Egyéb publicisztikák, tanulmányok és esszék

Sok kérdés, sok válasz és állítás hangzott el az elmúlt több mint tíz évben a versekkel kapcsolatban a Dokk Irodalmi Kikötő felületén. Vagy akár szemezgethetnék az elmúlt hónapok beírásaiból, akadnak kérdések a mostani időkben is bőven. Kérdések, amelyek érintik közvetlenül a költészet mibenlétét, megjelenési és megfogalmazási módjait, az érthetőség témakörét, a költészet eszköztárainak időszerűségeit, és sorolhatnám még hosszasan az aktuálisan szóba került területeket.

Bevezetés

Jelen tanulmányban arra teszek kísérletet, hogy a fordíthatóság kérdését Paul Celan egyik ismertebb versének különböző magyar, illetve egy angol fordításán keresztül megvizsgáljam. Mivel azonban figyelembe veendő tény, hogy a celani költészet, legalábbis a szerző kései költészete hermetikus, azaz a megértés, a dekódolás elől elzárkózó szövegek együttese, megítélésem szerint mindenképpen érdemes áttekintésszerűen megvizsgálni Paul Celan nyelvszemléletét, melyből talán világossá válhat, miért is jelenthet problémát egyes Celan-szövegek németről bármilyen célnyelvre való adekvát fordítása. Dolgozatom első részében éppen ezért röviden áttekintem és értékelem a celani költészetből minden bizonnyal kiolvasható nyelvszemléletet, második részében pedig rátérek a fordítás és a fordíthatóság esetleges elméleti és gyakorlati problémáira, a celani költészet általam reprezentatívnak tekintett darabja, a Fadensonnen – Fonálnapok kezdetű ismert költemény és különböző fordításai kapcsán.

„Ugye, nem mész el! - kérlelt engem egy nagy, kerek szemű lány, én meg szorongattam a katonai behívót, magyarázkodtam, hogy a haza védelme, meg hogy a szolgálat–megtagadást két év nyolc hónappal díjazzák. Nézett rám egyre jobban párásodó tekintettel, én meg azon tűnődtem, hogy tulajdonképpen gyáva vagyok, hiszen a Szentföldre induló keresztes lovagok az életüket kockáztatták szívük hölgyéért s én meg itten megijedek harminckét - hónapos állami (börtön) gondoskodástól… A szép szemekbe megvetés és sajnálat költözött, leveleimre nem válaszolt -, elmaradtunk. Megmondom én: sokkal bátrabb ma sem vagyok!” Hátranézhetsz, - ott kullog mögötted a múlt! Minden ember élete kész regény - mekkora marhaság és mennyire igaz! Nekem mindig meséltek a lányok!

A vers mint az Isten hiányának médiuma –
közvetítés és közvetíthetetlenség Isten és ember között

Megjegyzések Paul Celan Psalm – Zsoltár című verséről

Zsoltár

Senki sem gyúr újra földből, agyagból,
senki porunkat fel nem igézi.
Senki.

Dícsértessél, ó Senki.
Kedvedre vágyunk
virulni.
Szemben
veled.

Ha pragmatikai szempontból közelítünk az elbeszélő prózához, akkor világos, hogy kevés kivételtől eltekintve az önreferencialitás és a tisztán irodalmi referencialitás (az intetextualitás révén) ritka. A narratív jelleg (értve ez alatt most főként hagyományos narrativitást: antropomorf szereplők történetének a mesélését) előrevetíti, hogy a befogadó saját életvilágának értékviszonyait működteti az olvasottakkal kapcsolatban – a szerző pedig természetesen számol ezzel. Mint ahogyan a lapos didaktikusságot kerülendő arra is ügyel – jó esetben –, hogy a szöveg ne egyetlen rögzített értelem, értékítélet dekódolására legyen csupán alkalmas.

