Videó

A Magyar Hang videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal


Magén István: Trianon

A félelemből lép át, ábrázatának folyamatossága inkább látszat. Munka közben a megsemmisülésig kúszik a létrán. Fejen áll a kövön. Homokbuckák határozzák meg a bennük eltemetet embert. Akik jönnek, azok mélyebb értelemben inkább csak formák. Hibrid csillagok a tolerancia megvalósulásáért. Egérfogók csattannak támogató részvéttel. A madarak verset írnak, korábban hőstetteket hajtottak végre. Meggondolják, hogy nem akarnak-e visszalépni. Bizonyíték nélkül teljesítenek kérést és parancsot. A szétdúlt kanyarban botrány készül. A gubancos fű izzad, elvesztette a szemüvegét. Sőt azonnal meg is jelent rajta a bokrokkal benőtt vizesárok. A nagyok közül való, embert rajzol látlelettel, többször elszalad megnézni az emlékművet. Ennek az érzésnek a kényszerét csak durva mozdulattal érzékeltetheti. Rátámaszkodott, kiszámíthatatlan és zárt volt, bármiféle jelentést is hall, érzékel, meghaltak körülötte. Anyanyelvünket feltöltjük az érdeklődés küszöbéig. Szegény szürcsölők, rengésre lépők, a pipa szétesik, És a nevek, melyek valaha is megszülettek.

 


Kép forrása: welsimanohaz.blog.hu

 

Három ember

 

egyik

elnöki díjat kapott.

 

másiknak Isten fejére helyezte

a kezét.

 

a harmadiknak csak a perec

lyuka maradt

 

mind a három jó

valamiben!

 

 


Kép forrása: Pixabay

VELED

A fejed két kezembe fogtam, hajadba túrva egy délután.
Elmosolyodtál.
Láttam a szemedben – kancsalít, ha közelre néz –
magamat, mint csupasz, riadtan kucorgó gyermeket.
Mamázhatnékom van néha – látod?
Arcod völgyeiben csillogó barna tengerszemek…
Megmártóznék, hogy kiszállva, a bőrömön vigyem még a rákenődött cseppeket
aztán bebújok a ruhád alá, hisz ott vagyok otthon, benned létezek

NÉLKÜLED

Most csak kavicsokat sírok.
Repedezett máló szobor és pereg ki belőlem az életem

HIÁNY

Jó, hogy mondod!
Persze, szervezek majd valami bulis programot.
Csak most…(nem is látod, Édes?)
megnyúzott vagyok,
lüktető véres húscsomó,
egy alvadó, liluló, zöldellő vérlepény
és valahogy’… nem szervező éppen.

 

 
Illusztráció: Marius van Dokkum

Az asszony főzött, Bódog újságot olvasott. Átböngészvén a faliórára meredt: fél tizenkettő. Tizenkettőkor ebéd, utána alvás, tévé, vacsora. Nagyjából ennyiből állt a napi program. Sétálni, szomszédolni nem szeretett. Pedig nyugdíjas létére ugyancsak ráért. Kedvére barkácsolhatott volna, esetleg kertészkedik, malacokat nevel. Ehelyett inkább a nappaliban csücsült, nézte a tévét, és nosztalgiázott, Régente bizony nem ért rá unatkozni. Előbb a tanulás, majd a munka miatt, bár az átlagnál sohasem vitte messzebbre.

– Rá se ránts! – vigasztalta „barátja”, a jólfésült Győző. – Katonák nélkül a tábornok se sokat ér.

Bódog arcára könnyű felhő röppent. Már az általános iskolában is együtt nyomták a padot, ugyanabba a lányba szerettek bele, és egy sportterembe jártak edzeni is. Csakhogy a leány Győzőt választotta. Győző volt a bajnok, az iskola s a karateklub példaképe, aki mellett Bódog egyre hátrább szorult. A fiú csak nyelt, nyelt, mosolyba gyűrve tehetetlen dühét. Aztán az élet szétfújta őket. Győző egyetemre, ő egy autószerelő műhelybe került. De a szívében ott maradt a tüske, és az azóta is szúrja, adósnak érzi magát, amiért sosem sikerült revánsot vennie. Elsősorban Győzőn, hiszen többnyire miatta futott holtvágányra. Megölte a hitét s talán a jövőjét is, még mielőtt kinőtt volna a bajuszuk.

 


Fotó: Standovár Ágota

istenem, annyira pici vagy
mint a tengerparti kövek
kedvem volna felkapni
eldobni, hadd pattanj párat
a víz felett, biztosan úgy
hullanál alá, mint ide-
künn az őszi falevél

 

 


Fotó: Csengődi Péter

 

A DELTÁBAN

 

Rohanni akarok

Feltépni a föld bőrét mint durva kartonpapírt

Homokviharban körözni

Át akarok vágni a nagy síkságokon ismét

 

 


Debreczeny György Fotó: Hegedűs János

 

a nagy költő repülő rovar volt a karbon korban

tori része látszódik három pár lábával

a kérészek egyik őse lehetett

iszapos agyagban hagyott lenyomata

igazán szerencsés lelet

 

legélesebben a nagy költő tori része

látszódik három pár cipőjével

a kövön hagyott lenyomat szerint

először pár millimétert haladt a csuszamlós felületen

mielőtt a legmélyebb cipőlenyomatot hátrahagyta

 


Kép forrása: Pixabay

Szegény Csabika! Úgy látszik, rohamosan öregszem vagy várom a világvégét én is, de egyre több olyan esemény jut eszembe a múltból, mikor bután láttam.

És ezért bután is ítélkeztem. S most jó volna megkövetni azokat, akiket tükör által és homályosan láttam. Mert miért is ne lehetne az utolsó ítélet előtt egy saját utolsó ítéletet kezdeményezni.

Vagyis csak menni. Menni magam után és gondolni arra, aki szembe jut. Megnézni újra. Hiszen talán épp’ ezért jut eszembe. Csabika, ahogy ül, és rejtetten ugyan, de maszturbál. És kék a szeme alja. Mert bizonyára otthon is ezt teszi. Mert az apja neveli és biztos kurvázik, és akkor a kisfiú is csinálja, amit lát. Fújj! Pedig hát szegény gyerek kezdetben csak otthon akart ébren lenni. Nem azért rázogatta, mert magányos volt és némi örömhöz akart jutni. Nem. Csak ébren akart maradni. Félt a csöndtől, nyugtalanította az apja nyugodt légzése. Mert ez volt, ilyen volt akkor is, mikor reggelre az anyja elment. De most már résen akart lenni, készenlétben, ha az apja is el akarna menni. Akkor már ébren legyen, és tehessen ellene valamit.

 


Magén István: Kis Robot

 

Most tehát tudod mi van még rajtad kívül,

eddig magadról tudtál csupán.

Kafka

 

hiába él itt hétszáz szó-szobor

napjainkban lehet elzongorázta még

mutatta mérhetetlen két fűrész láb a

felhőben drónok célképzetként áram

körben okoz megalkuvást a csönd

vége felé és a konyhában bográcsok

testhez szabva magas homloka hirte

len érdekek kereszteződésétől sima

szavakkal sérteget matematikailag

 


Cseri József: Megpihenve

Akkor hullottak le a fákról az utolsó, sárga levelek.

Leszállt a metróról, és egy kopasz, rosszarcú férfi utána kiáltott:

– Magyar vagy?

– Igen – mondta rezzenéstelen arccal, de azért egy picit megijedt.

– Hála istennek!

Közeledett hozzá, de fogalma sem volt, miért. Amúgy sem hitte, hogy szóba kellene állnia egy ilyen alakkal.

– Az édesanyám fenn van a jegyautomatáknál, de nem tudunk telefonon beszélni, mert túl nagy a zaj. Ha már úgy is arra mész, segítenél neki?

