Vers

Gavrilo Princip születési jubileumára
és az I. világháború évfordulójára

Azon a Vidovdanon*, azon a
Vidovdanon mégiscsak: eldőlt minden!
(Ez lett a mi Végzetkapunk, mindhárman
igazán ekkor léptünk túlvilágra)

(hisz a merénylettel voltaképpen
az én életem is befejeződött!)
Nemcsak Ejrópa szívta meg, hanem
én is meg a haverok: Terezín-ben**
a várbörtönben rohadtunk meg élve...
(a „túlkorosakat” meg kivégezték)
Lehet, hogy sokan tényleg elhitték:
mi vagyunk a valódi bűnösök?

sokáig csak állsz a csukott ajtó mögött
és elképzeled ahogy a távolodó léptek
nyomot hagynak a lépcsőházban, aztán
mégis inkább saját nyomvonaladon
indulsz el visszafele, mintha mindig 
mindenben ez volna a legegyszerűbb,
nem nyitod ki a könyvet, pedig

a perc

merészet gondoltam
ugrottam
a mindennapokba
felhős ég alatt
nem volt szó 
nem volt hang
írás sem született
csak voltam ott hirtelen
havasok hideg tekintetében
tengerek langymeleg ölében
te már ismerheted
és élhetted
lám melléd most
kihűlt-vénen újra
én is érkezek

gondoltam merészet

figura

Én vagyok a gyíkkirály
ezen az elmosódott fotón,
bőröm kifeszítve
szárad egy közös folyosón.

Jön egy furcsa széláram
elvisz, mint egy hajót,
gyíkfej orrán 
figyelik a folyót.

Hátul különös
áramlatok csónakokat
partra vetnek
vagy velem sodornak

Zöld és kék
színű ködök,
üvöltik rám:
holnaptól ölök!

a/

ha
feldobod szivárvány
zöld és piros a fehérben,
ha leesik mögötted, 
keresned kell, 
a zavart, bűzös víz mélyén, hisz
az nem lehet, 
hogy feldobtad, 
de nem kapod el 
itt, lent.

nincs kép,
hiába az ígéret, hogy megfestenélek
ezüstbe- aranyba : szépnek.
Vonal alól kicsúszik arcod,
mégsem te vagy, Lucifer veszi a sarcot.
Dorgál a túlsó partról, 
nem értem kántálását a pokolzajtól.
Már nem neked, neki kiáltok:

(Zemlényi Attila és Rilke nyomán)

Kockás vízű tó, a vonuló
dobozoktól a pillantásom
már nem fog semmit át. 
Ez nem az írott papírok világa,
de a papíron túl itt nincs világ.

A puha agyból patkómágnes:
kiszippant mindent a gépem,
frusztra, hezitálás, ütött-
kopott anima helyett magam
vagyok a masina.

egy részünkről

ahogy fordulnak körülöttem az emberek,
titokban arra gondolok hazudni kéne,
a tegnap reggelről.
bosszant, hogy kimondtam:
felment minden alól ez az állapot.
görbe hangjaid és kócos hajad, ahogy
ott felejted magad, az őrületben, ami
poralakban kúszik nyálkahártyádon lefelé.
ilyenkor mindig azt mondod, felfedeztél egy új
pillangó fajtát. rémület és hullámzó
erotomán kapcsolatban élünk. együtt. egymáson
átrohanva, lessük a benti világod és folyton
meg kell menteni, a szavaktól és a valóság
aprólékos mozdulataitól.
vajon ha jobban szeretnélek, el tudnád hinni, hogy
a jácintnak lila illata van?

Amikor futok
nem telefonálok
amikor telefonálok
egy helyben állok
amikor futok
ne keressen senki
s ha keres futva keressen
erdőben égben más helyeken

                  Turányi Tamásnak 

úgy kergetsz valamit
benne élsz a tavalyi
és az idei nőkben is
mint kietlen kikötőkben

Félelem

Kinn álltunk
a hóviharban
s elment az áram.
Amikor bejöttünk,
hógolyót gyúrtam
a sötétből.
Éreztem, 
hogy dobog a szíve.

