisztérium Iso Velikanović-díját a 2012-es év legjobb műfordításáért, illetve 2015-ben a Horvát Műfordítók Egyesületének Josip Tabak-díját az év legjobb prózafordításáért, Nádas Péter Emlékiratok könyve című regényének átültetéséért. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
Az elmúlt hetek fajsúlyosabb témái után következzék egy könnyedebb, de nem tanulság nélküli történet arról, hogyan rövidítette le egy fiatal művész a múzeumi és az aukciós bemutatkozáshoz vezető, többnyire hosszú utat. Egy kiállítás bontásakor rendszerint ellenőrzik, megvan-e valamennyi bemutatott műtárgy, s minden múzeumi dolgozó rémálma, ha kiderül, hogy valami hiányzik – azaz minden bizonnyal lába kelt egy óvatlan pillanatban. A valós helyzet ebben a történetben sem egyezett a leltári dokumentumokban foglaltakkal, ám itt nem hiányra, hanem ellenkezőleg, többletre derült fény. A történet helyszíne Németország egyik vezető kiállítási csarnoka, a bonni Bundeskunsthalle. Ennek építését még a 70-es években, azaz Németország megosztottságának idején határozták el, a 80-as években el is kezdték, de mire 1992-ben elkészült, már lezajlott az újraegyesítés, Bonn elvesztette főváros-státuszát és az új intézménynek a vártnál sokkal nehezebb körülmények között kellett kivívnia helyét a nap alatt. Ez végül jól sikerült, számos elemet meg tudtak tartani az eredeti koncepcióból, így azt is, hogy a kiállítások jelentős része a művészetet a társadalmi és gazdasági élet folyamataival való kontextusában kezeli. Tovább az artportal.hu cikkére >>>
icholas Binge regényében, a Felemelkedésben a Csendes-óceán közepén megjelenik egy hatalmas hegy, amin olyan dolgok történnek, amiket a világ legjobb tudósai sem tudnak megmagyarázni. A brit szerző szeptemberben járt Budapesten, a PesText Nemzetközi Irodalmi Fesztivál vendégeként. Hegyekről, utazásról, filmekről és irodalomról beszélgettünk vele. 1749: Gyerekkora óta rajong a fantasyért és a sci-fi-fiért, kérdés volt valaha, hogy mást ír? Nicholas Binge: Inkább úgy mondanám, hogy bármit is akartam írni, abban mindig volt valami elvont elem, valami, ami túlmutat a való világon – ennek azóta sem tudok ellenállni. Amikor először leültem, hogy most akkor írok egy regényt, írtam egy totálisan Gyűrűk ura-szerű fantasyt. Szörnyű volt, de nagyon érdekes, hogy egyből abba az irányba indult az agyam, és csak arra tudok gondolni, hogy azért, mert rengeteg fantasyt olvastam gyerekkoromban, és írás közben ez volt számomra a legtermészetesebb és legkényelmesebb. Csak ugye túl kényelmes volt, nem volt se friss, se új; az viszont biztos, hogy jó tapasztalat volt.
Mohácsi István, Mohácsi János – Fotó: Gordon Eszter / Színház Online Ahogy az a fenti szerzői utasításból is látszik, a szöveg túlcsap a színházi szövegkönyvek megszokott keretein. A színdarabok nyelve olvasmányként is gazdag és sokrétű, a tragikus regisztert sötét humorral keverő, hol pimaszul ironikus, hol látomásos-szürreális vagy éppen groteszk nyelv. – A Déry-díjas Mohácsi Istvánt és Mohácsi Jánost Keresztesi József méltatta. Ha valaki szépirodalmat ír, azért teszi, hogy olvassák is. Hacsak nem azért, hogy elhangozzon a közönség előtt. A színpadi szöveg státusza ebből a szempontból igencsak sajátos. Egyfelől ott az iskolai Shakespeare, a röpdolgozat a Bánk bánból, ott van Madách a luciferi trippel, ott a kinek van igaza, Kreónnak vagy Antigonénak (Antigonénak!). Másfelől viszont az eleven színpadon a szöveg leginkább alapanyag, elrugaszkodási pont, az erővonalak egyike, az ezerlapú kristály egyik lapja, amelyen megtörik a fény. Értelmetlen kérdés, hogy jól van-e így, mert a színházban minden jó, ami érvényes, de az biztos, hogy az érvényességnek a szöveg minősége önmagában nem garanciája. Az eleven színház mindig több, mint a szöveges anyag illusztrációja. Tovább a litera.hu cikkére >>>
