Videó

Az Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Az igazságnak teste-lelke nincsen,
és feje sincs, hogy jobbra-balra intsen,
csak híja van. S még ő vezekel érte,
hogy valaki az egészből kitépte.

 

Mi marad majd a hét napból utánad,
a sor, a könyv, az átkuszált papír?
Az ember eljön, akár a vasárnap,
és hat napig a hetedikről ír.

 

Úgy mentek el, mint fecskevillanás
a halálosra kékült ősz egén,
s nem ér véget a lélekzuhanás,
csak legördül a szárnyakról a fény.

 

Ez a világ tőled kerek,
hiszen beleszerettelek,
s kör-köribéd, mint egy gyerek,
csillagokat hempergetek.

 

Egyszem ország, egyszem nemzet,
jó ezer év óta,
annyi íjas ifjat nemzett,
félte Európa.

Honnan jött és mit teremtett,
sustorognak róla,
ám, ahogyan István tett-vett,
rákerült a stóla.

 

Keresem, mint egy menhelyet,
hová bújtattad lelkemet?
Alul se, fönt se kint se bent,
de mindenhonnan megteremt,
valahol ott lehet talán
kezed terített asztalán,
kenyér, a bor, meg az, ami
akkora csönd, hogy hallani.

 

A templomkertben leste pár darab,
mint érleli a termését a Nap,
a mi falunkban nem volt otthona,
így nem maradt fönn, hogy került oda,
és az se, hogy egy magja egy karát,
hogy gyémántot mér, bűnök aranyát,
s hogy melyik áldóbb – burok, vagy a mag,
a hittankönyben nem voltak szavak,
hát lelkünk ezért nem lett meggyötört,
ha kiköptük, hogy falja föl a föld,
de barna bőrén átszakadt a fény,
és mézelt sárga béle édesén,
az ízből újabb világ bújt elő,
s mi ettünk mindent, ami ehető,
nagy rongylabdának néztük a Napot,
a világ hozzánk gondtalanodott,
de nekem most is zsák gyémántot ér,
a furcsa mézű szentjánoskenyér.

 

Csak vas-melege tüzelődik vissza,
meg alatta a pattogódó szikra,
a körbe-cső terítni-szárogatni,
a konyha szívverése volt a platni,
nagy, öntött fazék gőzölgött fölötte,
a telt időben alig szánták többre,
az éhe nagy volt, nyeldekelt a beste,
a hasogatott agácot szerette,
de falatozni be-beállt a sorba,
a lecsupaszolt kukoricatorzsa,
egy parasztgrill volt, sült-főtt minden rajta,
és boldogult, ha anyám úgy akarta,
megroppant rajt a héjába sült krumpli,
a sterc, a prézli-reszelékes nudli,
ott pirult kenyér foltos-feketére,
sok tündér-étek epekedett érte,
az igazát is, szeszélyét is tűrtük,
ha sámedliken körbekerekültük,
és áldozódva lettünk odaföntről,
a fölé barnult deszkamennyezetből.

 

A sárga gömbök úgy lógtak a fákról,
mint akik minden tudnak a világról,
a szilvafát, az öregedő körtét,
a két barackfa mindenik gyümölcsét,
a cseresznyén az égre korhadt ágat,
a lábnyomot, mi ott maradt utánad,
a tavaszt, ahogy szirmot bont az ágnak,
a csirrogását sok vendégmadárnak,
a napfényt, esőt, nyárnapok futását,
a madárfüttyös hajnal hasadását,
a súlyra hajtott ágak büszke álmát,
a fákat, kik a szelet zabolázzák,
a rigócsalád íves föl-le röptét,
a kerítést, a búvós zugok csöndjét,
és bokor, fa, fű széles mosolyt ölt föl,
amikor elősárgulnak a zöldből,
nagy utolsónak maradnak a kertben,
s hogy fanyar ízük sejdítse a nyelvem,
az őszi napfényt végső nászra kérik,
és bársonybőrük kőkeményre érik.

 

Van, amikor elhagy minden,
árva fillér lesz a kincsem,
mégis mindig ingyen kapok
minden áldott, drága napot,
sírok, rívok mikor máris
tele van a bugyelláris,
hogy osszam be egyszer bölcsen,
hogy örömöm mire költsem.

 

A padláslépcsőn szembejön a por.
Ma díszvendégként tessékel előre,
és korhadás­szagokkal elvegyülve
a rám tapadt piszokkal antikol.

A múltba lógó rozsdás láncokon
ereszkedem alá letűnt korokba,
meg­megnyikordul a padlásgerenda,
mint pincemély – szimultán – sóhajom.

Gyerekkorom maradni kényszerít.
Körülkering a porló házigazda
(nyitott padlásablakból készakarva
nem szippantottam be friss oxigént).

