VideóA Magyar Hang videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom – Versek és slam poetry
Botz Domonkos (A fotó a szerző tulajdona)
Levél Alanyából XXII.
Vendégem volt az este. A balkon korlátjára könyökölt a Hold, csak néztük egymást. Az egyik sápadt, megkövült arc, a másik tagolt.
Nem időzött sokáig, hívogatóan emelkedni kezdett, szállt egyre magasabbra, számtalan szórta ezüstjét alant a sötét ablakokra.
Ezüstbe borult a part, és a sötéten fodrozódó habok, és mire pirkadatot fogant a Nap, eltűnt, nyomot sem hagyott.
INKORPORÁCIÓ
Csak vele állsz szemben. Csak benned van üresség.
egész álló nap zeng, zeng a pacsirta – mégsem elég dalt
(Macuo Basho 1644-1694)
Mácsai Ferenc: Határtalan korlátaim 6
Sóhajelűző . R oskad a lelkem a Razglednicáktól, .....M ellemen sírnak a bús verssorok, A ngyal suhog át a sötét világból, .....I steni fénnyel, s én imát lopok. D er springt noch auf,*" - jaj, hallani vélem .....K ong a kemény szó a fejem fölött, N éma az ajkam, s már rogyna a térdem - .....L átod, veled hal, a sorsüldözött. Ó lmos a lábam, a gondolat éber, .....Ó vatos léptekkel oson az éj. T étova ódád most, cseppnyi reménnyel .....S óhajelűző, égi fahéj. I rgalom hintő intelem is tán: mint, " kőben a megkövesült”* csigahéj!
*Idézet: Radnóti Miklós: Tétova óda
MEGBARNULT REGÉCI LEVLAP
Útszéli bádogkrisztus ámul, hajnalban kéken vacog az ajka, mint aki mindent megbocsátott: fejét megadón félrehajtja.
A kerten vörösbarna árnyak surrannak át loppal – vedlett szőrű macskák, üres mákfejeket csörget a szél, fésülgeti
a téglarakás mögötti tüskésdrót gubancát.
A várrom tövében kökénybokor virít, villan a rókáknak kitett csapóvas, orvvadász ballag a fenyves szélinél, csillagos-holdas lábnyomokból olvas.
Vadszőlő pironkodó levele piroslik, elcsöndesül a csalfa szüreti ének, ólmos ég fele kanyarog céltalan, fanyar füstje a nedves venyigének.
néha eltűnődök magamban két holt költő képzelt találkozásáról hogyan hányták-vetették volna meg a világ dolgait egy kocsmaasztal felett Ladányi és Berda Jóska a tündér bokák dolgában bízvást tudom hamar meglett volna a baráti egyetértés az izmusokat sem hibázták el ők soha a mindenből kimaradtak pártját fogva lett légyen az szegény, gyötört nő, vagy árva végül a pohár körüli disputát sem bíznák másra – Eperpálinkát, és jó somlait ide! – kiáltaná ma is Berda Jóska
Türelemüveg
Részenként ragasztom össze a hajót, bár a kezem néha ideges, megremeg. Tudom jól, hogy egy napon palackomat elsodorja egy élénk hullám vagy fergeteg, de a szilánkok közt talán olvasható marad majd kissé – ha darabjaiban is – az üzenet, ha partra mossák és a roncsok mélyén felfedezik az évekkel körmölt szöveget és tanúskodni fognak a sorok, mi történt: melyik vihar törte derékba végül a gályát, amely meddőn igyekezett túlélni a tenger falánk, kapzsi és siváran terpeszkedő árját...
Fotó: Hupján Attila
Mondjátok meg nekem, ki hozta el számunkra a tüzet, mely őseinkre hullott egykor, s történetére fényes lobot vetett.
Évezredek lombsátrából a vad, vadászként lépett elő, nehéz kezében zuhanni indult, felismert összefüggés: a zuhanó kő.
Apró magból művelt táj lett, a kő: épületekké nemesült, s magának lépve le a földet, zsebébe gyömöszölné már az űrt.
