VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szemle
Vezetne-e egész életén át naplót egy iskolás fiú, ha nem egy nagy költő családjába születik, ha nem az olvasás a mindene, ha nem kell küzdenie saját identitásáért, ha nem érzékeli, hogy világtörténelmi események tanúja? A II. világháború előtt és alatt csak az lehetett krónikás, hiteles tanú, aki tehetséges volt és önkifejezésre született. Georgij Efron ilyen fiú volt, és rendelkezett még egy különlegességgel: Marina Cvetajevának (1892–1941), kora egyik legkiválóbb orosz költőjének fia volt. Nagyapja, Cvetajev professzor életművével sok magyar találkozott, aki nem átutazóban és nem üzleti ügyben járt Moszkvában: ő alapította a város első képzőművészeti múzeumát, amely Puskin nevét viseli. Az alapító 1913-ban meghalt, lett volna ok és alkalom a múzeumot róla elnevezni. Ez a család három magánkönyvtárral is gazdagította a várost.
A Father Mother Sister Brother három különálló történeten keresztül ironizál a szülő-gyerek kapcsolatok visszásságain, Jim Jarmusch családi összejövetelek körül bonyolódó antológiafilmje mégis csak felszínes találkozásokat kínál a felvetülő problémákkal. A családtagok közötti feltétlen szeretet kerül kifordításra a film mindegyik epizódjában. Legyen szó a címben jelölt bármelyik résztvevőről, az önös érdekek és a berögzült pszichés problémák nyomják rá bélyegüket a szereplők között bonyolódó családi viszonyokra. Az összefűzött rövidfilmek egyaránt a szülői házba visszasiető, már felnőtt testvérek és szüleik kényszeredett újratalálkozását mesélik el eltérő kulturális viszonyok és magánéleti körülmények között, más-más színészek tolmácsolásában. A narratívákat mindössze a hasonló tematika, a visszatérő fordulatok és a részeken átívelő poénok kötik össze. Tovább a filmtett.ro cikkére >>>
Abafáy-Deák Csillag: A pillanat halála és születése Aki kifelé tekint, álmodik, aki befelé, az ébred. Géczi János elsődlegesen költőként, íróként ismert – mégis arról vallott: Ha tudok a világról valamit is, azt a dekollázsok révén tudom. Dekollázsaiban a tudomány, a kultúrtörténet és a költészet elemei nem különülnek el, hanem integrálódnak, és egy új vizuális nyelvet teremtenek. A dekollázsban az idő nem lineáris folyam, hanem egy olyan tér, amelyben a múlt és a jelen egymásba játszik, és ahol a jövő lehetséges formái is megvillanhatnak. A régi plakátok, a megfakult színek, a lebontott rétegek mind egy olyan vizuális térben rendeződnek újra, ahol a néző és az alkotó közösen fedezhet fel új jelentéseket, új összefüggéseket. Ez nemcsak a múlt feldolgozását, hanem a jelent és a jövőt is magában hordozza: a dekollázs arra késztet, hogy a megszokott felületek mögé nézzünk, és a lebontott maradványokból valami újat teremtsünk. Tovább a tiszatajonline.hu cikkére >>>
2024 tavaszán írták ki azt a pályázatot, melynek keretében Erzsébetváros Önkormányzata kezdő tehetséges költők bemutatkozó verseskötetének elkészítésére vállalkozott. A tervezett tizenhat kötet helyett tizenhét kiadvány jelent meg, a zsűritagok közül (Áfra János, Babiczky Tibor, Borda Réka, Fenyvesi Orsolya, Kemény Zsófia, Kiss Judit Ágnes, Simon Márton, Závada Péter) kerültek ki a chapbookok későbbi szerkesztői, a fiatal tehetségek mentorai. A jelentkezés feltétele volt, hogy a pályázó nem rendelkezhet kötettel, beleértve a magánkiadásokat is, így kivétel nélkül pályakezdő alkotók szövegeit találjuk ebben a sorozatban. Ugyanakkor nem a kortárs irodalmi palettán először felbukkanó nevekkel találkozunk, a díjazott szerzők szinte kivétel nélkül mindannyian rendelkeznek folyóiratpublikációkkal. Az igényes kiadványok egységes arculatot kaptak, mégis egyénítik őket a borítókon a szerzők monogramjából készített díszes iniciálék, illetve a tematikus és poétikai szempontok által is motivált illusztrációk – mind Miklya Emese Sára munkái. Mivel az eddig felsorolt kitételek mellett semmilyen más megkötés nem hárult a fiatal költőkre, a sorozat részeit átolvasva kifejezetten sokszínű anyagot láthatunk. Tovább a kulter.hu cikkére >>>
Bakó Csilla fotográfiáinak IV. sorozatában ismét természetfotóiból válogattunk.
