VideóA Magyar Hang videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Nem emlékezett a házra. Ez először zavarta, napokon − inkább éjszakákon − át erőltette az agyát, képeket keresett, bármit, amibe megkapaszkodhat, ami segít felidézni bármilyen apró emléktöredéket. Végül egyetlen kép villant be, alig érzékelte, már továbblépett, valahol egy poros utcán járt, amikor hirtelen elzsibbadt. Ez a zsibbadás jelezte, hogy valamin átsiklott. Gondolatban visszaugrott, keresett, kétségbeesetten akart emlékezni, de mire? Istenem, mire is? Feküdt behunyt szemmel, és maga elé képzelt egy házat egy utcán, a ház kapuját, nagy, barna kaput, az egyik szárnya bezárva, a másik tárva, látta a kapu kis ablakát, az üveg szürke a portól, rajta repedés, amely a jobb felső sarokból kiindulva halad lefelé, középtájt kettéágazik. Rozsdás díszrács védi az ablakot.
Horgolt csipkeként, Lágyan borítva fedni a vackolva melegítő karod, és omlani e boltívként feszülő ölelés alá, hogy a szégyenné tanított gyengeséget, mint árván csivitelő madárkát, elbújtasd, védd karjaidban, hogy otthonra leljen benned.
Igazából már reggel megírhattam volna a nap örömét, mert olyan szerencsében volt részünk, amire már régóta vártunk: 3/4 9-kor végre láthattunk egy Herculest. Egészen pontosan egy Lockheed C-130H-2 Herculest, a román légierő katonai gépét. Tudom, sokan nem erre számítottatok, hanem valami kézzelfoghatóbbra vagy anyagiasabb természetű örömre, de nekünk ez is feldobta a napunkat. A kapcsolatom a katonai gépekkel nem kezdődött zökkenőmentesen: a háború kitörésekor konkrétan zokogtam, amikor az első mély hangú valami este negyed 10-kor eldübörgött a ház fölött. Soha nem hallottam még ilyet. Az éjsötét felhők felerősítették a dübörgést, hirtelen azt sem tudtuk megállapítani melyik irányból jön, s merre megy. Kint álltunk az udvaron, és annyira rettegtem, hogy a következő pillanatban talán zuhanni kezdenek a bombák, hogy megdermedtem. Úgy éreztem, mindennek vége, ez elől nincs is hová menekülni. Szörnyű volt.
A szeretetben nincs félelem. A teljes szeretet kiűzi a félelmet. A létnek a művek adnak értelmet. S hárman tesznek bizonyságot. A Szellem, a víz és a vér. S akié a Fiú, azé az élet. Ha nem is mondja, már célba ért. S aki megalázza magát, gyarapodik. Az önérték záloga a szerénység. Naggyá lesz, aki a másikért él. Az oltáron lakik és el nem ég. Ékesség és fenség jár előtte, Istenben bízik, megerősödik. Lelkében okos hatalom lakik. Tetté változik át nála a hit.
Fotó: Korányi Mátyás
no.1. Hajh, hajnal!
Aki kukás akar lenni, korán kell annak kelni.
no. 2. nyakleves
kaptam a sorstól egy nyaklevest pompásan sikerült a krumpli is megfőtt a tészta is
Már spicces volt, amikor meglátott a pultnál ücsörögni egy gyönyörű nőt. Mellé ült, és igyekezett minél józanabbnak tűnni, amikor megszólította. – Szia! Nagyon csinos a frizurád. A nő meg sem rezzent, viszont mellette egy ápolatlan, borzos hajú, idős férfi egyenesen ránézett, szúrós tekintettel. Hirtelen azt hihette, hogy hozzá beszélnek. – Tetszik a karkötőd. Hol vetted? – próbálkozott tovább. A nő saját csuklójára nézett, aztán az idős férfiére, majd meglepődve fordult felé.
Juhász Erzsébet Kép forrása: jelenkor.net
Juhász Erzsébet emlékére
Huron-tó mellől ugrott át egy vadász a Citybe. Kávé mellett ültünk szótlan. Asztalunk, picike háromlábú csudabútor, matt ruhába bújt. Ünnep itt nincs. Komor most minden. Mély álomba szenderültek.
A vadász kezében hosszú puska. Szarvasbőr a teste. Víg hódsipka. Sallangtarisznya oldalát verdeste. Mokaszinját megbámulta a mogorva pincérlány. Zsidó utcára napfény ugrott, kotorva cincérvár!