Kép forrása: MMA Mindig öröm, ha egy új, igényes művészeti kötetet vehetünk kézbe. Még inkább igaz ez akkor, ha a kiadvány egy figyelemreméltó, ám talán kevésbé (köz)ismert, és az érdemeihez képest méltatlanul alultárgyaltnak tűnő alkotó munkásságát hozza közelebb hozzánk. A 2019-ben elhunyt Kovács Péter esetében meglehetősen gazdag, több évtizedet átölelő, több műfajban kibontakozó és kimagasló minőségű életműről beszélhetünk, mégis sokan lehetnek, akik csak mostanában ismerkednek vele. Hiába tudhatott a magáénak számos jelentős, önálló tárlatot, rangos díjakat, és hiába szerepelnek a művei neves köz- és magángyűjteményekben, a szakirodalom (egy-két ritka kivételtől eltekintve) életében kevéssé foglalkozott vele. Itt az ideje, hogy a képzőművészet iránt érdeklődők elmélyedjenek Kovács Péter egyedi atmoszférájú világában – ehhez nagyszerű kiindulópont lehet a 2023-as Ünnepi Könyvhétre napvilágot látott album, amely a karácsonyfa alatt is megállja a helyét. Tovább a portfolio.hu cikkére >>>
Miért aktuális ma Gogol Revizorja? Miért nézzünk Molnár Ferenc-darabot? Mitől élvezetes a mese műfaja? Kié a színész füle? Kit ünnepelt és gyászolt száz éve karácsonykor a színházi élet? Interjúk Avtandil Varszimasvilivel, Berecz Andrással, Lovass Ágnessel, Nick Thorpe és Osztovits Ágnes kritikája, és sok más érdekesség olvasható a Nemzeti Magazin legfrissebb számában. Mindenki magára ismerhet – Avtandil Varszimasvili A revizorról „Egy színdarab csak akkor lehet aktuális, ha olyan témákat boncolgat, ami érdekli a közönséget. Egy Revizor-előadás alkalmat kínál, hogy reflektáljunk arra a háborúkkal teli és korlátolt világra, ami ma minket körülvesz.” December másodikától repertoáron. Tovább a szinhaz.org cikkére >>>
Aranyi László Nagy fába vágtam a fejszémet, amikor interjúalanyként Aranyi Lászlót kértem fel. — A más, a különleges szó jut eszembe Rólad, amikor Rád, illetve a verseidre nézek. Figyelemfelkeltő mindkettő. Mintha vagy a múltból, vagy a jövőből érkeztél volna….Hogy érzed magad a jelenben? Melyik korszak áll legközelebb hozzád? —A kezdetektől alapvető létélményem, hogy idegen vagyok. Magyarországon, Európában, s a Föld nevű bolygón is… Talán mindegy, hogy a múltból, a jövőből, netán egy másik világból szalajtottak, kívülálló voltam világéletemben. Viszont a földi siralomvölgyben való lét egy minimális alkalmazkodóképességet követel, ha ez hiányzik, a Nagy Egész kíméletlenül eltapos, ezért törekedtem arra, kerüljem a súrlódást, konfliktust, konfrontációt a külső világgal. Megjegyezném, nem sok sikerrel, mert jöttek azok maguktól… Talán egy idealizált kora középkorban érezném úgy-ahogy jól magam. Akár Novalis. Nincs mese, modern Don Quijote vagyok… Tovább az ahetedik.com cikkére >>>
Részlet Hardi Ágnes kiállításából, NaCo, Budapest, 2023. Hardi Ágnes művei egyszerű téri helyzeteket mutatnak fel, olyanok, mint a zen-kertek, amelyekben nincsen semmiféle történés, csendesek, mégis: az apró beavatkozások a térbe vagy a felületbe, egészen szélesre nyitják a néző elméjét. A NaCo-ban látható Underground kiállítás, mint ahogy címében is jelzi, tulajdonképpen egyfajta alászállás, az alkotót a földalatti rétegek, a gyökerek analizálása foglalkoztatja. Mélyreás, halad befelé, közeledik valami esszenciális, lényegi felé, ami egyszerre jelenti a saját belső világunkat, valamint a transzcendenciát. A hétköznapitól jutunk el olyan szférákig, amelyek gazdagabbak, mint a látható és érzékelhető valóság. Tovább az artkartell cikkére >>>
Szvoren Edina és Kukorelly Endre (Fotó/Forrás: Gál Csaba / Magvető; Csabai Kristóf) A Füst Milán özvegye által alapított elismerést december 5-én adták át az Írók Boltjában, a művészeket Deczki Sarolta és Garaczi László laudálta. A Füst Milán-díjat 1975-ben alapította a művész özvegye, Helfer Erzsébet, azoknak az íróknak a díjazására, akik az egyetemes emberi értékeket magas színvonalon képviselik. Az elismerést kétévente adják át költők, illetve prózaírók számára. Tavaly két költő, Borsik Miklós és Horváth Eve, 2021-ben pedig Bán Zsófia és Láng Zsolt vehette át a kitüntetést. Tovább a fidelio.hu cikkére >>> Fotó: Sztruhár Zsuzsa Csendesen, nagy valószínűséggel az utolsó őszbe hajló késő nyári estén, október 14-én, szombaton nyílt meg a hangzó tárgyak („Határtalan Design”/ Design Without Borders) kiállítás a FUGA falai közt, mely idén Ligeti György 100. évfordulója alkalmából – a kiállítás témájával és programjaival – a zeneszerzőt és munkásságát méltatja, ünnepli. Többszörös kulturális jubileum is jelen van ugyanakkor, hiszen a