Az alapjában véve szimpatikus férfi állát vakargatva mélyült el a képek közt lógó, kissé ferde, üres keretben, ami a puszta falat tárta a látogatók elé. Természetesen nem belelépve, beleélve, csak erős koncentrációval nézegetve. Amikor érzékelte, hogy nincs egyedül, megszólalt, hátra sem nézve, nem kíváncsian arra, hogy tulajdonképp kihez is beszél. Talán csak megnyugtatta, hogy ha még valaki a terembe lépne, nem néznék magában beszélő bolondnak. – Vajon mit akart kifejezni a művész? A bennünk lakó ürességet? – kérdezte.
csak mondom, a csirke vár, paprikást kéne főzni, de lusta a tavasz, fájó akadálypontok csak váratják a csirkecombokat, pedig mind szép, nem túl zsíros, kecses, rajta egy kis farhát, így olcsóbb, és csak mondom,
és majd vége lesz.. . mert semmi sem örök, csak a repülőről látható gabonakörök. Rajtam a tél, mint olvadt lé, csorog. Nem tartanak már tegnapsóhajok, letört ágakon sápadt tavasz ragyog, bakancsomból három zoknival kizártam a telet, ha lehet, majd veled ébredek, vagy nem is alszunk, csak beszélünk,
Hogyan tudod ezt. Ezt, amit más olyan könnyedén átlép, hogyan tudod ezt fel- venni, a magasba tartani, a fény felé tar- tani úgy, hogy még árnyékot sem vet. Egy pillanat. Valahol félúton köztes.
Ott ülsz a helyén. Csendben nézed. Nézed, ahogyan nem mozdul meg, ahogyan ugyanaz marad megint minden. Nem szólsz, nem érinted. Pedig van úgy, hogy akár pár perc elég lenne. Csak mozduljon már, hátra, előre, mindegy. Most én ülök le. Cssst. Semmi baj.
Szóval, hogy vagyok én, és van az a másik. Az a másik, aki nem én, de helyettem nem cigarettázik, és csakis jégbort iszik kupicá- ból az olyan estéken, amikor félhosszú, fe- kete haját a kontyból kibontotta. Igen, az a másik, aki helyettem 23, és jégkéken ámul minden férfiszót.
Csak nézlek. Tudod, ez a nap sem más, mint az a sok előtte d. Nem az, hogy nincsenek rá d szavaim, csak, ha nézlek, tudo m, az a nap sem volt más, ugyan miért is ne néznélek téged másnak. Valaki másénak nézlek.
szeretkezés hajnalban, aztán szeretkezés kávéval, amennyi cukorral kéred, pereg le rólam a mosoly - a fényben fehérebb felhő béget - megint fekete foga harap le egy szeletet a mégből -
Azt mondja, két sarokkal arrébb. Nem a Szürkebarát utca, legyen inkább a Kossuth. Azt mondja, írt, neki. Egy nyert, egy vesztes csatát. Az egyetlen háborút.
most írom, először, hogy cseresznye- fa. nem virág, fa. lombos, ágas, törzs- gyökeres. fa. nem a madár, nem a te- tejére tűzött ég, nem a rajtad pihegő csillagok. "csak" fa.
Tényleg nem tudom eldönteni, felnőttél-e önmagadhoz. Nem az, hogy az évek, vagy a centik nem stimmelnek papíron - már ha valami, valamikor papíron egyáltalán stimmelt -, hangulat van, mindössze ennyit tudok. Rólad.
A símaszk mögött, lángoló utcakő mögött egy arc van és ifjúság. Ott hit lobog, amott a zászló, s a mellékutcákban árulás. S a jelszavak tartalma is lobog: hol jelent, hol eltakar. Szél fújja mind, és agyakra, mint óriásplakát ragad. E szélben úgy állok én, lobogva, mint ki fennakadt. Önálló öntudat, ökörnyál a pesti őszben.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