Bécsi lovak, ti gyönyörűek barnák, feketék, kesék mikor hangozhat fel nékem újra patáitok ütemes csattogása a kis gassékban, ahová vidám utasaitokkal betértek a vén dóm mellől, ahol pikáns illatok lengik körül színes takarókkal borított párolgó, megfáradt testetek
Egy harmincnégy év körüli költő a buszmegálló egyik padján feküdt részegen. Kezében ott volt a borosüveg, de senki figyelembe se vette. Sok volt errefelé a hajléktalan, s az emberek már nem törődtek ezzel – a dologgal és az üggyel –, ezért nem érdekelte őket ennek az emberi lénynek a sorsa. Csak éppen ő nem hajléktalan volt, hanem egy sikeres költő. És most itt feküdt. Álmában lidércek gyötörték. Majd hamarosan magához tért. A busz motorja ébresztette fel. Egy öregasszony sétált arra. A költő, János nem hitt a szemének: hiszen ez az az öregasszony, akivel kilencéves korában itt, ugyanezen a helyen találkozott. Ő is felismerte a művészt. Csalódott benne. Borosüveget fog? – Jó napot Irma néni! Emlékszik rám? – Hát persze! Kilencéves korod óta nem láttalak! – Ó, azóta én már költő lettem! Az öregasszony csendben hallgatott majd megszólalt: – S talán alkoholista is? A költő a borosüvegre nézett. Elszégyellte magát. De hiszen azért alkoholista nem volt.
Lement a vers gondolta ez éppen neki való idő letérkövezett múlt letérkövezett jövő körülnéz mit lehetne ma és hogyan
nagyobb baj botrány nélkül esetleg nem megbámulva senki jászolelhagyót csak úgy enjambementtel ment el levegőzni egyet
nagyot míg a többi jól nevelt akinek harminc ezüstnél többre sose telt otthon kavargatja a fölhabzó forró lencselevest
Helyszín: Kórterem, kissé kopott bútorzat, három ágy, egy üres. Idő: Napjainkban Szereplők: Öregember, Középkorú férfi, Fiatal fiú, Nővér
Öreg: /Az egyik fal melletti ágyban fekszik, kissé kövér, felkel, pakolászik az éjjeli szekrényen, valamit lelök, csörög, nehézkesen az ablakhoz megy, kinéz./ Na, mán megin csak sétafikálnak odale a parkban. Mikor dógoznak ezek? Középkorú: / Félig ülve az ágyban, betegesen sovány, előtte papírok, olvas, jegyzetel./ Mi? Mit kérdezett? Öreg: Hogy mikor dógoznak? Középkorú: Kik? Öreg: Kik… kik… Hát ezek a fehér köpenyesek. Az orvosok, a nővérek. Mi meg csak nyögünk itt az ágyban egész nap, egész éccaka, a fájdalomtól meg sem moccanunk.
Fűkő Béla: Belső evolúció
Látszólag hozzá vadultam vadonom szedreséhez. Csimbókban hajam, szelíd tekintetem féreg rágta odúból réveteg szemlél, akár egy kellékes. Vigyázz! Szögek, élek, borul a színpad, a teremtő tenyerén hasadni kezd az élet. Nyílt sebhelyként tátong a törés, vonal mentén omlik, aminek hullania kell.
11. Összeütközhetnek aszerint, hogy semmi. Véletlenszerű, objektív, értelmetlen. Kanyargó levegőben utazó felhő-járó. Ételmaradék. Az értelem, oszthatatlan, vékony atom. Hogy értsem? Fénylő cetlik, puskák, sztaniolok. Kizökkenti a Földet. Édes, jókedvű, sárgabarack táncosnők táncolnak sapkában. Idő van, a menyecskék lóvá teszik őket. Fölkentelek volna, és kiszabadítottalak volna, mondja, de az még kevés. Megzavarható. Tanács a királynak és a fejedelmeknek. 12. Tengervízzel kevert esőcseppek. (Ud varo ncok) tűz alá vették. Ott vagy a hideg légpárnában. (Go nd ola tok) keringenek a tenger nyílásaiban. Ezen az éjszakán a doktor azt mondta neki. Mendemonda és gyerekek ijesztgetése. Az újkori „hagyomány” jeltelen, de. A gép gondolkodik, de. A jég a felületére tapad. Az örvény által felkavartak (elh ely ez ke d és éről) és méretéről. Semmi nem gondtalan. A táncosnők nem tagadják meg az elveiket. Meghódították ezt a baromira nagy várost. Titkos repülők a város felett. Júlia felolvas az újságból.