kiállítás a budapesti „Design Week” eseménysorozat részeként, a „Budapest 150 emlékév”, jegyében valósult meg, ezzel a kiállítás-sorozat megrendezése 20. évének hagyományát is ünneplik a szervezők. A kurátorok, és egyben szervezők – Szigeti Szilvia Ferenczy Noémi díjas textilművész és Radnóti Tamás belsőépítész – több évtizedes kitartó és áldozatos munkáját is dicséri ez a kiállítássorozat, hiszen több éve önerőből és pályázati finanszírozásból tartják fenn és rendezik meg évről évre ezt a színvonalas, többek között immár világhírű külföldi alkotókat is reprezentáló tárlatot. A kiállítás tavaly a Kiscelli Múzeumban, idén a FUGA építészeti központban kapott – vendégkiállításként – helyet.
Mi lesz akkor, ha átlépjük a komolyság határát, és gúnyos tekintettel figyeljük az eseményeket? Lehet vicces két diktátor játszadozása? Vagy egy tudálékos filozófus megruházása? Netán egy új KRESZ, amely különbséget tesz a társadalmi rétegek között? Bödőcs Tibor új könyvéből kiderül. Mitől lesz igazán humoros egy ideológia? Attól, hogy egy arasznyit túlgondoljuk, eltoljuk egy szélsőségesebb irányba, és megnézzük, mi történik. A Margó Irodalmi Fesztiválra megjelent címek között minden bizonnyal Bödőcs Tibor új kötete számított a legnagyobb érdeklődésre, több okból is. Elsősorban, mert az ország egyik legnézettebb humoristájáról van szó, tehát várhatóan remek nevettető kötet születhet tollából. Másodszor, amiért az előző négy önálló kötete és két Libri irodalmi közönségdíja (2018, 2022) szintén eléggé felkorbácsolta az olvasóközönség figyelmét. Harmadsorban pedig a kritikusai ugyancsak nagy érdeklődéssel figyelték, hogy ezennel vajon mivel rukkol elő, miközben azt becsülgethették, mennyire mer még aktuálpolitikai poénokkal élni. Nézzük tehát, hogy a fentiek közül mely várakozásokat sikerült felülmúlnia a Prímszámok hóesésben című kötetnek. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
Szlovák Nemzeti Balett: The Pieces / Murmuration / A fotó forrása a szinhaz.org …kirajzolódott egy kaleidoszkópszerű kép egy több műfajban otthonos, és mindegyiket magas szinten művelő társulatról. SZLOVÁK NEMZETI BALETT: THE PIECES A XVIII. Magyar Táncfesztivál nyitóestjén a Szlovák Nemzeti Balett előadását láthatta a győri közönség. Az estet úgy állították össze, hogy minél átfogóbb képet mutathassanak az együttesről, és valóban, a három részre tagolódó műsorból kirajzolódott egy kaleidoszkópszerű kép egy több műfajban otthonos, és mindegyiket magas szinten művelő társulatról. Az első felvonásban Edwaard Liang Murmuration (Mormogások) című munkáját láthattuk, amelyet eredetileg a Houston Ballet társulatának koreografált még 2013-ban, Pozsonyban pedig a Mesterek kézjegye sorozat részeként került színpadra. Tovább a tanckritika.hu cikkére >>>
Kultúrák és szubjektumok kép-jelenségei, konfigurációi… Foszladozás-higiénikus-mentális figuranciális foszforanciák – gondolta az álmában egzotikus lét-valótlanban levitáló leíró Michel Foucault, francia filozófus egyik kemény könyvborítóján ébredve, intenzív nyál-folyások, széplékeny véralvadások közepette… Átláthatatlan emlék-képek, inspirációk, érzetek (plakát-ikonok mögé exponált rétegek) bontakoznak elő. Gondolat-burkok, néhol melankolikus merengések és pózokból kitekintő mozdulat-fixálások nyílnak meg az esztétika és a modell-magányok motívumai, szimbolikái által… Szőke Lili alkotásain, ha éppen úgy szeretnénk látni: művészettörténeti, mesteri előzményekre, elődök jelkép-rendszereire kontrasztokkal, precíz-lazán hajazó (szenzibilisen a jelen-közérzetekre is átfedésekkel, takarásokkal, csorgatásokkal utaló) sorozat-szembesítése zajlik… Halkan, lassítva, bennfentesen… Tovább a tiszatajonline.hu cikkére >>> Nagy Attila Károly / rtl.hu Lakóhelyén, az Újlipótvárosban ültünk le egy távoli kerületről, a XVII.-ről beszélgetni, mert erről ír a Budapest Nagyregényben. Grecsó Krisztián, aki betegsége után úgy látta, közéleti szereplése inkább rombol, mint épít, elárulta, hogyan kerüli ki a közéleti témájú vitákat családi eseményeken. Az íróval egy régi irodalmi botrányról, egy kántor disszidálásának a következményeiről, egy híd felfedezéséről és Kántor Péter labdájáról is beszélgettünk.
A nagy operaénekes, Gregor József szelleme kísért a novelládban. Mi volt előbb? Az ötlet, hogy kezdj valamit Gregor alakjával, vagy a felkérés, hogy a XVII. kerületről írj novellát? Kapóra jött a kerület híres szülötte. Bárhová megyek, a hiúságom vezérelte kíváncsiság és az írói egóm miatt mindig megnézem, hogy kik születtek ott, milyen művészeket adott a világnak az adott terület. Most is ez volt az első dolgom. Gregor József gyerekkori története pedig egészen megkapó, és szinte egyidős a kerülettel. Az történt ugyanis, és ez valamelyest benne is van a novellában, hogy ’56-ban a kántor is disszidált a kerületből. És ebben a kántortalanságban egy gyerek látja el a kántori feladatokat, akinek döbbenetesen jó hangja van. Gregor Józsefnek hívják ezt a fiút. Ez nekem nagyon tetszett. Amit ehhez hozzátettem, például egy nevelt lány alakját, az persze már mind fikció.
Grisnik Petra és Inoka Péter / Fotó: Jókúti György …mindezek a meg nem értett, meg nem értő, kívülről nézve valahol mégiscsak szerethető figurák – mi vagyunk. Más kérdés, hogy jobb lenne, ha nem mi volnánk. Nem igazán szeretem a szuperhősös filmeket, és nem csupán a röhejes repülő/lebegő pózok és landolások miatt. Minél komolyabban veszik magukat, annál kevésbé tudom komolyan venni a főhősöket. Ennek a fordítottja is igaz: ebben a műfajban az öniróniában szügyig gázoló Deadpool- és a lépten-nyomon egymásba tenyerelő karaktereket űrcsatasorba állító Galaxis őrzői-szériák a kedvenceim. Még ha utóbbi (egészen Thor érkezéséig, a 3. részben) nem is pedigrés szuperhősökről szól, és lássuk be, Deadpool sem egy Superman. A HöKöm Project és a Líra és Logika Teátrum Wándör Wumen és Szuperman című előadása szintén be van oltva komolykodás ellen, és a főszereplői még csak nem is szuperhősök. Bár lehet, hogy azok. Tovább a kutszelistilus.hu cikkére >>>
Sára Sándor / Fotó: B. Müller Magda „Emlékszem, hosszú évekkel ezelőtt feljött vidékről egy fiatalember, egy hallatlanul érdekes fotósorozattal. Álomszép dolgokat csinált. Úgy hívták: Sára Sándor.” Így emlékezett vissza Sára felvételijére mestere, Illés György. A fényképészetben gyökerező pontos, szigorú kompozíciók mellett társadalmi érzékenysége, illetve a történelmi-morális témaválasztás egy életen át meghatározta művészetét. Emlékezetes filmekben nyújtott operatőri munkáival, dokumentum-, és játékfilmrendezéseivel, valamint fotóival egy fél évszázadon átívelő, nagyszabású és sokszínű életművet hagyott hátra. November 28-án lenne 90 éves. Amikor sokszínű életművet emlegetek, nem azért teszem, mert jól csengő szófordulat. Sokkal inkább azért, mert Sára munkásságára maximálisan illik a „sokszínű” jelző, hiszen elképesztően változatos műfajokban és szerepkörökben próbálta ki magát. Széleskörben talán a hatvanas-hetvenes évek, az „aranykor” magyar szerzői filmjeiben nyújtott operatőri teljesítménye miatt ismerik, de filmtörténetileg éppoly jelentősek saját játékfilmrendezései. Ezen túl készített történelmi dokumentumfilmeket, a televízió számára például 25 részes sorozatban dolgozta fel a doni katasztrófát (Krónika), de művészetszervezői tevékenységével is formálta a hazai mozgóképkultúrát: többek között az alatt a hét év alatt, amikor a frissen induló Duna TV vezette. Tovább a magyar.film.hu cikkére >>> 
|
