Szépirodalom

Jézusom,
feszült figyelemmel
követem sasszárnyként
kitárt karjaidat,
szöges ellentétben adósoddal,
júdással,
aki egy zsák pénzzel lóg.

Emlékszem,

mikor anyám az ágyamra ült,

és felolvasta a kedvenc mesémet

lefekvés előtt.

Aztán, ahogy múltak az évek,

az élénk álmok együtt fakultak

anyu újra- és újramosott pólóival.

gyere már, hagyd békén a kutyát
apa nincs itt, dolga van
ne egyél annyit, megfájdul a hasad
ne nyúlj hozzá, nem játék
tudom, hogy fáj, de szükséges
gyere gyorsan, mert jön a kocsi
most sietünk, máskor nem szabad
apa jön, csak orvosnál van
hozz kenyeret a boltból
váltsd ki a gyógyszereket
öltözz, meglátogatjuk apát
most erősnek kell lenned
apa többet nem jön haza
ne sírj, mindenki minket néz

Apuval hangosat játszottunk.
Ő volt a zaj, én a suttogás.
Ő volt az erős, én a fontos.
Szeretek a fontos lenni.
Anyu nem értette, mit játszunk.
Csak szólt, hogy kész az ebéd.

Az idős bácsi felkelt, felöltözött, megkente kicsit a nyakát a pacsulival, amit még a fiától kapott Karácsonyra. Kivett a harmadnapos kenyérmaradékból két szeletet, jó vastagon megkente margarinnal, hogy ne legyen olyan száraz, kolbászt aprított közéjük, egy alig használt szalvétába becsomagolta, betette a kabátzsebébe, és elindult dolgozni.

Kiveszem egy perce a fülhallgatókat,
hagyom hogy belémigya magát
az elavult város zenéje,
ahogy a kereplő teherautók ritmusára
szólózik a nyikorgó villamos,
és vén koldus vokálozik
egy korhadó fapadon.

A férfi mosolyogva ébredt fel. Kimászott az ágyból, felvette puha köntösét, a gázrezsón meggyújtotta a cigarettáját, és miközben ízlelgette a füstöt és jókedvűn dalolt, feltett egy kanna teavizet forrni. Ludmillára gondolt. Ma végre kinyírja azt a büdös kurvát.

Egy idős néni lép be a hentesüzletbe, a kerekes bevásárlótáska nagyot csattan a metlakin, ahogy áthúzza a küszöbön. A kapkodó eladó szinte rá se néz, de ezért igyekszik kedves hangon üdvözölni.
- Szervusz drágám! – szól a néni – Abból a kacsacombból kérnék kettő nagyobbat.
- Nem lesz az magának kicsit drága? – kérdez vissza a hentes.
- Nem nekem lesz, drágám, a fiam jön át látogatni az ünnepek alatt. Neki akarom megsütni.
A hentes kiveszi a combokat, leméri, szoroz a számológépen: 775 forint.
- Egy ötszázas lesz, ha nem lesz más.

Munkából hazafelé tart az örök gyerek, gyalogol a villamostól hazáig, és közben azon gondolkodik, hogy mennyire unatkozik. Ha most otthon lenne, éppen valami filmet nézne, vagy játszana a számítógépen, vagy bármi mást csinálna. Most viszont minden tevékenysége abból áll, hogy egyik lábát a másik után teszi le a földre, de mást nem tehet, mert mielőtt bármelyiket tehetné az előbbiek közül, haza kellene érnie.

A férfi álmosan betotyog a konyhába, kivesz a szekrényből egy csészét, és teát tölt magának. Zavartan néz körül, majd kiordít a nappaliba.

– Vettél?

– Mit? – kérdez vissza kiabálva a felesége.

– Olyan izét.

– Mizét?

– Ami ebbe kell.

– Mibe?

– Gyere már!

Hej, kutya sors, te szeszélyes, gunyoros, csupán rajtad áll, hova pottyantod fiaid, s mivé teszed őket, így van ez jól, ki merne rajtad számon kérni logikát. Zavaros, változatos, sokszínű ez a mi nagy színházunk, beletörődött éhenkórász vagy elégedetlen módosként is tévelyeghetünk porondján, fájdalmunk és örömünk, bánatunk és közönyünk szőtte cifra ködmönünkben, de hát ebben rejlik egész létünk lényege. Engem épp nem kímélt ez a csélcsap végzet, amiért is hálával tartozom neki, mert oda helyezett, ahol ritka érdekes színjátéknak lehettem főhőse.

Lehet, hogy a hajnali utazás hangulata szüli a periférikus ideákat? Lehet, hogy a zaklatott álom zilálta gondolatok tömegét a zötyögő villamos rázza helyre? Lehet, hogy a külváros impressziói ébresztettek rá, hogy csupán ideiglenes vendég vagyok ezen a bolygón? És nem csak ezen a bolygón, hanem ennél a vállalatnál, a Soroksári úton?

–Szoktál emlékezni „arra”
–Gyakran. A tények és déjá vu bűös mezsgyéjén vált alkotóelemmé bennem. Az a frakcionálóvá átalakított ódon szövödeépület, mint külön világ a peremvárosi diszharmóniában, félhomályos csarnokával, benyíló, szürkefalú termeivel, vacogó hűösségével és kísértő melegségével maga volt a testet öltött anakronizmus, melyen át tovább teremtőnek a meg sem történtek is.

Joe olyan fura egy figura volt, de olyan…  Ha el tudnám ezt nektek mondani, Isten bizony… Szavak… Mindig csak azok az átkozott szavak! Ha zenész lennék, ha tudnék harmonikázni vagy ilyesmi… De nem tudok…
Így csak ez maradt, és Nektek meg kell hallgatnotok az ő történetét. Hogy nem érdekel? Hogy szartok bele az egészbe? Hogy sokkal jobb leszbi shaw-k vannak, meg Való Világ, meg ilyesmi? Hogy inkább nézitek a tévét? Hát tessék csak! Bámuljátok napestig, én nem bánom. Olyan történetet, mint Joe-é, olyat sehol nem találtok még egyet! Sehol a világon, ezt én garantálom Nektek.

 
A hullák már régen nem úszkáltak a Tiszában, mikor Schwartz Jakab jobban lett. Visszatért az étvágya, meglepődve észlelte, hogy fehér paplanos ágyban fekszik, és mindenki nagyon kedves hozzá, s a házigazdája, a kövér szegedi molnár, akit Lőw Emmánuelnak hívtak, elmagyarázta neki, miszerint most ő Szilasi Jenő, nem, nem Schwartz Jakab, tessék elfelejteni ezt a nevet, és segédként dolgozik nála ősz óta, ahogy visszatért az olasz frontról, ezt kell mondani, ha valaki kérdi. Emmánuel úr persze, nem tagadja le, hogy ő maga szintén zsidó, de őt már régóta ismerik a városban, s mivel nem csak őröl, hanem két kis péksége és egy cukrászdája is van a belvárosban, s a tiszt urak tőle szoktak mákos kiflit, lekváros és túrós batyut, meg különféle pogácsákat és palacsintákat rendelni. De a segéd urat eddig nem látták a tiszt urak legényei, akiket el szoktak küldeni a ropogósra sült és kemence illatú gyönyörűségekért, ezért kell azt mondani, hogy a Szilasi Jenő egy nagy málé, csak a garatra tud önteni, a malomban tüsténkedni, ezért nem találkoztak vele a városban, a sütőkemencéknél, vagy a boltokban. Maguk a tisztek ritkán szoktak kivetődni ide a tápéi malomba, csupán csak akkor, ha frissen fogott harcsára vagy pontyra fájdul meg a foguk. Úgy tartják, jobb az ízűk idefönt, mint Szeged alatt, addigra belevizelnek a folyóba a népek.