Vers

        (Kerékgyártó Ferencnek)


omló vakolat gyürkőzik a fénynek
ablakban levegő után kapkodó
párnák paplanok
a tündérmesék itt beégnek
minden szép és elbaszott
a pinceműhely zárva
kukák bámulnak húgyos
patkányszagú lépcsőházra
kicsi lány
üsd össze varázscipőd sarkát
talán egy ciklon elröpít messzire
hol nem csatornából jön az ózon
s hetente kétszer is van
csirkefarhát
 

                                          Szőke Imre nyomán


vasárnap reggel jobban szerettem volna
magam főzni a kávét magamnak
szerettem volna konyhában kotyogni
motyogni magamban valamit álmosan
ami behallatszik a hasábrádióba
de tönkrement a kávéfőző
és vasárnap reggel tönkrementem én is

bartók béla ülhetett úgy az ágy szélén
( tört szárnyú madár ),
ahogy most én ülök éjféltájt a halvány-zöld
szoba csendjében valamiféle bizonyosságra várva:
a piros cserepes épületek tetejét belepte a hó:
szélkakas csikordulna,
csizma súlya sem roppantja a jeget:
alszik ez az elveszett város
 

Megszőtte az estét az ég szövőszéke,
áll az ünnep sudár, örökkön zöld éke,
magabízó a szív, örvendezik, tártan:
a világmindenség időz pitvarában.

Megszületett újra karácsonynak estje,
igazi a jóság, nincs mázolva, festve,
példamutató a gondolat, a lélek,
örvendezhetnek az adásban serények.

Kettétépett, vakult fényképeden
egy félig kész ház még egész családdal –
bár „objektív”, a beállítás rád vall:
vallathatod a múltad szüntelen.

Szerelmem, élet, egyetlen élet!:
én így idézlek, aszályos szájjal
is csak becézlek, asszonyt se másképp, 
udvarollak, mégis és mindhiába:

az álom tündérujja s hermészi ravaszság
          művelnek néha-néha ily csodát,
          hogy légypöttyös üvegeden, valóság,
          vaksi szemem egekbe lát,
          nevesincs tarka madarat,

Arisztophanész vén ganajtúrója,
trágyával hizlalt mocskos paripa,
ha égbe visz az ó-komédia,
tiszteletét előtted is lerója.

Begombolkozva állig,
páncélban mindhalálig,
száműzetésben, pörben,
eleve torz tükörben.

A test föltámadását, mindig ezt kutatta,
főleg asszonyban, s lányban legkivált.
A nőt rágatlan nyelte, s ment tovább,
ha jóllakott, s a hússal jóllakatta.

Hitte: a győzelmet magát faragta
versbe: kőből, kőrisből szép fejét,
amint bólint, és ahogyan kilép:
repülne már, s külön a peplosz rajta,

               Borges emlékének

   Szívem csücskében még elfér néhány morzsa, de a ház kopogó szelleme
nem mutatja magát, csak hangját hallom, zord neszeit, szelíd zümmögé-
sét, hogy lassan már a belső világban sem lehetek otthon, egyre sűrűbb a
homály a teljes sötétség beállta előtt.
   Nézni a folyót, mely idő meg víz; szemem befogja a sötét, tapintható a
homály téveteg lehelete, a másik aki ugyanaz is lehet, a képzelet fura-
formájú csodalényeivel vezetteti magát, a másik nem lát, szeme helyén
az elme, a szív rugózik egyre.

         Szuhay-Havas Mariannának

Nem sürgetlek, híg levessel
nem lakik jól a lélek, bár
kinek kell a tegnapi újság?

Az irodalom nem lóverseny,
ma még süt a nap, holnapra
jó lepi az utat. Hová siessek?

Belül utazom, a szemhéjam
mögött, s ami ma örök, holnap
is táplálék leszen.

aprócska angyal húz át a sötét szobán
megpihen falon, sarkokban, lámpaernyőn
kicsi szíve dobog, kicsit megremeg,
bevilágít záruló szemhéjam mögé
utókép mondanám
lágyan biccentek neki
s már fenn visong a fán
nincs szó
mely az ajtót utána beteszi
ma nem alszom tovább
majd visszatér, s megbököm,
mint alvó anyját a gyermek,
múljék a közeli rettenet
maradjon még
óvja a sötétet reggelig

Két férfi áll a járdán.
Kezükben fehér bot.
Talán át akarnak kelni
talán csak épp odaérnek
amikor elfordul a villamos
emlékeimbe égetve a
sűrű látványt

tettes és áldozat
két lélek egy testben
visszajárnak arra a helyre
egyetlen árnyék vetül a falra
s már nem tudni
ki pusztít el kit újra és újra
hogy ugyanaz-e még a hely
s a halántékhoz pisztolycső feszül
vagy a remény ujja

                   Filákovity Istvánnak, Nagy Istvánnak

Mondtam: vigyetek magatokkal.
Szóljatok időben, menetkész leszek percek alatt.
Még bírom a lassú járást hosszú kaptatókon,
a végtelen teret a messzi síkon.

Ha karom rándítom, bokám ficamítom,
elzuhanok egy pocsolyában, megszaszaggatom ruhám,
kilyukad cipőm, hagyjatok magamra.

Surlófény vetíti egyetlen árnyát
a konyha falára, vizet forral, a
gőzben megnő az árnyék, így veszi
át súlyát, lesz egy vele. Nem akarja
már tovább, beszél hozzá, mozog a
szája az izzadó falon, kintről
visszanyávog a macska, tolmácsot
játszik minden madár. Oda az esély,
felismerni a láthatatlan ösvényt,
a hidat az ázott szárazföld felett
kifelé, vissza önmagához.

Az óvatlan pillanatban mindig
rálel az őrizetlenül hagyott
dolgokra, alkalom szüli a vágyat
vétségbe ejtő napok idején.
Mozdul az árnyék, megriannak a
sejtek, mintha aprócska lény lakná
be a teret, mintha a halál nyugalmát
lengené körül a könnyű déli szél.

Morzsás tasakot húzok a fejemre.
Kezemre haj tapad.
Nyílásaimban víz és víz.
A félelem, a természet nedvei.

Egy másik kertben meghúzhatnám magam
a sziklák mélyén, magként a gereblye nyomában.
Nincs ott más a sziklákon kívül.
Szertartásrendek foszlányait hordja a szél.

A hiány benépesíti a kertet.
A képzelet lerontja a csupaszon szép tájat.
Most otthon vagyok.
Most már nem.