– Ja, igen, persze.

– Köszönöm, nagyon kedves vagy!

Felment a mozgólépcsőn, és azonnal felismerte a hölgyet. Nem volt nehéz, ő volt az egyetlen, aki értetlenül állt a járat közepén.

*

 


Mórotz Krisztina fotója

varázsló koromban öt platánfát ültettem erőt adókat
magritte pipájának láttad az egyik ágát fantázia  
ahogy a görög mondja filia  képzelet ezer éve ismerlek már
söpörd félre a földet a lábad alól idd a komló teádat  bódító
hallgasd a mesém gomolygó ködökről poros esőt mosó szeretkezésekről
vizes testünk erdő illatáról az avarról ahol nem jövünk zavarba
fekete szempilláid alá kék színű fényeket varázsolok amikor
                                                        – rádfordultam akkor láttam
                                                        a szakadt farmer foltozott emlékét –        

 

 


Farkas Molnár Péter

,,A boldog emberek mind hasonlók egymáshoz,
minden boldogtalan ember a maga módján az."*

 

Leszáll annál a megállónál, amelyre emlékszik, tétován áll, forgatja a fejét, tájékozódási pontokat keres, de nem talál egyetlenegyet sem. Szemközt, a sínek és a járda között teherautó áll, a járdát a házfalaktól elválasztó keskeny, füves sávon egy nő kopott kabátban, hosszú pórázon egy macskát sétáltat. Maga sem tudja miért, ettől kicsit oldódik benne a szorongás. Áll, figyeli a szükségét végző jószágot, felpúposodó hátát, lógó fejét. A nő zacskót húz elő a zsebéből, gondosan összegyűjti a macska mocskát, elengedi a pórázt és megy a szemeteshez, a macska nem mozdul, nem vált testhelyzetet. Háta felpúposodik, a feje lóg.

Az nem lehet, hogy rosszul emlékszik, mindig itt szálltak le, megismeri a lapostetős házat, homlokzatán, középen, az elsőemeleti erkélyt. Akkor szürke volt ez a ház, falán golyónyomok, most sárga, a lövések ragyáit betapasztották, de különben ugyanaz. Tévedés kizárva. Pár métert sétál előbb az egyik, majd a másik irányba. Barna zakós férfi áll egy bejáratnál, látja tétovaságát, segítene:

 


Kép forrása: Pixabay

 

AZT AZ ŐSZÜLŐ TÜNDÉRLÁNYT

 

Mióta fölösleges lettem, oly nyilvánvalóan,

mint proszektúrán egy lélegeztetőgép,

öregotthonban egy óvszerautomata, vagy

pápáink vezetékneve, szavazófülke a diktatúrában,

egyre csak nő, burjánzik, folyondárosodik a múltam

azóta, emlékekkel, tanulságokkal, tárgyakkal,

szükségképpen nem derűs, inkább bús, kanyargós,

többnyire tanulság nélküli fura történetekkel,

s ahogy mélyülve élesednek tenyeremben az életvonalak,

utólag értelmet nyernek a vágyak, magyarázatot,

egyetlen könnycseppben kucorgó zokogással siratva el

a méltó mulandóságba hívogató lengő csapóajtó mögött,

hol sírkertet formáznak virágoskertünkből

a remegő tüllszoknyás dália-daliák,

s jelenvalóvá virágzik a félszegen várakozó túlvilág,

hol mézpergető idill-időhöz illő díszlet a zengő méhkas,

lám, mégis megszállottan keresem azt az őszülő tündérlányt

ma is, aki értőn belefeledkezve, kortárs verseket olvas.

