VideóA Magyar Hang videója Keresés a honlapon: |
Publicisztikák
1 A szellem maga az élet Lét A héber nyelvben, ami az ó-szövetség eredeti nyelve, több kifejezés is van a szellemre. Mindkettő (rúach, nesámá) jelent szellemet, szelet, leheletet és haragot is. A görög kifejezés (pneuma) jelentése szellem, szél. A szellem az elsődleges létező. Isten, mint abszolút létező is szellem; teremtői munkáját is Szellemként végezte el. Ez nagyon fontos előfeltevés annak megértése érdekében, hogy a materiális valóság csakis a szellemi (spirituálisból) következik, mivel a szellemi megelőzi azt, sőt, minden ami van a materiális szférában, a szellemiből állt elő, sőt, nem is szűnt meg abban létezni (a spirituális szféra mintegy körbeöleli a természetes világot) - így nyilván következik, hogy magasabb rendű is egyben. És nemcsak körülveszi azt, hanem minden molekulája, sejtje és részecskéje szellem által él.
(Forrás: internet) Isten a zenében jelenik meg leginkább. A hangok legtetején ül, mint trónszéken. Hallgatja Mozart zenéjét és Tórát olvas. Mi meg, ha tetszeni akarunk Neki, legnemesebb gondolatainkat, a legkövérebb allegóriákat füstölögtetjük el a dicsőítés (szeretet) tüzén. Miként is? Ahogy Rilke és Pessoa fogalmazási géniusza lángolt, mi közben a papír fölé hajolt a zseniális ész, a szív diktálta az elégiákat. S közben a tudatra ráfolyt, mit folyt? Ömlött a szerotonin. „Mi megismerők, ismeretlenek vagyunk önmagunk számára [...]. Sohasem kerestük önmagunkat – hogyan is történhetne hát meg, hogy egy szép napon megtalálnánk?” (Nietzsche: A morál genealógiája) S ha önmagunkat nem kutatjuk, hogyan is találhatnánk meg az örökkévaló Urat? A kitalálónk személyét, azt, aki a kezével formálta a testünk, aki a leheletével élesztett minket. Aki apokrif természetét, jelenlétét és gondolkodásmódját sok esetben az emberbe rejtve nyilvánítja ki. S ez a színrevitel mindig ihletett, kivételes pillanat és időtlen alkalom.
Ha az ötvenes-hatvanas években születtél és voltál még katona vagy úttörő, ha szereted Hobo szövegeit, dalait és elmondhatod magadról, hogy szinte az egész életedet végigkísérték, ha érdekelnek egy vendégmunkás viszontagságos kalandjai, ha haza készülsz vagy éppen most mennél külföldre dolgozni, akkor jó könyvet tartasz a kezedben. Megtudhatod többek között, hogy a történet főhőse miért járta végig ezt az utat és végül miért döntött úgy, visszatér a szülőföldjére. Ez a kötet egy titkokkal teli személyes vallomás, amiben megismerheted az író gondolatait erről a sokak által tévesen elképzelt világról. Közben bebarangolhatod Ausztria különböző tájait, Alsó-Ausztriától Tirolig és még talán kedvet is kapsz egy kisebb vagy nagyobb utazásra. Mivel a hatvanas évek szülötteinek generációjához tartozom, kora gyermekkoromtól szoros viszony fűz a zenéhez, a blueshoz, a rockhoz. Valamikor 1980 körül ismerkedtem meg a Hobo Blues Band-del, Hobo munkásságával, ami a mai napig nagy hatással van rám.
Christopher Okemwa a kenyai KisiiUniversity irodalomtanára, a Kistrech Nemzetközi Költészeti Fesztivál alapítója és igazgatója. 12 verseskötete jelent meg, norvég, finn, görög, lengyel, angol és cseh nyelvre fordították. Doktori fokozatot szerzett irodalomból a kenyai MoiUniversity-n. Christopher Okemwa verseiből valami ősenergia árad, ami figyelmet követel. A versek dinamizmusa, mozgalmassága, arra ösztökélheti az olvasót, hogy végigfusson rajtuk anélkül, hogy elmélázva megállna és elgondolkozna a mondanivalón.
Recenziót egy recenziógyűjteményről csak nyomós indokok alapján érdemes írni. Például, ha a szerző szakmailag megalapozott, ha írásai továbbgondolásra késztetnek, s nem utolsósorban, ha a szerző egy fiatalos stílusban író fiatalember. Csunderlik Péter Csupa hajdani eszelős című recenziógyűjteménye, amely Magyarország 1900-1945. közötti évtizedei történéseiről a centenáriumi évek ihletésében írott munkáinak foglalata, ilyen könyvnek számít. Írásait átfogó ismereteken nyugvó karakteres világkép jellemzi, épp ezért nem csak a múltunkra utalnak, de átívelve jelenünkön alternatív jövőképet is sugallnak. A fülszöveg ajánlása szerint ezt a kötetet akár egy fordulatos, izgalmas regényként is olvashatnánk, ha, tegyük hozzá, a könyv lapjain nem az életünk egykor húsba vágó, máig ható történetei elevenednének meg. Véleménye gyakran eltér a jelenkori emlékezetpolitikai felfogástól ám megállapításait mindig a tényeken nyugvó következetesség hitelesíti. A könyv lapjain egy alternatív nagyelbeszélés körvonalai bontakoznak ki, melyben a sorjázó történelmi zsánerképek, az eseménymozaikok a Nemzeti Együttműködés Rendszerének karakteres világnézeti ellenpólusai. Szakmai figyelmével a magyar történelem múlt századi tragikus fordulataira koncentrál, az I. világháborúra, az ezt követő összeomlásra, a forradalmakra, s a trianoni ország-csonkító békére. Az előzmények e témákba futnak össze, s a következmények innen erednek. Tények felidézésével torzításokat és hiedelmeket oszlat el: az előzményeket Tisza István és Károlyi Mihály politikai (máskor meg a szó szoros értelmében vett) vetélkedése, míg a következményeket a Horthy országlás évtizedei uralják. Szövegeit szókimondó, olykor már-már szabad szájú stílus jellemzi, az írásokat ennek ellenére sem érzem gonzó jellegűnek.
Maradjunk abban, hogy amit a fogalmazás-írás órán tanítottunk, jó pár éve az általános iskolásoknak, át kell értelmezni. „A szöveg pusztán egy köztes termék, a megértetés történésének egy szakasza”.2 Kulcsár- Szabó Zoltán idézi ezt a citátumot, a megértéselmélet hipotézisének kapcsán. Tehát az írásmű csupán átmeneti állapotban van, amikor épp olvassuk. Végleges formájában soha nem pillanthatjuk meg, minden befogadó fejében másképp néz ki. Egyetlen olvasó sem ugyanúgy gondol rá, mint a másik. Tegyük fel, hogy éppen ez a Gadamer-citátum az a szöveg, amit analizálnunk kell. Akkor mit kezdünk a „köztes” kifejezéssel? A szöveg fogantatása, vagy a szöveg megszületése, világra jötte a zéró pont, ahonnan elindul a jelentés létesülése? S mihez képest jelöljük ki a jelentés „teljes” elhangzását? Amikor befejeződik az összes jelentés-lehetőség kibomlása-megtekintése? Vagy olyan számegyenesről, útról, „járásról” van szó, amely egy véget nem érő prímszám-sorozat? A végtelenségig építhető, göngyölíthető fraktálokhoz hasonló egymásba bújtatással? Lehetséges-e megtalálni a „köztes” formátum egyedüli, igaz legjobbját? Vagy elég néhány variáns, és léphetünk tovább? Most tegyünk így. Hiszen ebben az esetben a szöveg sohasem végtermék, hanem csak mutációk együttlélegzése, felfutása. A megértetés, ami a mondatok és textusok célja, valóban egy folyamat, ami a fejben folyik, folytatódik, mindaddig, amíg be nem esteledik. (Ezt már a költő mondja.) Történet és történés.
Mindenkinek találkoznia kell az Igével, mint szóval, mint szívbe hatoló szöveggel. Olyan textussal, ami voltaképpen nemcsak írás, hanem eleven, élő olvasat. Épületként ható, organikus természeti képződmény, és az égben levők által alkotott mű, ami egyszer minden embert megszólít, s a megkérdezetten múlik, hasznára válik-e ez az erőt adó találkozás? „Senki sem menekülhet a kinyilatkoztatás nyelvének e túláradó hatalma elől, még az sem, aki azt hiszi, hogy menekülésre semmi oka. Már csak azért sem, mert, ahogy a kinyilatkoztatott Tan, úgy a szóbeli Tan időtlenül tornyosuló felhője s maga a könyvvilág sem tűr meg önmagával kapcsolatban semmiféle személytelen viszonyt, ahogyan ez például a tudományhoz, a mitológiához, a filozófiához, avagy általában a vallásokhoz mérten lehetséges. Különös, hogy ilyenkor még a főállású exegéta, hagyományos megítélés szerint "holt nyelvek tudója" sem járhat el másképpen; számára minden halott nyelv él." Írja Rugási Gyula. És valóban, a személyes viszony nem spórolható meg, ha a Biblia a tárgy, ha az ihletett Ige (Logosz) a téma.
Akárha tárlatot járnánk be egy tágas keretű, mozgatható reflektor-állvánnyal, amelynek különböző pontjain irányítható, koncentrált sugarú fényforrások (spotok) helyezkednek el. A tárlat képei: Szécsi Margit-versek. Az állvány mögött az éles – és minden apró részletre érzékeny – szemű „fővilágosító” áll: Halmai Tamás. A terem majdnem sötét, csupán annyi rejtett világosság dereng, hogy lássuk, hova lépünk. Halk zene szól, inkább zizeg, alig érzékelhetően szinte motoz a homályban, mint óvatos állat mancsa gyűrött avaron. A lassan mozgó állvány megállapodik. Mintegy varázsütésre valamennyi égő kigyúl: szinte elénk vetül az első vers, áttekinthető-olvasható teljességében, mint összes színét egyszerre felragyogtató festmény. Ugyanakkor megszólal a teljes zenekar, felharsan a tutti, mintha mindegyik hangszer, mindegyik szólam egymást túlzengve igyekezne saját örömét – vagy éppen fájdalmát – tudatni a világgal. Majd hirtelen csönd.
In medias res: a könyvismertetés címe, a Költőietlenség, versszerűtlenség, nyelvtelenség című tanulmányból vétetett. Ebből származik az alábbi idézet: „…az emigráció a létezés univerzális metaforájává válik, amelyben csakis otthontalanul, illetve csak nyelvtelenül, vagyis a nyelvben idegenül lehet fennmaradni. Olyan száműzetés ez, (a nyelvbe való száműzetés), amelyből aligha van visszaút, mert nincs otthon, csak örökös száműzetés, amelyben az ember inkább költőietlenül, mint költőien „lakozik”.” Az ember a nyelv proletárja, írja Kulcsár- Szabó, s a nyelvvel való rendelkezés, az „én”helyett a tőle függetlenné vált élet oldalán mutatkozik meg. Az elemzés tárgya Domonkos István: Kormányeltörésben című verse. Paradigmatikus mű. „Koponyánkból a habverő nyele kiáll”, Utal Badelaire: Spleen IV című versére, Szabó Lőrinc fordításában: „Zokog a tört Remény, és a zsarnoki bosszú, koponyánkba üti fekete zászlaját.” Az írás a magyar, kortárs líra ismerőinek kötelező olvasmányává válhat. Mert nemcsak történetiségében vázolja fel a költészet honi alakulástörténetét, hanem létrehoz egy exkluzív helyet, egy szemléleti világot, amelyben reflektál a legértéktelítettebb jelenségekre. Aki eddig nem értette, miért inkább populáris karakterű a múlt irodalma nálunk, és nem arisztokratikus irodalmi regiszter része, az most rádöbben, ez az oka a késleltetett fejleményeknek. Például a szabad vers térhódításának.
Lajta Erika könyve témáját és formáját tekintve is rendhagyó szöveg: alcíme szerint „riportregény Szerdahelyi István irodalomtörténész életéről”. Műfaját és stílusát tekintve valójában nem annyira jelenkori társadalmi jelenségeket bemutató tényirodalom kategóriájába (irodalmi riport, dokumentumregény) tartozik, jóval inkább az életinterjú és a riport keveréke. A regényszerűségnek a paratextusban jelzett intenciója mintha elsősorban a szerző és Szerdahelyi kapcsolatára vonatkozna, ilyen értelemben egy riport regényeként értelmezhető át a „riportregény” megjelölés. A műfaji kérdések tétje tulajdonképpen csupán a történelmi-életrajzi hitelesség, a valóságreferencia vagy fikció kérdése. Előbbit helyezi előtérbe mint olvasási javaslatot, miszerint a könyv célja Szerdahelyi „személyiségképletének megfejtése”. A téma tehát Szerdahelyi István életútja és világlátása, aki a pártállami szocializmus idején befolyásos irodalomtörténész, esztéta, szerkesztő volt. Személyes élete, jelleme, gondolkodásmódja ma már talán kevés olvasót érdekel, a megidézett korszak intézményi és ideológiai viszonyaival együtt azonban több szempontból is érdekes. Elsősorban a mentalitástörténet, az értelmiségszociológia felől világít rá a kor kultúrpolitikájának, irodalom- és tudománytörténetének jellegzetes mintázataira. (Lajta illetve narrátora szavaival: „A szocialista rendszerben szeretném megvizsgálni, milyen alkalmazkodási modellek, milyen igazodási kényszerek voltak, ha valaki fel akart törni, ha valaki be akart jutni az irodalmi életbe.”) Szerdahelyi egyéni ízlésén és marxista esztétikai elvei szűrőjén keresztül persze sajátos (személyes, utólagos önigazolási szándéktól nyilván nem mentes) képet kapunk mind a szocializmus irodalmi intézményrendszeréről, mind a rendszerváltás utáni, az esztétikai elvek terén is jelentősen megváltozott helyzetről. A posztmodern uralmaként bemutatott jelenkort (2007-ben zajlott beszélgetések adják a könyv alapját) illetően az áthallásos cím és a bevezető fejezetek reflexiói irodalmi divatokról és klikkekről arra engednek következtetni, hogy Szerdahelyi nézeteit – részben legalábbis – Lajta is osztja. (Hacsak nem olyan fikciós narrátorhanggal van dolgunk, amely ravasz módon a valóságos szerzőnek álcázza magát, bár a hivatkozott személyes-önéletrajzi valóságelemek nagy száma és a gyakori publicisztikai hang nem efelé mutat.)