Fénybe fagyott álomszigetemen, Izlandon, a nők, nem csak a hitvesek, feleségek, de az özvegyasszonyok és a forró ölű lányok is gyakran finganak szeretkezés közben, nem szégyen az itt, kérem, emberi gesztus, a táplálkozás az oka, meg a meleg sör, ki tudja, akár úgy is lehet, én legalábbis szívesen elhiszek nekik mindent, hiszen ablakunk alatt az óceán, ha hidegen is, mert bizony az, hullámzik habzik előttem reggelente, s bíztat, ne legyek már annyira idegen,
Tébolyultan izzik a Nap
Tébolyultan izzik a Nap, haldoklik már csodás kertem – a forróság szinte harap, reménytelen, hogy ma essen.
Haldoklik már csodás kertem – a napsugár perzsel, éget, reménytelen, hogy ma essen, hiába szól érte ének.
A napsugár perzsel, éget, nincs az égen felhőpaplan, hiába szól érte ének, lám a kék ég mozdulatlan.
Nincs az égen felhőpaplan, szomjas kertem vízre vágyik, lám a kék ég mozdulatlan, élettelen már a pázsit.
Szomjas kertem vízre vágyik, tarka ruháját ledobta, élettelen már a pázsit – sírva hull a mályva lonca.
– Ádám, te a fáról megetted az almát! Tiltottam, óvtalak, de mégis megtetted… Elorozni vágytad a tudás hatalmát, most előlem bujkálsz, bűnödet takarnád – légy hát magad ura vállalva e tetted!
Meghőkölt az ember. Szabad volt azelőtt, mint az erdőn a vad, boldog és gondtalan. Most úgy konstatálja, feje lágya benőtt – az adhat ezután az élethez erőt –, de levében fő már, mert ezer gondja van.
Vanda vamp a Szép Irén, már tudjuk,
Ő, ő és ő a hatalmas Vénusz,
Titkosan titkolt Butélia Gömbhalmaz,
Vigalmi vigaszos negyedi
Bárjában helyre kis bárszéken, Balmaz-
Újvárosban semmiképpen,
Csillagvárosban inkább,
Ímhol kerekedik:
Nem hitvány gyenge báb,
- Ne legyél férfi,
Az örök nő:
Nagyláb, csiniláb, az egylábú,
Ellenláb és hadiláb,
Jobb lába néki rég délibáb,
(70)
És ha nem mise? Ha mégsem áldozás?
a hatósági láthatósági vádhatósági lenolaj
álmomban utcakő voltam. üvegbúra és ravasz, furfangos védelem alatt kiállítva a Louvre-ban.
valóságos (k)őrizetes, totem-tetem, ritka masztodon lelet.
számom is volt, (hatvannyolcas vagy hetvenes?)
– persze alattam.
magam alatt,
mint rendesen.
Madarak
Madárgyöngyszemek csillognak az ágakon. Fekete csöndben.
Éjjel szólítja Testébe feledkezik Lelkéig érez.
Áruló fényű hajnal ítéli nehéz magányra őket.
Ezekben a buszvégállomási gyorsbüfékben (a kuszaszemű pultoslány a megmondhatója) nem szoktak életre szóló lávsztorik születni, de aki itt üldögél, mind reménykedik, hogy majd ma, ma biztosan, végre, pedig csak a remény hitegeti halványan, mint megtűrt csalán a virágoskert szélén. Aztán végül csak a nagy büdös semmi.
száradó évgyűrűk, lehulló tallérok, júdásfa átszikráznak az éveken szavaid "Csillagok kutyaláncon" kinyílnak a megalkuvások dögszag ablakai te illatos vagy hamis ígéretekkel telnek tócsafényű szemek te messze látsz tömött gyomrú, elszánt hittérítők között te éhes vagy nyüszítve hátrálnak a gyávaság seregei te bátor vagy száradó évgyűrűk, lehulló tallérok, júdásfa átszikráznak az éveken szavaid "Csillagok kutyaláncon"
Engemet mindig úgy szerettek Nyitott tenyérrel kínáltak az egeknek Tárt karok kereszteződésében kerestem ölet Oly kegyelmet mely előbb és utóbb is megölet
Nevemről nincs anya apa testvér ki számot ad Nyelvemen az ember sziromsúlya mint a víz apad Kéretlen ostya lettem egy anyává lett megbánásra A tavasz mely ágrügyről fakadt vér és vád tapadt 
|