Kedves János [Madár János, a Rím Könyvkiadó vezetője, az Arcok és énekek című versantológia kiadója – SP]! Amit a minapi antológia-bemutatón mondtam, ma is állom. S hogy el ne felejtsd, le is írom. Ha körülnézünk s le a mélybe, alattunk és köröttünk új özönvizet láthatunk. De ne mondjunk erre rosszat, ne botránkozzunk meg rajta és ne siránkozzunk miatta. Mert özönvizeket az Úr szokott a földre küldeni. S mindig volt oka rá. Titka pedig oly magas, hogy mi ezt, halandók, halandó ésszel fölfogni úgyse lennénk képesek. Másrészt azért se (botránkozzunk, rosszalkodjunk és siránkozzunk), mert özönvíz nélkül Noé-bárkák sem létezhetnének. Olyanok, mint amilyen az általad ácsolt-barkácsolt is: az Arcok és énekek. Hála hát néked, aki összegyűjtöttél bennünket – harákoló, krákogó, károgó, miákoló, rikácsoló, pintyegő, mormogó és dürrögő vadakat-madarakat. Mi lenne velünk nélküled, jókor-készült, akácból-szantálból-vörösfenyőből faragott bárkád nélkül. Bizony semmi, talán már el is pusztultunk volna. De így, vitorlázva-evezve s vitetve is az árral, reménnyel nézhetünk még mindig a jövendőkre. S ezeken túl is vagy Te Noé, aki nemcsak összegyűjteni képes házanépét, de szereti a bort is és a nőket. Nélkülük pedig nincs élet, s ha jól tudom, költészet sem.

„Ő írt magának éjnek évadán,/Gubbasztott híven csöndes bánatán,/A mulandóság ült szemben vele.// S míg egyre-másra gyűlt a levele,/Erdélyt siratta és az égre gondolt,/A halottak közt maga is halott volt.” Juhász Gyula Mikes című szonettjének utolsó soraival egy példaszerű hűséggel és önfeláldozó szeretettel vállalt szolgálat legbensőbb titkaiba, a bujdosó létforma talán valaha volt legfőbb magyar tanújának talányos-tragikus misztériumába nyerhetünk betekintést. Abba a valamiként élethivatásnak/életfeladatnak tekintett rodostói zágoniságba, amely a száműzöttségben is a sorson fölülemelkedő, tündökletes székely lélekkel, az idegenségben is a szülőföld szerelmetes igézetével, az otthontalanságban is a kiküzdött otthonossággal, a reménytelenségben is a Gondviselésre hagyatkozó erős bizodalommal volt teljes.

Kétségtelenül Celan a XX. század egyik legtöbbet elemzett európai lírikusa, irodalomtörténeti jelentősége okának és költészete lényegének megítélésében pedig a szakirodalomban az elmúlt húsz évben kisebb-nagyobb eltérések mutatkoznak. A következőkben megkísérlem áttekinteni, egyes hazai és külföldi szakirodalmak miben látják Paul Celan költészetének lényegi vonásait és a szerző irodalomtörténeti jelentőségének lehetséges okait, illetve ennek kapcsán bizonyos következtetéseket levonni.

Forrás: drot.eu cikke
(készítette Weiner Sennyey Tibor)

A Kádár-kor ideológiailag szabályozott irodalmának sajátos vonulatát képezik azok a művek, amelyek az akkori közelmúlt kollektív történelmi traumáinak feldolgozásához kívántak hozzájárulni. A traumatikus korszakok között speciális helyet foglalt el az 1949-1956 közötti időszak, a „fényes szelek” nemzedék reményeinek meghiúsulásával, az önkényuralom, a hatalomnak való kiszolgáltatottság tapasztalatával. Az erőszakos iparosítás és városfejlesztés kényszerű életformaváltással és értékválsággal járt együtt, és nem kedvezett az erkölcsi integritásukat megőrizni próbálók kilátásainak. A különböző társadalmi rétegek tagjai eltérő egzisztenciális válságokat éltek meg, közös vonás azonban, hogy a korlátoztt nyilvánosság és a megfélemlítés politikája lehetetlenné tette a traumák feldolgozását. Ezt próbálták pótolni a lehetőségekhez mérten a kor írói egyes műveikben. Ennek egyik változata a „személyi kultusz” éveinek bírálata – mintegy a pártszerű önkritika kollektív formájaként. A ma újra tapasztalható, a kritikai értelmiség ellen irányuló politikai kampányok idején érdemes megvizsgálnunk, hogy a 60 évvel korábbi (elvileg ellenkező ideológiájú) intézkedések milyen értelmiségi szereplehetőségeket tettek lehetővé, valamint hogy ezek negatív erkölcsi és egzisztenciális vonatkozásait mennyire voltak képesek feldolgozni, vagy legalább műveikben tematizálni a szilencium árnyékában egyensúlyozó írók. (Tegyük hozzá, hogy a – részben az általunk emlegetett írók közreműködésével készült – filmek valószínűleg szélesebb körben hatottak, de ezeket itt nincs időnk tárgyalni.)

Érthető módon, a kor irodalmának szerény kritikai potenciálját nem azok az írók jelentették, akik maguk is a Rákosi-rendszer ideológiájának áldozatai voltak, legjobb esetben is több éves hallgatásra ítélve. A Nyugat harmadik nemzedéke és az Újhold köre, az ún. „polgári humanista” írók az enyhülés idején kompromisszumra kényszerültek – jellemzően tartózkodtak (legalábbis 1956 előtt) a közéleti állásfoglalástól. (Leginkább Szabó Magda egyes regényei említhetők a történelmi múlt feldolgozása kapcsán kivételként: Az őz; Az Ajtó.) A korszak feldolgozásának különböző szakaszai természetesen a politikai engedékenység aktuális mértékével is szorosan összefüggtek. Az első korszak az ötvenes évek, amelynek 1956 utáni szakaszát természetesen sajátos elfojtás jellemezte, legalábbis azok számára, akik nem ellenforradalomnak tekintették a „sajnálatos eseményeket”: ők 1956 helyett a Rákosi-kort bírálták. (A rendszer pedig ezzel azonosulva elhatárolódott a „hibáktól” és mosta kezeit.) A közelmúlt feldolgozásában az ötvenes évek második felében inkább azok vettek és vehettek részt, akik maguk is hívei voltak a rendszernek. (Jellemző, hogy a náluk idősebb Örkény Babikja kéziratban maradt 1982-ig.) A később különböző írói és politikai utakat bejáró fiatalok közé tartozott Csurka István és Moldova György éppúgy, mint Sánta Ferenc, Galgóczi Erzsébet, Gáll István.

Speciális változata a rendszerkritikának a szatíra műfaja, amelynek leghíresebb darabja Bacsó Péter 1949-ben játszódó A tanúja, az 1969-ben forgatott, de 10 évig be nem mutatott film, amelynek regényváltozata 1980-ban jelent meg. A kor szatirikus ábrázolásaként megemlíthetjük Mesterházi Lajos Egy élenjáró termelőszövetkezet kimagasló eredményei című kisregényét.

Sokatmondó, hogy a kor ideológiai támaszai közé tartozó, írószövetségi és egyéb pozíciókkal rendelkező írói is kivették a részüket az ötvenes évek – persze szocialista szellemű –bírálatából. Elég Dobozy Imre, Vészi Endre, Mesterházi Lajos, Darvas József, vagy éppen Berkesi András nevét említeni. Dobozy Hatalom nélküljének (1979) párttitkár hőse 1945-ben még hisz a tisztességes kompromisszumokban, Darvas József Részeg esője (1963) is a kor politikai és erkölcsi konfliktusaival foglalkozik. A korabeli társadalmi konfliktusokat mutatja be Hegedűs Géza A Kálmánszeghyek című regénye is, ahogyan Katkó István regényei, többek között a Félszívű apostolok (1959), A nap adja az árnyékot (1961), a Vadhajtás (1973).

Különleges Lengyel József esete, aki nem a magyar, hanem a sztálini önkényuralmi rendszer áldozata volt, csak 1955-ben térhetett haza Magyarországra, ahol a rendszer baloldali kritikusa volt. Igéző című műve nagy elismerést keltett, Szembesítés című regénye viszont (amely külföldön Szolzsenyicinéhez hasonló reputációt hozott neki) csak 1988-ban jelenhetett meg hivatalosan.

A kor egyik kiemelkedő elismertségű írója Déry Tibor, akinek Niki című kisregénye az állattörténeten keresztül a diktatúráról szól, ahogyan a Szerelem című novellának is ez adja a hátterét. 1956-os szerepéért börtönbüntetésre ítélték, itt írta a G. A. úr X-ben című szatirikus disztópiát. 1963-tól újra megjelenhettek művei, 1964-ben a regény is.[1]

A hatalom által ellenőrzött diskurzusban jellemző írói megoldás, hogy a hatalom és az erkölcs kérdéseiről parabola- vagy példázatszerű közvetettséggel szóló művek fejezzék ki a rendszerkritikát – amely viszont így irányulhat a múlt mellett a jelenre is, értelmezéstől függően. Ilyen Illyés Gyula Kegyenc című drámája és Sánta Ferenc Árulója, Mészöly Miklós Magasiskolája,többek között. Nem véletlen, hogy a magyar film hatvanas évekbeli fénykorának is jellemző jelentésközvetítő megoldása a társadalmi-történelmi parabola. A hasonló témaválasztású filmek is (Gábor Pál filmjei, az Angi Vera, 1978-ban és a Kettévált mennyezet, 1981-ben) jelzik, hogy a 70-es évek végén sem lezárt téma még az önkényuralom. (1978-83 között számos „ötvenes évek”-film készül különböző műfajokban, ide tartozik Kovács András Ménesgazdája is, Gáll István regényéből). A hagyományos, realista próza eszközeivel él Gáll István Ménesgazdája (1976), Rónay György A párduc és a gödölye (1978) című regénye, miközben a prózafordulat képviselői új megoldásokat alkalmaznak, Esterházy Péter Kis Magyar Pornográfiája az iróniát és az utalásos jelleget, Nádas Péter (Egy családregény vége) és mások (Lengyel Péter, Bereményi Géza) a családtörténetet. Az 1977-ben megjelent Egy családregény vége hátterét a Rajk-per adja, és az egyszerű realista ábrázolásmóddal szakító regény egyik jelentésrétege kétségtelenül a kor értékválságát tematizálja. Az 1974-89 között betiltott Konrád György korélményei leginkább A cinkos (1983/1989)[2] című regényében jelennek meg. Bodor Ádám munkássága szintén említést érdemel a totalitárius rendszer működésmódjának ábrázolásának sajátos groteszk-ironikus változataként.

Látható, hogy a rendszerkritikai diskurzus a hatalom számára szelepként működött a túlzott belső feszültség levezetésére – ezért ha korlátozottan is, de működhetett. A Rákosi-korszak traumái feldolgozásának különböző megoldásai, témái, motívumai közül ma is érdkes lehet az értelmiségi szereplehetőségek és erkölcsi határhelyzetek vizsgálata. Ez már az ötvenes évekbeli Csurka-írásokban is felbukkan, de a 60-70-es évek fiatal írónemzedékei számára jóval fontosabb. Ezt jelzi Rubin Szilárd Csirkejáték (1963), majd Somogyi Tóth Sándor Próféta voltál, szívem! című regénye (1967).

Csurka Hamis tanújának paraszti származású vidéki tanítója lelkiismeretére hallgat egy kulákper tanújaként, így megtapasztalhatja a hatalomnak való kiszolgáltatottság érzését, ami talán rosszabb, mint maga az elbocsátása. Bojtor László esetének haszonélvezői természetesen gerinctelen és tehetségtelen talpnyalók, jelezve, hogy minden politikai klientúrára épített rendszer alapja a kontraszelekció.

Rubin Szilárd Csirkejátékának hőse is első generációs értelmiségi (és Csurka Bojtorjához, Gáll Busójához hasonlóan szintén Baranya megyei); fiatal író, aki „proli” létére nem találja helyét az új társadalmi rendben, a „burzsoá” értékrendben nevelkedett Carletter Orsolyával kötött házassága tönkremegy, végül öngyilkos lesz.

Somogyi Tóth Sándor elmegyógyintézetbe jutott hőse a fényes szelek nemzedékéhez tartozik, volt népi kollégista Szabados Gábor újságíró és író kezelőorvosának meséli el, hogyan lett az egykori prófétából konformista, hedonista, aki azonban nem bír „hazugul élni”, inni kezd, alkoholista lesz, családi élete tönkremegy.

Lengyel József már említett Szembesítése több szempontból is kivételes. Egyrészt, mert azon kevés mű egyike, amelyeket megírtak és betiltottak – tehát írója kivonta magát a megszokott belső cenzúra alól. Mindezt ráadásul nem a kommunista rendszer ellenfeleként, hanem annak radikális, eszmehű baloldali kritikusaként. Sajátos a mű sorsa azért is, mert csak szűk körben ismerték, 1988-as megjelenése pedig a szocializmus építő kritikájához nemigen járulhatott hozzá – mint ahogyan rombolni sem nagyon kellett már. Lassú Endre, az író több műben is felbukkanó alteregója próbálja megőrizni hitét az eszmében, amit éppen a kommunista rendszer, a személyi kultusz fenyeget.