Mint minden gyermek, suttyókoromban én is éltem-haltam a cirkuszért. Hol az erőművészek bűvöltek el, hol a hipnotizőrök, addig-addig, amíg egy szép napon magam is gyakorolni kezdtem. Betanultam néhány számot, aztán rohantam kipróbálni. – Nézz reám, és aludj! – Így? – állt kötélnek egyik jó barátom, fél szemét behunyta, és ráütött a hasára. – Hütyü! – De hát én nézlek – mutatott a nyitott szemére –, a másikkal meg alszom – bökött a csukottra. Fülledt, júliusi nyár volt. A kerti fák álmosan bókoltak. Egy egresbokor mögött hirtelen felhorkolt valaki. Gyula, szomszédunk lányának a vőlegénye fújta a kását. – Ezt nevezem! Remélem, a suliban is fellépsz. Bejön az oszi, kinyitja a naplót, aztán, hopp, csurglizni kezd: ég a kunyhó, ropog a nád...
születtem kilencszázötvennégyben, s valószínűtlen fehéren. erről a pillanatról itt.
Ma csak öröm van. Végre mindkét gyerek itthon, ők díszítik a fát, mi Misivel bőszen főzünk. Nem akarok szirupos amerikai filmet háttérzajnak, a találomra elindítottban rútul káromkodnak. A következőben is. Évek óta nem láttam Kevint. Nosza! Aha... „Tartsd meg az aprót, te mocskos állat!” Akkor jöjjön szólóban a klopfoló hangja. Rántott és sült húsok készülnek, a májas hurka épp most csattan szét a sütőben. Semmi vész, minél nagyobb felületen pirul meg, annál finomabb. Puhul a pürének való, a hideg majonézes-hagymás krumplisaláta meg tegnap este óta kint érlelődik a tornácon, már nem fért bele a hűtőbe. Nem akarok többfélét főzni, így is van hat különböző sütemény hozzá. Meg persze Misi specialitása, a gesztenyeleves.
Csák Gyöngyi Forrás: Veranda Művészeti Csoport
Karácsonyi életképek
Fájdalomból és hiányból keletkezik az ötvözet, mintha az űrben lebegnénk: töltődünk fel és lakunk jól a semmivel.
* * *
Meggyújtott gyertya lángja ékelődik a közbe, belakjuk egymás csöndjeit,
lelkemért nyúl egy másik lélek, mely az arctalan évek mögül rám leselkedik.
Tél van, dermedt fagy ül a tájon, s aludni tértek mind a csillagok. Én várlak csak, jajszó a számon, velem a kristályos csend vacog.
Bennem az ígéret meséje, hogy szívem másodszor is elhozom, s te jönni fogsz majd újra érte, mielőtt végleg elkárhozom.
Szemerkél a sűrű, apró szemű, hideg eső. Még ebéd után kezdett rá, elmosva a járda szélére kotort, városi levegőtől megfeketedett hó utolsó csíkjait. Megtisztul a város, most egy ideig csillog, kopottságát elrejti az ünnep. Ahogy lement a nap, a sötét meghozta a ködöt is. Ne valami vastag, áthatolhatatlan, sűrű fehérségre gondolj, ami betakarja a gödröket és elrontja az úton lévők kedvét. Nem, ez csak afféle városi köd, ami inkább hangulatossá, kicsit titkossá teszi az estét, sárga udvart vonva a himbálódzó utcai lámpák köré, megtörve a fényeket. Hol összetorlódik kicsit, hol meg elillan, és sejtelmes hangokkal tölti meg a szűk, sötét, józsefvárosi utcákat. Az emberek kinéznek az ablakokon, a fejüket csóválják és örülnek, hogy odabenn vannak, jó melegben. Szájukban a vacsora megelőlegezett jó ízeivel otthagyják az ablakokat, és a konyha irányába kezdenek szimatolni. Esetleg bort töltenek, vagy valami más italt, kinél mi járja ilyenkor. Sokat számít persze az is, ki, mit engedhet meg magának. A gyerekek játszanak vagy rendetlenkednek, lopják a cukrot a fákról vagy eltörnek ezt-azt, ahogy az karácsony-esteken szokás náluk.
|