Kiállításra igyekszünk. A júliusi nap sugárnyalábjai nyílvesszőként fúródnak testünk céltáblájába. A Rottenbiller utca forró flaszteréről egy kapun átlépve előbb szecessziós lépcsőházba érünk, majd ezen átkelve egy növényekkel borított gangos ház belső udvarán találjuk magunkat. A dísznövényekből, egynyáriakból, páfrányokból és pozsgásokból kiépített növényoázist keresztülszelve a pince belső világába ereszkedünk alá, hogy egy időre megpihenjünk a külvilág gondjai elől. Ám belegondolunk-e abba, hogy mi egy pince? Jelentései és a hozzá tapadó funkcióinak tárháza oly sokfélék lehetnek, mint a mélyén ott felejtett, s némi fényt kapott krumpliszsák csírái: bonyolultak és szerteágazóak. A pince térélménye egyszerre nyugtalanító és megnyugvást keltő. Köznapi értelmében pincénk élelmiszer-tartalékaink számára kialakított helyiség: a felhalmozott, tartós élelmiszereinket magába foglaló éléskamra. Ám épp így lehet a nem kellő vagy a lakótérben el nem férő használati tárgyak elhelyezésére szolgáló raktár, bútorlerakat. Elemi rendeltetésében a pince amolyan modern barlang, amely a klímaváltozás intenzívebbé válása folytán egyre nagyobb jelentőségre tesz szert, amennyiben menedékül szolgál a szoláris kitettség, a perzselő forróság, az égszakadások, hófúvások, a szél- vagy homokviharok és egyéb zord időjárási körülmények elől. A háborús emlékezetben óvóhelyként (légópince) él tovább, amely átmeneti mentsvára volt a civil lakosságnak a légitámadások ellen.[1] A védelmi építészetben a pince a bunker megfelelője: fegyverraktár, fedezék és ideiglenes állomáshely. Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>>
A brit-török szerző páros interjúban osztotta meg gondolatait Lea Yip albán szerzővel együtt a cenzúra fenyegetéséről, a szorongásról, az irodalom fontosságáról, és arról, hogy mivel kell megküzdenie Törökországban egy írónőnek. Elif Shafak brit-török írónő több mint 20 könyv, köztük a Booker-díjra jelölt 10 perc 38 másodperc (kritika itt, beleolvasó itt) szerzője. A The Guardian felkérésére nemrég páros interjúban osztotta meg gondolatait Lea Yip albán szerzővel együtt a cenzúra fenyegetéséről, a populizmus térnyeréséről, az irodalom és a művészetek fontosságáról, valamint a női szerzők kihívásairól. A beszélgetés legfontosabb gondolatait emeljük ki. Tovább a konyvesmagazin.hu cikkére >>>
A 82. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon mutatták be Nemes Jeles László harmadik nagyjátékfilmjét, az Árvát. Az Oscar-díjas rendezővel a bennünk élő generációs traumákról, a kommunista diktatúra emberi kapcsolatokra gyakorolt hatásáról, reményről és melankóliáról, valamint a mai filmesek öncenzúrájáról beszélgettünk a lidón. Más érzés egy ennyire személyes történet filmen való elmesélése? Milyen volt megélni, hogy egy ekkora nemzetközi-szakmai közönség előtt mutattad be ezt a családi legendáriumot? A filmkészítés azért is nehéz, mert szó szerint kivetítünk nagyon intim dolgokat nagyon nagy publikumnak. Ez egy kis ablak, ami kinyílik, és azon keresztül a lelkembe látnak. Minden filmnél így van, az Árvánál viszont még inkább, ezúttal a múltnak kútja tényleg mélységesen mély, és nemcsak a lelkembe, de az egész családi történetembe is bepillanthat a néző. Tovább a kultura.hu cikkére >>>