Silvia CALOIANU

1960. július 3-án született Kisinyovban. Költő, újságíró, TV producer. A kisinyovi Állami Egyetemen szerzett diplomát. Több lap szerkesztőségében is dolgozott. Szóvivője volt a főváros első demokratikusan megválasztott polgármesterének, majd a Rádió és Televízió szerkesztője lesz. A Honestas filmstúdió alapítója és igazgatója. Három verseskötete jelent meg.

körömfekete

a tulajdonviszonyokkal úgy állok, 
mint más a részegséggel: kialszom 
magamból őket: krumplit a földből,
tíz körömmel tékozlom el az árát.

Egy átfogó pillantás a Gesamtkunstwerk kontaktlencséjén keresztül


Mindig feldob, ha beindul az élet.
Megint elhiszem, hogy van új tapasztalat.
Hogy meglephet a lét és rengeteg a lélek,
amiben Téged, jó, hogy megtaláltalak.
Ugye látod te is, át kell írni ezt is?
Ideál típus vagy. Én meg tipikus alak.
Aki vagyok, itt azt a miliő befesti,
amott meg majd a mennyei Nap.
S itt most szellemi lesz, ami soha nem volt testi,
s hinni lehet, hogy ez szilárd alap.
S mint egy elutazás, az időt bemetszi
egy leköszörült Hold-darab.
S egyes kánon-csillagképek beomlanak.
S ami volt, persze, valahol megmarad.
De a gúnyát a nyárban illik már levetni.
Elég a fény, a lapozható kalap.
Ez az, amikor a dicsőség a glóriát másként menti,
de aposztrofálható úgy is, hogy új szemlélet és tudat.
És gerjeszti bensőnk a szent indulat.
Ágyő, vírus, szia másolat!

ezerszem az ablakok, én lentről,
ők fentről figyelik, ki az a falnak
dőlve, cigarettafüstje halványlila
fellegek. a csóré utcán csak kopogás
marad belőlem. arcom átmerül a feledésbe,
félig bátyám, másik része se én vagyok,
a holdfény és utcalámpa kibogozhatatlan.
önszántamból mászok vissza a toronyba,
bármikor írásba adom: a királyfi mellől félúton
leszálltam, a kötélhágcsó ott lengett még az ablakon.

        (Kerékgyártó Ferencnek)


omló vakolat gyürkőzik a fénynek
ablakban levegő után kapkodó
párnák paplanok
a tündérmesék itt beégnek
minden szép és elbaszott
a pinceműhely zárva
kukák bámulnak húgyos
patkányszagú lépcsőházra
kicsi lány
üsd össze varázscipőd sarkát
talán egy ciklon elröpít messzire
hol nem csatornából jön az ózon
s hetente kétszer is van
csirkefarhát
 

                                          Szőke Imre nyomán


vasárnap reggel jobban szerettem volna
magam főzni a kávét magamnak
szerettem volna konyhában kotyogni
motyogni magamban valamit álmosan
ami behallatszik a hasábrádióba
de tönkrement a kávéfőző
és vasárnap reggel tönkrementem én is

bartók béla ülhetett úgy az ágy szélén
( tört szárnyú madár ),
ahogy most én ülök éjféltájt a halvány-zöld
szoba csendjében valamiféle bizonyosságra várva:
a piros cserepes épületek tetejét belepte a hó:
szélkakas csikordulna,
csizma súlya sem roppantja a jeget:
alszik ez az elveszett város
 

Megszőtte az estét az ég szövőszéke,
áll az ünnep sudár, örökkön zöld éke,
magabízó a szív, örvendezik, tártan:
a világmindenség időz pitvarában.

Megszületett újra karácsonynak estje,
igazi a jóság, nincs mázolva, festve,
példamutató a gondolat, a lélek,
örvendezhetnek az adásban serények.