 

 


Cseri József: Jó veled

 

IDŐ

 

a zenészek a rajongók előtt lépnek fel

a színészek a közönség előtt

csak a költők

olvassák verseiket

a költők előtt

 

o tempora,

o mores

 

 

 
Kép forrása: Pixabay

 

Nem fontos, mondja, s egyáltalán kit érdekelne bármiről is beszélek,

hiszen a köz s érdek mást kíván, és a sebet, mit bennem ejtett

a rejtett semmitmondás, a szeretet nevében lejtett táncok,

melyekből kihunyt lángok ejtettek fejre, ha ellenkeztél netán.

 


Magén István: A hidak

Közvetlen összehasonlítást tett, lepillantott a világűrbe

Fürgén mozgott a meleg, nedves időszakokban. Szétszedték (lásd a mikroszkóp alatt), sejtszerkezetek világítottak, álmaiban ezt a képet (…), meg a nyílhegyeket. Teleszkópszerűen egymásba tolta a kezét. A tenyere kicsúszott az ujjai közül, az ujjai beékelődtek a fogai közé. Részt vett valami adatbázisból való alapegyeztetésen. Gömb alakú üvegfúvó fejjel. A következő ciklus az igazolás. A forró üvegcsepp dagadt a tüzes lehelettől. Karikába tette a karját meg a lábát, jelzett, hogy a jelenet elkezdődött. Karikává hajlították a ló lábát az ügetéssel kapcsolatos koncepciók.

A FILOZÓFIÁBAN KETTEN LAKNAK EGYMÁSSAL SZEMBEN.

 


Kép forrása: Fortepan

 

Csak óvatosan azzal a mit sem sejtő, ártatlan

járdaszéli kíváncsiskodással,

amikor a merevléptű idegen katonák

fényes orrú, fekete félcsizmáikban

átvonulnak a városon mosolyogva,

mert a helybéli felnőttek integetni

előre engedik készségesen maguk elé

a gyerekeket, mindet, akárkiét is,

a tereptarka kísérőautóban meg készülnek kattogva

a képek, a történelemkönyvekbe szántak,

elsőbb azzal a szöveggel, hogy

az ünneplő lakosság lelkesen köszönti,

virággal fogadja a baráti felszabadítókat,

 

 

 
Fotó: 168 ÓRA-ARCHÍV

Sose felejtem el, velünk járt iskolába egy tanyasi fiú, 1960-at írtunk. Nagy szegénység volt mifelénk akkoriban. A tanyasi kisfiú mindennap jó nagydarab háziszalámit hozott uzsonnára. Szünetben csorgott a nyálunk, amikor előttünk beleharapott. Vérpiros, vastag kolbász volt. Pirosra maszatolódott tőle a kisfiú szája. Mi meg szédültünk az éhségtől a tízórai szünetben. Hárman voltunk cigánygyerekek az osztályban. Egyik szegényebb és éhesebb, mint a másik. Azon törtük a fejünket, hogy kéne a kisfiútól szerezni egy kis darab kolbászt. Tudtuk, hogy ha kérünk tőle, úgysem ad, mert nem barátkozott velünk senki, ő sem. Olyanok voltunk a suliban, mi hárman, mintha egy másik bolygóról jöttünk volna. Na, valamelyikünknek, nem emlékszem, kinek, eszébe jutott, hogy bele kell kötni a kisfiúba, úgy tenni, mintha meg akarnánk verni. Egyébként eszünkben se volt ilyesmit tenni, de a megfélemlítési módszer bejött! Az egyik cigánygyerek a kis tanyasi fiú mellett ment el, és szándékosan nekiütközött, mintha véletlenül történt volna. Aztán a kis tanyasi gyerek megszólalt:

 

Ki volnék én? Egy kubista költő?

Akit olykor az ösztön, máskor egy-egy citátum

Vezet el a gondolatképek világába? Denkbild.

Vagy inspiráció nélkül, maga az Örökkévaló

Nüánsznyi áttételei szülik a megoldásokat.

S csak átfolyik a lelkemen a szöveg,

Mint egy fénylő folyó, amiben ott a szó-

Tá, a grammatika, a felcserélhetetlen

Egyediség? Történő megíródás.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal