Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ködöböcz Gábor: Szépen magyarul, szépen emberül (Mikes Kelemen halálának 250. évfordulójára)

 

„Ő írt magának éjnek évadán,/Gubbasztott híven csöndes bánatán,/A mulandóság ült szemben vele.// S míg egyre-másra gyűlt a levele,/Erdélyt siratta és az égre gondolt,/A halottak közt maga is halott volt.” Juhász Gyula Mikes című szonettjének utolsó soraival egy példaszerű hűséggel és önfeláldozó szeretettel vállalt szolgálat legbensőbb titkaiba, a bujdosó létforma talán valaha volt legfőbb magyar tanújának talányos-tragikus misztériumába nyerhetünk betekintést. Abba a valamiként élethivatásnak/életfeladatnak tekintett rodostói zágoniságba, amely a száműzöttségben is a sorson fölülemelkedő, tündökletes székely lélekkel, az idegenségben is a szülőföld szerelmetes igézetével, az otthontalanságban is a kiküzdött otthonossággal, a reménytelenségben is a Gondviselésre hagyatkozó erős bizodalommal volt teljes.

„Isten kezében vagyunk, és ott vagyunk a legjobb helyen” - írja a költő, Bartalis János. A magyar irodalom egyik legvonzóbb és legszeretetreméltóbb alakja, Mikes Kelemen is ennek tudatában élt. A Fennvaló megtartó kegyelmében és irgalmas szeretetében bízva hordozta el a számkivetettség, a magány, a bujdosás és hazátlanság keresztjét. S hogy mindezt a megpróbáltatást a nagy lelkekre, a nobilis jellemekre valló méltósággal és törhetetlen derűvel viselte, arról kiegyensúlyozottságot, belső békét és harmóniát sugárzó írásképe mindennél beszédesebben árulkodik. Ha igaz, hogy a kézírás a lélek grafikai tükre, akkor Mikes Kelemen idegenségben és otthontalanságban tanúsított hitéről, hűségéről és helyt-állásáról, nemkülönben tisztességéről, tartásáról és tisztaságáról csak szuperlatívuszokban, a legnagyobb elismerés hangján emlékezhetünk meg. A nagy fejedelem II. Rákóczi Ferencnek bizonyosan nem volt hívebb embere Mikesnél. Amiként hitelesebb krónikása, őszintébb elsiratója és gyászoló se igen akadt.

Már nem először gyönyörködöm az egri Főegyházmegyei Könyvtárban őrzött Török-országi Levelek eredeti kéziratának gyöngybetűkkel papírra vetett, lélekteljesen kalligrafikus soraiban, de írásművészete mellett újra és újra csodálattal adózom emberi nagyságának is. Ez a tanulhatatlan talentumokkal bíró háromszéki példaember úgy alkotott szépen magyarul és úgy élt szépen emberül, hogy 1761 október 2-án a hiánytalanul elvégzett szolgálat, a tisztességgel megfutott pálya oltalmazó derűjével, a transzcendens reménység csöppnyi öröklétet kigyöngyöző lelki tartalmával járulhatott az örök hazába, a Mennyei Atya házába.

Az igézően szép és megejtően tiszta művészi-emberi karakter irodalmunkban nem-egyszer kiérdemli az angyali jelzőt. Ha Dsida Jenő a poeta angelicus, akkor Mikes Kelemen a homo angelicus megtestesítőjeként élhet az irodalmi köztudatban és a nemzeti emlékezetben. Túl azon, hogy kettejük esetében talán a magyar irodalom legrokonszenvesebb alakjairól van szó, a párhuzam azért is indokolt, mert az általuk képviselt formanívó mindig a létezési nívónak rendelődik alá. Ennek okán a Dsida és Mikes-féle esztétikai magatartás szükségképpen a magatartás esztétikáját is jelenti. A nemrég Tüskés Gábor szerkesztésében megjelent s a teljes életműből válogató kötet (Mikes Kelemen füveskönyve, Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2011.) egyebek mellett ilyesféle tanulsággal is szolgál. 

Mikes Kelemen művészi és emberi kvalitását irodalomtörténetében Szerb Antal is kiemeli, ráadásul „a legerdélyibb erdélyi szerző”-nek nevezi őt. Ez a jellemzés aztán sokak Mikes-képébe beépül; Tamási Áron például székelyes-góbés elmésségét, csillámló játékosságát, nyelvteremtő zsenijét dicséri, Páskándi Géza pedig az egyik legnagyobb próza-nyelvteremtőnket, az első modern prózaírónkat tiszteli benne. Végső soron Mikes teremti meg annak a „tündéri realizmus”-nak az alapjait, amely aztán Krúdy Gyula, Tamási Áron, Gelléri Andor Endre, Gion Nándor és mások írásművészetében teljesedik ki. 

Egészen különleges stilisztikai értékkel és hallatlan nyelvteremtő erővel bíró, az erdélyi szépprózában is unikális retorikai megformáltságú mintamondatok végeláthatatlan sorát idézhetnénk Mikes góbésan tüneményes észjárását, sziporkázóan szellemes gondolkodását, választékosan elegáns stílusát és meghökkentő nyelvi leleményekkel teletűzdelt szövegalkotását bizonyítandó. Ezek közül álljon itt egy kisebb csokorra való: „Jobban szerettem volna káposztásfazék lenni Erdélyben, mintsem kávét ivó fincsája a császárnak”; „A nagy vigasságban csak suhajtunk, olyan jó kedvünk van, hogy majd meghalunk búnkban”; „Kinek-kinek kell tudni, hogy mi fő a fazekában. Az én fazekamban pedig semmi hazamenetelre való reménségem nem fő”; „Mi itt oly csendes nyugodalomban élünk, hogy úgy tetszik, mintha másutt mind megholtak volna, csak mi élnénk. Pedig ha jól meggondoljuk, mások élnek, és mi csak aluszunk. De van-é egyéb dolga a bujdosónak?”; „Azt nem okosan mondja-é a török, hogy az Isten rakás kenyereket hintett el imitt-amott az ember számára és oda kinek-kinek el kell menni, és ott kell maradni, valamég a kenyérben tart”; „Az Isten minden embert a sárból teremti, egy angyalnak vagyon gondja arra a sárra; valamely helyről, valamely tartományból vészi az angyal azt a sárt, oda el kell menni, és ott kell meghalni. Azt nem tudom, hogy mennyi kenyér vagyon még előttem, de azt elítélhetem, hogy innét vitt volt az angyal sárt Zágonba”.

Aligha véletlen, hogy az ikonikus-szimbolikus megjelenítésre is oly kényesen ügyelő Nyugat című folyóirat szerkesztői Ignotustól Gellért Oszkáron, Osvát Ernőn át Babitsig mindvégig ragaszkodtak ahhoz, hogy a folyóirat címlapján afféle transzparens értékjelkép-ként, az irodalmi, nyelvi hagyomány etalonjaként, a makulátlan és kikezdhetetlen művészi-emberi habitus megszemélyesítőjeként a Beck Ötvös Fülöp által készített Mikes-emlékérem piktogramszerű mása szerepeljen. A 34 éven át címlapon megjelenő Mikes-portré is nagy mértékben hozzájárulhatott ahhoz, hogy a nagy bujdosó író, műfordító a magyar irodalmi legendáriumban az értékteremtő magány áldott emlékű klasszikusai között találta meg az őt megillető helyet.

Akárcsak a régebbi költők (Lévay József, Vörösmarty Mihály, Juhász Gyula) művei nyomán született újabb Mikes inspirációjú versek (Tamás Menyhért: Zágoni levelek 1-5; Vári Fábián László: Útban Törökország felé; Kányádi Sándor: Öreg iskola ünnepére) is tovább árnyalják és gazdagítják az őseredeti tehetséggel és igaz emberséggel megáldott zágoni-rodostói Mikes Kelemenről alkotott képünket. Az említettek közül Kányádi Sándor emlékezetes szépségű verse a szülőföldhöz, illetve a száműzöttséghez tartozó lelki-szellemi-morális tartalmakat a nagy bujdosóra valló lírai hevülettel és egyetemes érvénnyel fejezi ki. Mikes Kelemen szépírói-műfordítói testamentuma és életpéldája előtt tisztelegve, a megtartó párbeszédre s a hozzánk szóló üzenetekre gondolva idézem a Kányádi-vers záró sorait: „halálunkig halljuk a csengőt/ nyelvünk magányos/ márvány-tenger partján/ milliom rodostóban/ zágont// ünnep előtt/ ünnep után/ addig vagyunk-leszünk/ amíg a lépcsők bennünk is/ vásnak-vénülnek/ s újulnak a falak amíg/ halljuk a csengőt/ s benne a tengert/ és minden rodostóban/ zágont”.

  
  
 

Ködöböcz Gábor (Vásárosnamény, 1959) irodalomtörténész, szerkesztő, pedagógus

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.