Körülhatárolódni, mint a térkép
egy belső, szűk országhatár­falon,
s ha visszabont a volt idő, vajon
a múlt­zuhanyban öntisztul a vérkép?

 

Szőlődombok közt zakatol vonatunk fel a hegyre,
égre tekint ez a táj, döfködi szálfa karó.
Ősi ligúr szellem, s erkölcs keveredve a mával,
templomi orgona hív, elhagyatott temetők.
Sziklás tengere partján ámul, néz a turista,
távcsöve lencséjén mozdul a gazda s a kéz:
teste kinyíló bicska, a légben tartva egyensúlyt,
keskeny földteraszon éppen előrehajol,
permetcsővel eléri az alsó szinten a tőkét
– hajdani mozdulat és mostani permetező –,
óbora napfény íze a szádban, tűz a kebelben,
gondűző a nedű, tudd, vele mennyi a gond:
míg kortyintod a hegy vérét és bő adományát,
képzeld, mívese mint hajlik a tőke fölé...
Hányszor mássza a sziklán kígyózó kicsi földjét,
szőleje szintjeit és lelket is adva belé,
hányszor is áll szemben zivatarral, nap melegével,
míg lenn zúgva a mély inti az arra menőt:
meddig a mámor, meddig mézzel, borral az élet?
Termi e föld s ez a kor benned a krisztusi vért?

 

Képzelj egy térképet 
szállj fölé
tekints le a magasból
keress egy várost
gyűts marokba 
minden áldást
mit összekotorsz 
az égen
morzsold el 
a felhő fölött
szitáljon le 
mint könnyű
nyári zápor 
házra szobára
fuldokló légutakra
kettéhasított arcok
tágranyílt pupilláira

 

a vers állandóan mozog
elcsitul hullámokat vet
ülök a partján piszkálom
a vízfelületet
néha beledobok egy faágat
máskor egy jókora követ
vagy leúsztatok rajta
egy üzenetet
hátha valahol valamikor
kihalássza a címzett
hátha ő is ott ül a partján
piszkálja a vízfelületet
követ dob bele vagy faágat
leúsztat rajta egy üzenetet

 

verseid meglapulnak
nyirkos talaj a lapu alatt
s szeretőid az emlékező fűcsomók
akikkel hemperegtél 
táplálnak a gyerekkor páráján keresztül
talpad alatt föveny éled újra
szigeteddé vált a világ
itt élünk mi is
csak nem mindig veszed észre 

 

Toronyfelhők közül
kivillanó színpadi effektek 
mintha kockát vetnének 
egy köntösre 
a tájkereszt kitüremkedik 
az élettér festett keretéből 
belehasít az univerzum 
rétegeibe
magával húzza a földet 
mint egy mozgó járdát 
a sorban állókkal 
pedig létrán is 
mehetnének 
a létnek támasztott 
fénysugárfokon
lent a Bukott Ember 
égnek meresztett térdei 
csontfehéren ékelődnek 
a kobaltkék pászma 
virtuális matériájába
ahonnan mint 
mennyei lepedőn 
lassan ereszkedik alá 
a Türkiz Gyermek

 

Ahogy a Kollégiumból vonulunk
kettős sorban végig a Péterfián
a tiltott ünnep reggelén
lépéseinknek ritmust diktál
a kimondhatatlan
belülről zeng az énekelhetetlen
kokárda helye ég gallérajinkon
egy kifordított fekete szoknya
fércöltései – néma tiltakozás
absztrakt jelrendszere
belehasít a fegyelem rendjébe
szaggatott vonallal aláhúzott hiány
vakító fehéren vibrál
a lánycsapat szürke testén
mint pille szárnyán cikázó
fényvarrat a börtönudvaron

 

Mikor a szó életre kel 
megszületik és elindul 
az emberi viszonyok
kiszámíthatatlan 
útvesztőiben – ott lebeg 
minden kapcsolat fölött 
mint egy mondatszalag
a középkori táblaképeken
verdeső tört szárnyú veréb 
máskor fényben cikázó 
aranyszárnyú lepke 
vagy lecsap mint a dögkeselyű

 

Mászni egyre feljebb,
kapaszkodni fokról fokra, 
nem nézni, hogy zsugorodnak 
a tárgyak, ami fontos, 
úgyis besűrűsödik, 
pingpongasztal zöldje beépül 
a növényzet klorofilljébe, 
visszaépíti a természet, 
benne zöldell tovább, hálója 
összetartja a Földet,
nem számít már játszmák izgalma, 
pulzus lüktetése, arcok lázrózsái, 
nem számít, ki nyeri a meccset – 
fölfelé nézni, tartani a fényirányt.

 

Minden radírhúzás kitöröl 
egy vonást – először a szemet 
ne tükröződjön benne arc 
ne fürödjön benne fürkész tekintet 
ne oldozza fel magát benne a bűn

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal