Szépirodalom

Ha válladdal nem tartasz engem,
s karóként nem óvsz a világtól,
ha máshol vagy, nem két szememben,
gyenge szavak hullnak a számból.

Tagjaim elerőtlenednek,
ha nem vagy mindig közelemben.
Csak létezem, de nem teremtek,
s hullni látom mind, ami lettem.

Miben reménykedsz?
Meséld el nekem.
Nagy 'van'-t álmodol,
míg tiporsz a 'nincs'-eken.
Olyan vagy akár
egy buta gyerek…
Magadhoz mérnéd
e zord életet.
Nem te idomulsz
- kinek dereka hajolni megtanult -
S holtat keltegetsz a parton,
pedig te vagy ki vízbefúlt.

Mi vagy?

Micsoda sánta
árnyék lettél!
Gyógyszerrel fekszel
s ma borral keltél.
Hát tölts újra költő!
- A bánat itt így vigad! -
De válaszolj nekem,
mi vagy te?

Mi vagy?!

Őriz a táj...
hű kutyaként lohol velem
rőt-bársony szőrére lehajtom fejem
ha fáradok és nincs se kút se ház
csak eladó utak
májfoltos homlokát hevíti láz –
Hű kutyaként lohol velem
Őriz a táj...

Úgy viselem arcom,
mint ruhám:
nem tudva
színét, fazonját
ki tervezte rám.
Sorsom, szüleim,
esetleg
égi kéz
formázta?
Majd hirtelen
azt mondta:
kész?

Uram, engedd,
hogy a világ rám
egy pillantást vessen...
míg kék őszi fátyolba
hullik le testem.

Tél vagyok...
lehelek hófehér illatot,
hadd fonja karjába a tájat,
melyet fölsebzett
ősi vágy, szerelem és bánat.
Csillagokat gyújtok,
legyen vakító fény ma itt:
lássuk összeszedni
a szeretet törvénykönyvének
kitépett lapjait!

Krisztust dajkálsz szívedben,
egy lényt, aki tán szeret.
S a karácsonyi fehér zuhogásban
makacsul mormolsz egy nevet.

Ha egyet szólok:
összeszaladnak a szavak,
keresztet vetnek,
és zavartan fejet hajtanak.
Ha kettőt szólok:
– nem is kell hozzá indulat –
körém térdelnek,
s meggyónják önként titkukat.
Ha hármat szólok:
világgá futnak a szavak.
Világgá futnak,
hogy engem feloldozzanak.

Megáll szívünkön az idő.
Arcunkon holdnélküli éj...
Fáradtan lezuhanó csönd.
Rögök, kövek ítélete koppan,
csodák, fények lázadása döng...
Véreres szemünkben a múlt.
Gyermekmagad is elhamvad benned,
nem menekülhetsz álmaid mögé.
Arcunkon holdnélküli éj.

Álmaimból kifaraglak,
reményeimből kitagadlak,
emlékedbe harapok:
kicsorbul fogam.
A csodák elnyíltak:
hervadt szirmokon
tapos az utca.
Bánatkék emlék
a vágyak sokszöge,
keresztre feszített kacagás
az ember vad hite,
ösztöne.
Tekinteted összetört tükrében
már sose láthatom magam.

senkik építik a
nagyra törő akácot

senkik választják ki a
nagy vizek hajóit

vágyaink templomában élők ők,
hétköznapi csodákat osztók

senkik emelik a piramisokat,
stonehenge függőköveit,
ők izzítják az űrszekeret

  Papír-folyók 50.
     -- Gyász és menyegző 
                                    Radnai Istvánnak                                    
 
Újszülöttként látjuk meg a hajnalt,
Anyánk már várt,  hónapok, évek,
gyertyára csalogatva apró fények.
Elrepülnek a napok,  holdak, paripák.

Jönnek a lányok, asszonyok,
piac a táj,
vesznek itt mindent,
nyit a bazár,
árulnak kincset, kacatot,
hontalan álmot,
égi hazát.

Csontjaimon már
csak a madárként vergő-
dő lélegzetem...

Virágszirmaink
napot s holdat vettek fel
úti társuknak.

Egyre több múlt időben ragozott ige,
egyre inkább nem figyelsz senkire.
Egyre több feltételes mód a sorsod,
elátkozod istent és magadban hordod.
Tudod-e a könnyek útját,
a sírás mélységét ismered-e?
Az akarat üdvösségét,
a ráncok szégyenlős hallgatását
tiszteled-e?

Már rezidens volt, amikor elcsapták. Nem a szaktudásával volt probléma. Kitűnő diagnosztának bizonyult, nagy jövőt jósoltak neki a professzorok. Ám egy szép napon látásvizsgálatra jött hozzá egy elegáns úr. Mindenáron jogsihoz akart jutni. Vastag borítékot csúsztatott a fiatal doktor zsebébe, aki nem tiltakozott. Inkább kvízjátékot csinált a vizsgálatból. Odaállította ugyan a pácienst a számjegyekkel teleírt lap elé, de kérdésekkel segítette. „Október hányadikán ünnepeljük az ötvenhatos forradalom évfordulóját?” „Hány éves korig érvényes hazánkban a tankötelezettség?” És így tovább.

Kollégista korában fedezte fel szónoki képességeit. Szobatársa elszabotálta volna az esti fogmosást, erre ő hatásos kiselőadást tartott neki a fogszuvasodás folyamatáról. Miközben beszélt, fokozatosan változott meg társa tekintete. Aztán amaz keservesen felcihelődött ágyáról, fogta fogkeféjét, és szó nélkül kivonult a fürdőszobába.

Ám kétséges, hogy a szavak hatalma ott tartja – e az üzemben. Három hónapja dolgozik ott,mégis képtelen teljesíteni a normát. Múlt héten a főnöke kollégái előtt szégyenítette meg. Ő pedig műszak végén odasomfordált hozzá, és bocsánatot kért tőle teljesítménye miatt. Az rá se nézett. Művezető vagyok, nem gyóntató pap, vetette oda a férfinak nagy sokára.

      – Bizony kislányaim, vigyázzatok, csak óvatosan, hisz tudjátok, én írtalak benneteket – szólalt meg egy rezege, öreges, mégis sztentori hang.
    Ezalatt a hatalmas fák ágai kígyóként kezdtek kúszni a levegőben és az agg hang természetes ritmusára hexametereket sziszegtek vagy netán a lágy szellő susogott disztichonokat? Mindenesetre a szokatlanmód tekergő gallyú fák közül egy cirádásra redőződött tógájú, fidres-fodros hajú, bozontos szakállú aggastyán botorkált elő. Ez a vénség, az elébbi hang gazdája, jobb kezében pórázt tartott, annak végén, nyaka körül arany nyakörvvel egy vakvezető törpeelefánt lóbálta busa fejét, csóválta izmos ormányzatát. Vaksi írisz és bogár nélküli szeme fehérjét csak úgy düllesztette (mármint az öregember, nem a vakvezető, ormányos, a szirtiborz és a szirénák (p)esti rokona, /mivel alkonyult már/ mert akkor vakelefánt vezetne világtalant nemde?) és serényen intett megint: 
      – Vigyázzatok magatokra, leánykák, mindenütt veszély lesdekel!
      – Mit zagyválsz itt össze, öreg? – mordult rá Amanda.
      - Ez egy elátkozott hely – búgott vészjóslón Samantha.

      Vanda mindenesetre már nem türtőztethette magát, ez (mármint kartalan fürdőköpenyujjának célzatos, sőt gunyoros birizgálása) volt az utolsó csepp méregpoharába, haragkelyhe betelt, majd kiborult – jaj, jaj, jaj – ennek egyenes következménye lett, hogy jobb kezét ökölbe szorította – jaj, jaj, jaj – s hatalmas lendülettel Brünhilda gyönyörű orcájába csapott – jaj, jaj, jaj. A hölgy a nagy erejű ütéstől leperdült a kerevetről s elterült a kövezeten. Ettől a hatalmas ökölcsapástól az Első Univerzumban napszél támadott és szupernovák kezdettek robbanni, minek folyományaként mellesleg, (mivelhogy Vandának két nem elhanyagolható, mitöbb egyenesen tekintélyt parancsoló melle is vagyon) új naprendszerek keletkeztek, a külső sötétségben, a földön, pedig lemeztektonikai és szeizmológiai tevékenység indult meg az istenhölgyi indulat miatt. Ám Szép Irén legnagyobb megrökönyödésére Hilda nem maradott tovább pár deuterouniverzális (abszolút) másodpercnél a földön, – ugyanis egyéb istenségeket egy hasonló erejű ütéssel egy abszolút (másodikuniverzális) órácskára az öntudatlanság birodalmába szokott száműzni, – hanem fektéből kettőt hátrabukfencezett, s máris talpra szökkent, mint valami macskaféle.