VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Zsille Gábor: OlajA dél-lengyelországi költőtalálkozó harmadik napján, most, amikor már túl vagyunk a bőséges ebéden és az errefelé elvárható, illő és üdvös napi templomlátogatáson, következhet a csúcspont: a MEGLEPETÉS. Már nagyon izgulok. Lengyel házigazdáink az első naptól szüntelenül erre a titkos programra célozgattak, olyan ünnepélyes ábrázattal és csillogó szemmel, hogy immár biztosra veszem: legkevesebb arról van szó, hogy sikerült felkutatniuk a havasi előember egy, a környező hegyekben fennmaradt példányát, akivel zárt körben, szirti búvóhelyén találkozhatunk, s aki az egybesereglett költők tiszteletére hazafias verseket fog vonyítani, ősi jeti nyelvjárásban. Mondom, minimum ennyire számítok. Lázas kíváncsiságom amúgy csak tetézi, hogy itt, a Beszkidek hegycsúcsai között több gyönyörű fürdőhely is található, csupa-csupa faházzal és békebeli, monarchiánus hangulattal. Még csak néhány másodperc várakozás, és igen, igen, máris fellebben a fátyol: vezetőnk, a Lengyel Írószövetség kiválóságos tagja előáll, és fennkölten bejelenti, hogy a délutánt a közeli Przyrznyszczyść bányatelep (a térképen nincs jelölve) olajipari múzeumában töltjük. Húsz költő számára, akik öt országból sereglettek egybe, létezhet-e vonzóbb időtöltés? Ah, micsoda öröm! Szerencsére alig húsz percet kell valahogy kibírnom, és bérelt autóbuszunk már be is gördül az olajipari telep bejáratához. Ügyesen leplezett lelkesedéssel szállok ki. Az egész területet egységesen belengő, elképesztő erejű olajbűz, mely röpke háromórás tartózkodásunk során hű társunk lesz, csak fokozza hidegvérem. A jegypénztár melletti boltocskában kannákba töltött emlékpetróleumot vásárolhatnék, ám én felelőtlenül elhárítom e lehetőséget. Inkább lássuk a múzeumot, ha már egyszer nincs menekvés. Mint Dániel az oroszlánok barlangjába, úgy lépem át a küszöböt. A kiállítás lényegében abból áll, hogy az irdatlan nagy, parkosított területen iszonyú mennyiségű fúrótorony látható. Itt is, ott is, de főként mindenütt. És az nem úgy van, hogy egyszerűen végigrohanok a tárlaton, de nem ám! Kirendelt idegenvezetőt kapunk, aki kedves kötelességének érzi bevezetni bennünket az olajbányászat csodálatos világába – és ennek érdekében minden egyes fúrótorony történetét részletesen ismerteti. S amikor negyven perc elteltével még csak az ötödik toronynál tartunk, és lenvászon ingem máris vad olajszagot áraszt, ismét felrémlik előttem az oroszlánok barlangja. Ám a valódi meglepetés csak ekkor következik. A mellettem álldogáló ukrán költők arca ugyanis kipirul, egy csapásra tűzbe jönnek. A fehérorosz költőnők szakmai kérdéseket tesznek fel az olajfinomításról és a pakura kémiai tulajdonságairól. Az egyik toronynál tolakodva élnek a lehetőséggel, hogy ujjukat a vezeték alján felgyülemlett, gyanús színű tócsába mártsák. Egy ősz halántékú ukrán költő (szonetteket ír) egyenesen megnyalja az olajat, majd csettint: elégedett az ízével. Bezzeg a magyar költőt ez nem hozza lázba. Tűröm, hogy bevezessenek a múzeum legnagyobb büszkeségébe, amely nem más, mint a telep egykori igazgatójának szobája: húsz négyzetméteres helyiség, amelynek sarkában egy teljesen üres, átlagos íróasztal áll, meg egy ronda szék. Itt negyedórás ismertetés következik a néhai igazgató néhai napirendjéről. Megszököm. A kijárat felé sétálok a betonúton, később lehajolok, és hosszan figyelek egy olajszagú katicabogarat. A főkapu előtt kereszttel jelölt világháborús sír: egy ismeretlen lengyel katonát temettek oda. Eszembe jut, hogy egyes szentek holtteste olajat áraszt, gyógyító erejű olajat. Olaj a csontok között, olaj a földben, növények rostjaiban lapuló olaj, a kegyelem és az áldás olaja.
Megjelent: 2014-08-22 16:00:00
|