A világhírű szerb performanszművész online adott exkluzív interjút az Egyesült Államokból a Népszavának a bécsi Albertina Modern múzeumban októberben nyíló kiállítása előtt. Már sokszor lepte meg a provokatív előadásaival a közönségét. Mit várhatunk az Albertina Modern múzeumban októbertől látható retrospektív kiállításán? Manapság a retrospektív kifejezés olyan szörnyen hangzik, olyan végsőnek, miután akár meg is halhat a művész. Még a gondolatát is utálom. A tárlaton viszont nemcsak performansz lesz, hanem fotográfia, videóinstalláció, polaroidok, szóval sok különböző elemből fog állni. Meg fiatal performanszművészek elő fogják adni a munkásságomat. Tovább a nepszava.hu cikkére >>>
minden versben van egy semmiből jövő mondat. ami csontosodási magja lesz az egésznek. csak nézem, mint az Oumuamuaát. ami bennünk hagyta el a naprendszert. de ebben az észlelésben is mindig egy mélyűrrel beljebb jutok. és érzékelem, ezeknek a verseknek a semmiből jövő mondatát Jász Attila sorai lökték belém. nem a semmi nyel el, hanem a valami. már régen békét kötöttem a semmivel. az átlátszó angyal háton úszik az azúrkék semmiben. én a mindent elnyelő valami elé állok ki, és kiáltom belé szülőanyám nevét. amióta meghasadt a kárpit, jó, ha résen vagyunk. Tovább az ujforras.hu cikkére >>>
Eltűnik egy teljes osztályteremnyi gyerek, sokkban a város, tanácstalan és tehetetlen a tanári kar és a rendőrség is. Mi történhetett? Ennél is égetőbb kérdés, hogy a Fegyverek az évezred horrorja-e, vagy csak a hype hatalmas körülötte. Megnéztük, megmondjuk. Már megint nem stimmel valami a kertvárosban. Nem, nem az a legfőbb gond, hogy Justine, az alsósok gondját viselő tanárnő a kelleténél többet iszik, és néha ágyba bújik Paullal, a nagyon is házas, de egy ideje már absztinens, kólát fogyasztó rendőrrel. Még csak az sem, hogy Anthonynak, a környék rezidens junkie-jának sürgősen pénzre van szüksége, mert kifogyott a szerből.
Enteriőr Nádler István: „Rezonancia” című kiállításáról. Fotó: Kokas Nikoletta (Kép forrása)
Nádler sokoldalú életművére a kezdetektől jellemző, hogy jelen van benne a metafizikai aspektus, ami olyan összefüggések megragadását teszi a festészet nyelvén érzékelhetővé, amelyek fizikai és szellemi síkon egyaránt igazolhatóak. A kiállításon látható festmények különös bepillantást engednek a szellemi és fizikai valóság egymásra épülő, egymást feltételező rétegeibe, a világot mozgató, de a szemünk számára láthatatlan dimenziók érzéki átélhetőségére. A balatonfüredi Vaszary Galériában megnyílt Rezonancia című tárlat különösen izgalmas élményt nyújt mindazoknak, akik kíváncsiak Nádler sajátos, személyes hangvételű festői világrendjére, a látható dolgok mögött felsejlő rejtett törvényszerűségekre, a teremtett rend mögött meghúzódó csendes erőkre. Tovább a kortársonline.hu cikkére >>>
Székely Annamária érdeklődésének középpontjában az ember épített környezete, a házak, a városok utcái, az üzletek kirakatai állnak. Fotókat készít, leginkább Budapesten, de festményein találkozhatunk koppenhágai, fiumei vagy éppen római részletekkel is. A képeket nézve városi terek és utcák házai között érezhetjük magunkat, s bár ezeket az ember építette, Annamária városai néptelenek, senkivel sem találkozunk. Az emberek élettelen hasonmásai – az arctalan kirakati babák viszont többször előbukkannak a kirakatokban. Valahogy a kirakatok által mozgalmassá válnak a kihalt utcák, mert a felhalmozott tárgyaknak köszönhetően az az érzésünk, hogy mégis történik valami. Miközben ezen kérkedő tárgyakat nézegetjük, akárcsak a való életben, elér minket a felismerés, hogy ekként szoktunk áldozatul esni a sokszor felesleges és értelmetlen vásárlásoknak. Tovább a kulter.hu cikkére >>>
Izgalmas forma, felejthetetlen történet: Török Ábel második prózakötete elcsendesíti az olvasóját, és megnyugtatja, hogy létezik még tiszta szerelem és a megbocsáthatatlan bűnöknek következményei vannak. A harmadik ég a hét könyve. Mágikus faluregény, egy messzi, északi táj, sok természetleírás, nehezen megjegyezhető, olykor kiejthetetlen nevű szereplők, gyakran változó nézőpontok, mindez ráadásul egy olyan szövegben, amiben nincsenek nagybetűk. Török Ábel A harmadik ég című regénye (olvass el belőle egy részletet itt!) első ránézésre nem ígér könnyű olvasmányélményt. Bizonytalanul és kíváncsian vettem a kezembe, de pár oldal után elvarázsolt ez a kortalan történet, csak hagynom kellett, hogy sodorjon magával. Kívül-belül átjárt ez a könyv, amivel nem megküzdeni volt nehéz, hanem letenni és elfelejteni. Tovább a konyvesmagazin.hu cikkére >>>
Több mint negyven évvel az ősbemutatót követően a Városmajori Szabadtéri Színpadon mutatják be a Bródy–Szörényi alkotópáros Kőműves Kelemen című rockballadáját Alföldi Róbert rendezésében. A sajtónyilvános olvasópróba után Szörényi Levente a Fideliónak elmondta, a történet számára arról szól, hogy mi az az áldozatvállalás az életben, ami megéri. Újra színpadon a legendás rockballada. Szörényi Levente, Bródy János és Sarkadi Imre szerzeményének ősbemutatóját 1982-ben tartották a Pesti Színházban, Marton László rendezésében, Novák Ferenc Tata koreográfiájával. Az előadás címszerepében Hegedűs D. Gézát láthatta a közönség. A történet mit sem veszített aktualitásából. Nem véletlen, hogy több mint negyven év után ismét műsorra tűzik, ezúttal a Városmajori Szabadtéri Színpadon július 25-26-án. Tovább a fidelio.hu cikkére >>> Kép forrása: madeinpecs.hu A LOKART 2025-ös, harmadik kiadásának fókuszában a test, egészen pontosan a kortárs képzőművészet különböző generációinak test-képe és test-értelmezése áll. Érvelhetnénk amellett, hogy az emberi test érzéki leképzése az emberi civilizációval egyidős, de a testtel való foglalkozásnak mégis számos olyan vetülete van, ami nagyon aktuálissá és relevánssá teszi azt napjaink művészetében is. Tovább a madeinpecs.hu cikkére >>>
„Szövegei szépelgés vagy közhelyek nélkül tesznek bizonyosságot amellett, hogy a régi elvárások meghaladásával is élhető az élet.” Írók írókról sorozatunkban Veszprémi Szilveszter ajánlja Sally Rooney Intermezzo című kötetét. Sally Rooney megkerülhetetlen szerzője a kortárs világirodalomnak, és az, hogy olvasói nem csupán – sőt, nem elsősorban – a szűk szépirodalomolvasó közegből kerülnek ki, fontos tanulságokat hordoz. A szerző az idealisztikus elképzeléseinkkel szembesít bennünket: a regényeiben bemutatja, hogy hiába fontosak számunkra ugyanazok az értékek, azok gyakran nem abban a tisztaságukban lesznek láthatók, ahogy azt elképzeljük. Az első három regénycímmel is efelé tesz gesztusokat: a Normális emberek című regényben látjuk, hogy az addig normalitásnak gondolt viszonyok és pszichés működések tarthatatlanok, a Baráti beszélgetésekben a meghitt kötelékeket konfliktusossá és kiüresedetté váló barátságok váltják fel, a Hová lettél szép világ pedig nem a modern nosztalgia keretei között beszél a kortárs válságtapasztalatokról és világégésekről, hanem az alkalmazkodás mindennapi rutinjáról számol be. Tovább a jelenkor.net cikkére >>>
