Rónai-Balázs Zoltán: Urbánus poémák
Lobogás
A símaszk mögött,
lángoló utcakő mögött
egy arc van
és ifjúság.
Ott hit lobog,
amott a zászló,
s a mellékutcákban árulás.
S a jelszavak
tartalma is lobog:
hol jelent,
hol eltakar.
Szél fújja mind,
és agyakra, mint
óriásplakát ragad.
E szélben
úgy állok én,
lobogva, mint
ki fennakadt.
Önálló
öntudat,
ökörnyál
a pesti őszben.
Reggeli dal
Reggeledik,
libabőrösek a házak,
borul vörösbe a kondenzcsíkos ég.
A természet fia vagyok,
ezé a természeté.
Fémek, betonok, műanyagok
e sziklák, fák, füvek:
íme egyben anyám és hazám,
innen túl messze nem mehetek.
Aszfalt ösvényeinken itt robognak
ismeretlen testvéreim
(mint az enyém, éppen olyan
óra van a mellkasukban),
dolgozni, meg venni mennek,
és ezt én is így tanultam.
Megszokott, nem furcsa semmi.
És tán az Isten sem idegen még,
ha ő ez a hűvös, illó szentség,
ahogy az új nap az utcákba ömlik.
Egy régi ház konyhája
A Moszkva téren egy öregember
lépett ma hozzám.
Nyugdíjas vagyok, nem hajléktalan,
mondta,
hüvelykujjnyi vadhús az arcán.
Kopott volt, tiszta, és merev.
Olyan, mint egyszer egy régi ház
konyhája este, mit hőtelen
villanyfény töltött meg légporcelánnal,
és egyedülség csordogált
az asztal lapján, kis Styx gyanánt,
ahol a csöndet dologtalan konyhakés vigyázta,
míg útra készülődtem,
fejembe nyomva a szükség barna kalapját.
Ha látod, adj neki egy százast.
A homlokod mögött a fény
Élő csontot kapirgál a késztetés,
hogy jobb legyen
és annyira fáj,
hogy nem dönthetsz, csak eldől,
eldőlt, mert hűtőgépet veszel,
és talán később egy lakást…
A homlokod mögött
vastag kötegekben áll a fény,
az asztalodon gőzölög a csirkepaprikás,
fotelba ülsz, felállsz, lefekszel,
itt a reggel,
somolygó kollégád az első ősz szál,
a helyedre pályázik benned.
Találkozás Verával
A város
szirtjei merednek körül,
szívemet a bordák,
korogva robognak
urbánus csordák,
hó esik,
s jólesik,
hogy oly könnyen nevet,
távolba kígyóznak
belőlem acélpár
katéterek,
bennük kilóméterek
csöpögnek csattogva:
egy vonat,
fényszórók mindenfelé,
s mint nyitott tenyerek:
hajában, sötét hullámokon,
hullott, barna platánlevelek…
A bögre kékje
Nincs macskánk,
ruháink tarkasága
gömbölyödik, ledobálva,
hogy legyen a fotelnek értelme lenni
(ne érezze súlyunk híján, hogy árva).
Ablakunkban se Hold, se csillag
nem látszik, paprikáskrumpli-illat
fénylik ötször hatvan watton
És elölfelejtett bögrénk kékje
görbül az esti létezésbe:
negyven négyzetméter mona lisa-arc.
Fénykép, szitáló esőben
(Verának)
Ott állunk, kétágú lámpatest,
köröttünk a nyüzsgő éjszaka.
Nem világítunk egy centire,
fényünk a kettőnknek otthona.
Nézd, hogyan hull alá, csillogón
a soha fel nem dobott idő!
Várunk egy villamost, épp esik,
arcod a nedves zakómra dől.
Az első cigaretta
Milyen jó is annak,
aki a hamuból jósolni tud
magának, mi hogy lesz aznap,
s csak jót, mert jobb az úgy.
Feltúrom csikkel: szürke,
büdös és ugyanúgy hamu.
Az ébredés égésterméke,
egy kevés az asztalra hull.
Innen a konyhából mi látszik?
Az óra a falon pirosra ért.
Dohányoztam, nem ettem
és odakinn talán kék az ég.
Tücsöksirató
A fotelbe dögölve nézem:
festményként állok a falon.
Csak fejem van ott, meg kezem.
Itt mindenem, viszont rogyott.
Emlékszel? Elfogyott a pénz,
s mi túl akartuk élni, két konok.
A gürcölésbe nézd, hogy belejöttünk.
Megszoktuk, már szinte otthonos.
Mit mondjon az ember magának?
Tegnap vettem egy laptopot.
Ma ittam két sört egy régi baráttal.
Hazajössz, és látod hogy vagyok.
Így szállt le az este
a Rózsa utca sarkán
A távolságot, mint üveggolyót –
semmi nyom. Az út eltünőfélben,
Komlós felé lilán sodor.
Egyre mélyebb.
Akácfákba tapogat a szél, a lomb
paráznán suhog.
A megfoghatatlan kéne.
A mindennek éje.
A csillagos ég lassan forog.
A lámpák alatt
az úthoz rózsaszín fényfoltok tapadnak,
égő szemei a bagzó homálynak.
Nekem
mindhiába.
A megfoghatatlan kéne.
Vagy rum.
Vagy marihuána.
Nagy, puha tankok jönnek…
Fekszem fekete gézben,
a tér sötét kolonc.
Az idő heverő kövein
órám kalapál monoton.
Tapintható a csönd;
a van sehol-szagát
szívom, mint tiszta űrt,
könnyű, steril magányt.
Fekszem a fekete gézben.
Körüldereng lilán
az átgondolt levés,
hogy az már szinte fáj.
De nagy, puha tankok jönnek,
lánctalpuk feloldozás.
Majd ideérnek, s lágyan
álomba tipornak át.
A Tesco-ból ki
Gyaloghering vagyok. Köztetek.
Laposan cikkan tekintetem.
Rohanni kellett volna a Napba.
Táskámban egyheti élelem.
Van kalitom...
Van kalitom, bülbül madaram,
gömbüvegem, rabszolga halam,
lelkemen ékszer: hús, amiben
függök a létben kényszeresen.
Nem vagyok új, vagy a lényem ilyen,
zsíros a karfa a vén fotelen,
ritkul az ájer, szénszaga van,
télszag a szén szaga, téli arany.
Földre szivárog, a rácsaimat
ékiti éppen az alkonyi nap.
Két karalábé méla szemem,
senki se jönne mulatni velem.
Anzix a parkból
Harangoznak. Vasárnap van,
az emberek vasárnapoznak:
rántott húst ettek, meg húslevest,
és most délutáni dolgokkal
szórakoznak, vagy ülnek egy padon,
mint én, hangosan, vagy hallgatagon.
Fölöttünk a fák lombja közt
kék csipke az ég,
verebek csiripelnek az autó-surrogásban
(ez csak egy park, körötte: város),
a „sétálón” görkoris-mutatványok,
mellettem két, élre vasalt
hivatalnok Bayern meccsről magyaráz,
mintha ott lettek volna,
közben megy le a Nap.
Leül a fák szélére,
és mint az árnyékok, puhán
úgy nyújtózik bennem, lassan,
gyökérként megállíthatatlan
valami lusta és csodás,
hogy létezem.
Mintha mosódó tájban
Könnyü hiábavalóság.
Napra kitett tenyerek.
Nyíló meggyfa tövében.
Mintha örökre gyerek.
Mintha mosódó tájban
Zsánerkép. A keret
Rézkarikáján átvert
Önmagamon kapu lett.
Megjelent: 2014-07-16 09:33:43
 |
|
Rónai-Balázs Zoltán (1970) költő, a Veranda Művészeti Csoport alapítótagja |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