Szeretem a kijózanító költészetet. Ami szöges ellentéte a romantika lírájának, amely zsong és búg, s megpróbál elandalítani a világ felragyogó szépségeivel. Az én költőm a fény hűlt helyét tapogassa ki, és olyan legyen, mint egy éles pofon a délutáni fülledtségben. A tisztánlátás mélyen emberi fájdalma járja át, de mint a derű, egy nem túl jó vicc után. Ahogy József Attila mondja: "szétnéz merengve és okos / fejével biccent, nem remél". Feltérképezi maga körül a romlás esztétikáját, mert ez is emberi. Nagyon is emberi. Halmosi Sándor gondosan tervezett, számos kultúrából inspirálódó, mégis finom költészete a maga lassú, de konok erejével vesz körbe minket. Partot mos ott, ahol egyszer talán kiköthetünk. Papp Sándor Zsigmond
1 Vannak dolgok, amelyek nyelvi tevékenységből születnek. A világszemlélet, a gondolkodásmód. Az elmélkedés vágy a korlátozottságból való kilépésre. A beszéd még a legmélyebb magányban is feltétele az ember önmegértésének. A nyelv ehhez persze nincs készen. Szakadatlanul megszakítja önnön képződését, keletkezését. Soha nem bánják egymást a felhők, akárcsak a mondatok. A pára belemegy a földbe, és kipattan egy mag. A csíra áthatol a rögökön, és kiszúrja a kertre pottyant szappanbuborékot. Ezt érezni lehet. Az érzékelés darabokra törik. Lant és citera szól. A kórista lány. Elég, ha lehajol az öltöztető nő előtt, amikor belépek. Máris megvan az ihletés. Könyörtelen engedékenység. Ez volna a posztmodern. Hideg, súlytalan lebegés. Az alvás illúziója. Szétgombolt szirmok a testén. Puding és bárd. A pillanat-szappan lefogyása. a test szégyenkezik, egyre halkul a rések cuppogása. Szó-csészék. Kávé a kinyitott könyvön. A nyelvet minden beszélő újraalkotja. (Humboldt) Az artikuláció kifejezéssé változtatja a mentális hálót.
Az utóbbi időben az elmúlt évek számos centenáriumi eseményét érintő írás jelent meg a sajtóban és a könyvpiacon. Világháborús vereség 1918, Őszirózsás forradalom, Tanácsköztársaság 1919, ország-csonkító trianoni békediktátum 1920. Együtt és külön külön is mind a magyar történelem egymásba fonódó, tragédiákkal terhes, sorsfordító történése. Számomra a múlt eseményeire visszatekintő feldolgozások közül az egyik legizgalmasabbnak a jeles történész Pók Attila: A múlt hatalma (Felsőfokú Tanulmányok Intézete, Kőszeg – Savaria University Press, Szombathely 2018. 276 oldal) című munkája bizonyult. És nemcsak azért, mert a könyv az eseményeket egy a megszokottól némileg eltérő szempontra, az erőszak elhatalmasodására figyelve vizsgálta, hanem azért is mert szerzőnk a korabeli események máig sugárzó, a mai viszonyainkat is befolyásoló hatásainak az érzékeltetésére is vállalkozott. A mából visszatekintve az erőszak új minőségének a megjelenéséről pl. így ír: „ez a háború nyitotta meg a gyűlöletpolitika állami eszközökkel ipari méretűvé fokozott instrumentalizálásának korszakát. S ahogy kontinensünk a háború következtében elvesztette a hosszú 19. század során az emberi életminőség javításában kiküzdött vezető szerepét, úgy vált úttörővé a pusztítás modern ideológiáinak és technikáinak terén.
Tinódi Lantos Sebestyén, a polgársorból származó, majd krónikási-énekmondói érdemei révén nemessé avanzsált deák 1555 novemberében Nádasdy Tamáshoz érkezik Sárvárra, hogy Cronica című művét felajánlja a nádornak. A vár ura azonban nem tartózkodik otthon, így rá várakozva a híres lantos belefog, hogy elmesélje kalandos élettörténetét egy Mári nevű szolgálólánynak. 
|