Peter Weiss Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják de Sade úr betanításában (a továbbiakban Marat / Sade) című, 1962-ben írt, kétfelvonásos politikai drámája az utolsó percről szól. Adott a forradalmár, aki társaival talán szélesebb néptömegek támogatásával kezdett bele a társadalom radikális megújításába és átformálásába. A kiindulási pontként hivatkozott elmélet használhatónak tűnik, ám a gyakorlat inkább ellentmond az ideológiának. Hősünk, Jean-Paul Marat azonban még soha nem volt ennyire meggyőződve igazáról, tehát a választott út helyességéről, mint most. Ezért, már jóval kevesebb társadalmi támogatással, önmagát helyezné a legfőbb politikai posztra. A darabbéli fikció szerint a Sade márki által írt és rendezett színdarab, amelyet a betegtársai adnak elő Charentonban az utolsó percről mesél, amikor még megállítható az egyeduralomra törő. A hatalomváltás eljátszott esélyei, az egykor együtt indulók megosztottsága a téma tehát, akárcsak Shakespeare Julius Caesar című színművében.
Könyv Kata: Egy mozdulat I. 40×60 cm olaj vászon 2023 (Forrás: tiszatajonline.hu)
A magyar költészet napján született Könyv Kata így vall művészetéről: „Érdeklődésem fókuszában olyan figuratív kompozíciók megoldása áll, melyek önreferens jellegüknél fogva kölcsönhatásba kerülnek hordozójukkal. A médium szerepe az egyes művekben képi elemmé válva felértékelődik. Az anyag egyszerre jelen van önmagában, és lényegül át képi elemmé, motívummá. Ez a festészeti jelenség, az átlényegült anyag kutatása és láttatása foglalkoztat. Egyfajta kettős fókusz ez, melyet a vizualitás több területén is kutatok.” – Te választottad a festészetet, vagy a festészet választott téged? – Vannak elrendelt dolgok. A művészi pálya számomra egyértelmű volt. Apai példa után sokáig én is grafikus szerettem volna lenni. Édesapám, Könyv István fekete-fehér pontrasztel világa közel állt hozzám. A simontornyai általános iskola után a Pécsi Művészeti Szakközépiskolába jártam grafika szakra, ahol részben egyik osztálytársam hatására nyitottam a festészet felé. Egy világ nyílt ki előttem, beleszerettem az olajfesték illatába, annak rendkívül széles alkalmazási lehetőségeibe. Egymásra találtunk a festészettel, és ez a „randevú” azóta is tart. Tovább a tiszatajonline.hu cikkére >>>
Tudjuk, miről beszélünk, amikor gyerekirodalomról beszélünk – mindaddig, amíg nem kell azt definiálnunk. A gyerekirodalomnak (pláne: a gyerek- és ifjúsági irodalomnak) nevezett hatalmas szövegkorpusz definíciós kísérletei számos okból rendre kicsúsznak a kezeink közül. Magában a „gyerek-” előtagban már van egy sajátszerű kisajátító gesztus, hiszen tévesen azt a benyomást kelti, mintha a gyerekek uralnának vagy birtokolnának egy olyan szöveghalmazt, amelynek ők alapvetően nem írói, kiadói, kritikusai, vásárlói vagy kizárólagos olvasói. A gyerekirodalom azért egy lehetetlen kategória, mert abból a problémás előfeltevésből indul ki, hogy a „gyerek” maga is egy homogén, leválasztható csoport, általánosítható karakterjegyekkel. Olvashatunk érveket amellett, hogy a „gyerek”-irodalom valójában s elsősorban a gyermekről és gyermekiről szőtt „felnőtt” vágyak és koncepciók kiterjesztése. Bizonyos, hogy a tárgykör kutatói – különböző okokból bár, de – folyamatosan küzdenek ezzel az alapvető definíciós frusztrációval.1 Tovább a kortars.hu cikkére>>> 
|
