Keresés a honlapon:

Beck Tamás: Columbo felesége

 

Kollégista korában fedezte fel szónoki képességeit. Szobatársa elszabotálta volna az esti fogmosást, erre ő hatásos kiselőadást tartott neki a fogszuvasodás folyamatáról. Miközben beszélt, fokozatosan változott meg társa tekintete. Aztán amaz keservesen felcihelődött ágyáról, fogta fogkeféjét, és szó nélkül kivonult a fürdőszobába.

Ám kétséges, hogy a szavak hatalma ott tartja – e az üzemben. Három hónapja dolgozik ott,mégis képtelen teljesíteni a normát. Múlt héten a főnöke kollégái előtt szégyenítette meg. Ő pedig műszak végén odasomfordált hozzá, és bocsánatot kért tőle teljesítménye miatt. Az rá se nézett. Művezető vagyok, nem gyóntató pap, vetette oda a férfinak nagy sokára.

Egykori szobatársa most börtönben ül autók feltöréséért. Ő pedig itthon várja, hogy megcsörrenjen a telefonja. Tudja, búgó hang fogja megköszönni a vonal túloldalán eddigi munkáját, mielőtt közölné vele, hogy holnap már nem kell az üzemben megjelennie. 

Nem tudja eldönteni, felesége vajon hány érzékkel rendelkezik. Mindenesetre figyelmesebb tévénéző a férfinál; tőle tudja, hogy a sorozat egyetlenegy részében igenis felbukkan Columbofelesége. Érvekben pedig kifogyhatatlan. Amikor a férfi önnön üzembeli teljesítményéről próbált panaszkodni az asszonynak, ő habozás nélkül az intenzív napfolttevékenységgel magyarázta férje lassúságát és figyelmetlenségét.

A férfit szíven ütötte ez az érvelés. Tisztában van a Nap kultikus szerepével. Kollégista korában egyik októberi délutánon felnézett a bágyadtan fénylő korongra, s döbbenten konstatálta, hogy az ördögfejet mintáz. Hunyorogva vizsgálgatta újra és újra az égitestet, de minden alkalommal ugyanazt tapasztalta. Megborzongott, pedig nem nevelték vallásosan a szülei. Úgy érezte, az ismeretlen eredetű jelenség okvetlenül valami rosszat jelent az emberiségre nézve. Este mellékesen vette észre a megyei napilap leghátsó oldalán a tudósítást, miszerint aznap részleges napfogyatkozás volt megfigyelhető. A férfi akkor veszítette el hitét a csodákban.

Édesanyjából csupán egy dallam maradt. Az ő hangján szólal meg, ha olykor eszébe jut. Egyébként semmilyen emlékkel nem rendelkezik róla. Fogalma sincs, melyik napszakban, milyen alkalmakkor énekelte anyja a dallamot. Talán házimunka közben dudorászott, vagy ha jókedve volt. De a férfinak egy életre belemászott fülébe ez a hangsor. Gyakran azon kapta magát gyerekkorában, hogy a tanult dallamot fütyörészi; még azután is, hogy anyja lelépett egy kamionossal, és magukra hagyta őket. Ma már magába fojtja a kikívánkozó hangokat. De tisztában van vele, hogy a beszélőszervek gondolkodás közben is működnek.

Érdekes, más emlékei határozott kontúrokkal rajzolódnak ki előtte. Például, amikor kegyetlenül megfájdult egyik zápfoga. Marokszám nyelte a fájdalomcsillapító tablettákat. Egy hét is eltelt így, aztán kollégista társai unszolására csak beült a fogorvosi székbe. Előtte azonban disznó módra berúgott, hogy bátorságot öntsön magába a beavatkozáshoz. Végzetes hibának bizonyult. Részegen nem tudta megakadályozni, hogy nyelve a működésben lévő fúrófej mellé csússzon. A fogorvos vétlenül belefúrt a nyelvébe, ő pedig üvöltött a fájdalomtól. Az asszisztens pogányul káromkodott. Rövid úton kipenderítették a rendelőből, mehetett a szájsebészetre. Azóta nem kábítja magát sem alkohollal, se más drogokkal, sem pedig reménnyel.

Arról nem tehet, hogy a szorongás adrenalint termel a szervezetében. Egész munkaidő alatt irtózatosan hasogat a háta. Műszak vége felé azonban elfogja a félsz, hogy vajon teljesíti – e az aznapi normát. Ettől varázsütésre megszűnik benne a fájdalom.

Arra gondol, most imádkoznia kellene. Gyerekkorában megtanult egynéhány zsoltárt. Talán az anyjától, talán mástól. Nem emlékszik. S ismét zavarba jön. Egyszer azt hallotta valakitől, hogy aki énekelve imádkozik, kétszeresen imádkozik. De eszébe jut az a szigorú tekintetű pap, aki arra intette tanítványait, hogy Isten roppantmód féltékeny a dallamokra.

Talán lassan dolgozik, de villámgyorsan képes dönteni. A tükör előtt áll, és pillanatok alatt felméri azt is, hogy testalkata alapján hajlamos a skizofréniára. A tépelődő, önmarcangoló embertípushoz tartozik. De álmában már nem a kollégium falai veszik körül. Nem arra ébred izzadtan, hogy társai lefújták borotvahabbal az arcát. Nem. Az üzem beköltözött tudatalattijába. Éjjelente az engesztelhetetlen művezetővel néz farkasszemet.

Jól ismeri ezt az álombéli tekintetet. Kollégiumi nevelőtanára nézett rá így, amikor négyszemközt megkérte, ne hozzon magával több déligyümölcsöt az intézménybe. A szomszéd bácsi fiatalabb korában az idegenlégióban szolgált, és a számára havonta folyósított valutát bevásárló – turistaként Ausztriában költötte el. Jutott a banánból, narancsból az egész lépcsőháznak. A férfi kollégista társainak csorgott a nyála, amikor ő a számukra akkor még elérhetetlen mannából csemegézett. De szenvedtek a tanárok is. Végül igyekeztek tapintatosan figyelmeztetni a dőzsölő diákot, de közben izzott szemükben a gyűlölet.

Amikor végre megcsörren a telefon, nagy levegőt vesz. Elhatározta, hogy méltóságteljesen viseli bukását. Mégis csorog róla a víz, mintha végigszurkolt volna egy kézilabda – tétmérkőzést a képernyő előtt. Próbál valami nevetséges dologra gondolni, hogy közömbösítse önmagában az izgatottságot. Például arra az amerikai vándorprédikátorra, akit rajtakaptak a lakókocsijában, amint egy kurva mögött térdel.

A következő pillanat kivételes és megismételhetetlen, akár az epizód, amelyben felbukkan Columbo felesége. A férfi egyszeriben rájön arra, Isten miért olyan féltékeny a dallamokra. Hallgatja az ismerős hangot, és közben fel sem fogja, hogy a vonal túloldalán rég látott édesanyja kér tőle éppen bocsánatot szülői teljesítménye miatt. Pedig a férfi nem művezető.

Még csak nem is gyóntató pap.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-08-01 11:51:52

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.