Értelmiségi szerepkonfliktusok, erkölcsi dilemmák megszólaltatója a már említett Magasiskola, valamint A párduc és a gödölye is. Gáll István regényében egy jó szándékú, cseléd származású fiatal pártfunkcionárius (Busó János) megpróbáltatásait ismerjük meg az állítólagos szabotázsokés összeesküvések paranoid légkörében élnek nemcsak a rendszeridegen horthysta ex-katonatisztek és –tiszthelyettesek. A rendszerhez lojális, munkásszármazású Gáll Istvánt érthető módon elsősorban a munkáskáderek problémái foglalkoztatták (már Csapda című regényében is). Bonyolultabb volt a helyzete a Nyugat harmadik nemzedékét képviselő Rónay Györgynek, az elkötelezett katolikus értelmiséginek, aki osztályellenségként a negatív oldalát élte meg a szocializmus építésének. Élményeinek traumatikus jellegét mutatja, hogy Naplójából megismerhető sorsáról, elhallgattatásáról, hátrányos megkülönböztetéséről, kortársai elvtelen kompromisszumairól, pálfordulásairól még az 1970-es években sem írt. Utolsó regényében Dr. Stoll Aurél nyugalmazott törvényszéki bíró utólagos lelkiismereti válságát mutatja be, miután a Rákosi-korszakban – Rákosi, a „Főnök” személyes nyomására – részt vett egy koncepciós perben, amelyben szabotázs vádjával halálra ítéltek egy ártatlan embert. A kérdés ma is aktuális: felment-e a felelősség alól a politikai kényszer ténye? Ami miatt a Rákosi-kor (és nem kevésbé a nyilasuralom időszaka, a holokauszt) évtitedekig trauma volt, az a tömeges együttműködés, a felelősség tudata. A nyilvános kibeszélés, szembenézés nélkül megbocsátás nem lehetséges, legfeljebb elfojtás, felejtés – hogy azután újra alkalmunk legyen elkövetni ugyanazokat a hibákat, bűnöket, elvtelenségeket a mában.

A dél-lengyelországi költőtalálkozó harmadik napján, most, amikor már túl vagyunk a bőséges ebéden és az errefelé elvárható, illő és üdvös napi templomlátogatáson, következhet a csúcspont: a MEGLEPETÉS. Már nagyon izgulok. Lengyel házigazdáink az első naptól szüntelenül erre a titkos programra célozgattak, olyan ünnepélyes ábrázattal és csillogó szemmel, hogy immár biztosra veszem: legkevesebb arról van szó, hogy sikerült felkutatniuk a havasi előember egy, a környező hegyekben fennmaradt példányát, akivel zárt körben, szirti búvóhelyén találkozhatunk, s aki az egybesereglett költők tiszteletére hazafias verseket fog vonyítani, ősi jeti nyelvjárásban. Mondom, minimum ennyire számítok.

Kritika, irodalom, tudomány, üresség

Kelletlen, kontár és provokatív eszmefuttatás a kortárs magyar irodalomkritika tendenciáiról

Nagy inflációja van manapság az irodalomkritikának, műelemzésnek, ez talán senki számára nem kérdéses. Ha a magát még többé-kevésbé írás- vagy olvasástudónak tartó emberek jelentős részét megkérjük, hogy adjanak valamiféle definíciót az irodalomkritika, illetve akadémikus(abb) körökben az irodalomtudomány szavakra (de talán nem érdemes a kettőt szorosan különválasztani), sokan bizony csak csóválják a fejüket. Persze tudják ők, hogy arról a szebb napokat látott akadémiai diszciplínáról van szó, mely az irodalmi szövegekkel, azok értelmezésével és összefüggéseivel foglalkozik, de amikor az ember fia az irodalomkritikai szövegek funkcióján, s – talán még gyakorlatiasabb módon – azok hasznosságán kezd el gondolkodni, könnyen zavarba jöhet.

A 42. Tokaji írótábort jóval megelőzve egy kávézóban múlatjuk az időt. D megkérdezi, szeretem-e a sakkot. Ráhibázott. Előkerül az okostelefon és letöltődik egy alkalmazás, amin apró figurákat vagyunk csak képesek tologatni, ez azonban pont elég ahhoz, hogy két csúfos vereséget szenvedjek. De jó lesz majd a táborban összefutni, és egy rendes készlettel játszani, mondjuk. Otthon egy korábbi cikket olvasva látom, D mekkora csatákat vívott K-val a táborban. Előre izgulok, nem lenne szerencsés a ½ – 2½ eredményt alulmúlni.