Videó

Az Archivum Roma csatorna videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

A dél-lengyelországi költőtalálkozó harmadik napján, most, amikor már túl vagyunk a bőséges ebéden és az errefelé elvárható, illő és üdvös napi templomlátogatáson, következhet a csúcspont: a MEGLEPETÉS. Már nagyon izgulok. Lengyel házigazdáink az első naptól szüntelenül erre a titkos programra célozgattak, olyan ünnepélyes ábrázattal és csillogó szemmel, hogy immár biztosra veszem: legkevesebb arról van szó, hogy sikerült felkutatniuk a havasi előember egy, a környező hegyekben fennmaradt példányát, akivel zárt körben, szirti búvóhelyén találkozhatunk, s aki az egybesereglett költők tiszteletére hazafias verseket fog vonyítani, ősi jeti nyelvjárásban. Mondom, minimum ennyire számítok.

 

Kritika, irodalom, tudomány, üresség

Kelletlen, kontár és provokatív eszmefuttatás a kortárs magyar irodalomkritika tendenciáiról

Nagy inflációja van manapság az irodalomkritikának, műelemzésnek, ez talán senki számára nem kérdéses. Ha a magát még többé-kevésbé írás- vagy olvasástudónak tartó emberek jelentős részét megkérjük, hogy adjanak valamiféle definíciót az irodalomkritika, illetve akadémikus(abb) körökben az irodalomtudomány szavakra (de talán nem érdemes a kettőt szorosan különválasztani), sokan bizony csak csóválják a fejüket. Persze tudják ők, hogy arról a szebb napokat látott akadémiai diszciplínáról van szó, mely az irodalmi szövegekkel, azok értelmezésével és összefüggéseivel foglalkozik, de amikor az ember fia az irodalomkritikai szövegek funkcióján, s – talán még gyakorlatiasabb módon – azok hasznosságán kezd el gondolkodni, könnyen zavarba jöhet.

 

A 42. Tokaji írótábort jóval megelőzve egy kávézóban múlatjuk az időt. D megkérdezi, szeretem-e a sakkot. Ráhibázott. Előkerül az okostelefon és letöltődik egy alkalmazás, amin apró figurákat vagyunk csak képesek tologatni, ez azonban pont elég ahhoz, hogy két csúfos vereséget szenvedjek. De jó lesz majd a táborban összefutni, és egy rendes készlettel játszani, mondjuk. Otthon egy korábbi cikket olvasva látom, D mekkora csatákat vívott K-val a táborban. Előre izgulok, nem lenne szerencsés a ½ – 2½ eredményt alulmúlni.

 

Herczeg Ferenc: Ádám, hol vagy?

Herczeg Ferenc az Új Idők főszerkesztőjeként maga is azt az ókonzervatív irányzatot képviselte, mely stílusnak a lap más szerzői (Gulácsy Irén, Zsigray Julianna, Kosáryné Réz Lola, vagy Zilahy Lajos stb.) is alkotói voltak. Regényíróként szívesen fordult a történelmi regény amúgy is divatos műfaja felé. Ebben a tematikában, Az élet kapuja című kisregényével a Nobel-díjra jelölést is „majdnem” sikerült elérnie. A Kráter Műhely Egyesület gondozásában 2011-ben újra megjelent Ádám, hol vagy? című regénye alapvetően ennek a határhelyzetben levő műfajnak a megvalósulása némileg modern kerettel.Herczeg Ferenc: Ádám, hol vagy?

 

Utassy József boldog-szomorú stációi

Utassy József költészete ’45 utáni líránk egyik legeredetibb és legfigyelemreméltóbb teljesítménye. Az 1941-es év tavaszán Ózdon született költő esztétikai magatartását a recepció sok-féleképpen jellemzi: „boldogságkereső” és „démonokkal csatázó” költő, „az elemi össze-függések” és „a verssé vált indulat” költője, „a dalba oltott irónia” és „a csillagfegyelmű ének” költője, a „gyönyörű helybenjárás” és „a küzdelem költője”, a megtorpanásaiban és újrakezdéseiben saját transzcendenciájára és növéstervére figyelő „korszerű romantikus”. És mindezek foglalataként –akárcsak az örök példa Petőfi- a legfőbb életértéket és legnagyobb kihívást jelentő szabadságszerelem költője is ő.

 

Levél Mirtse Zsuzsának

Kedves Zsuzsa! Tényleg nehéz ügy ez. Vagy inkább groteszk. Hiszen az, amit joggal várhattunk annak idején a digitális technika elterjedésétől, a kulturális javakhoz való hozzáférés „demokratizálását”, az egyelőre még várat magára. Egyelőre több mint bőséges tapasztalataink a közhelyes feldicsérések, másfelől a kötözködő, aljas lehúzások gyakorlatáról vannak. Azokról, amiket Te is említettél. De folytathatnám a sort (hogy miket látok magam is) – az ocsú és a búza egybedöntögetését, a dilettantizmus árvizét, amely partjai közül ki is csap, s talán nem túlzás, ha azt mondom Petőfivel: „el akarja nyelni a világot.” És nem is csak a virtuálist. Begyűrűzik a „valóságosba” is.

 

Mielőtt a címben felkínált témára rátérnék, szükségesnek tartom az irónia fogalmának körüljárását, értelmezéstörténetének felvázolását, s bemutatom, miként lehetne a középiskolai gyakorlatban az ironikus magatartásforma változatait irodalmi hősökkel példázni.

 

Marko Blažo kiállításáról

Nyitra jó hely. Ha komálod Mikszáthot, még jobb: ezt a várost úgy hatja át valami egyetemes, kicsit száraz, kicsit szurkálós önhumor, akár a Szent Péter esernyőjét, ha emlékszel. Nyitrán minden van, illetve két dolog mintha nem lenne: szemetet és rendőrt nem láttam az utcán (és ez ma már jócskán kettő, a nagy túrának, proletárdiktatúrának ott is vége). Az építészet nyugalomra fogva, nem dózerolnak és légkalapálnak, hanem újrafestenek, kijavítanak, átfogalmaznak. Városrendezésileg higgadt, emlékeket finoman tisztelő, figyelmessé lelassított megújulás van.

 

A közelmúltban egy olasz diplomatával beszélgettem egy tengeren túli ország budapesti nagykövetségének fogadásán. Az ősz hajú, de idősnek még nem igazán mondható úr tisztán, érthetően, helyesen beszélt román nyelven. Pillanatok alatt elhatalmasodott rajta a lelkesedés attól, hogy én magyar anyanyelvű létemre hajlandó voltam vele románul társalogni. Hiába magyaráztam neki, hogy ebben semmi rendkívüli nincs, de ő nyújtogatta a nyakát, hogy bizony ez meglepi őt. Kifejtettem neki nézetemet, mely szerint nekem nincs okom ellenérzéseket táplálni annak az országnak a polgárai és a nyelvük iránt, amelyikben születtem. Akadtak ugyan kellemetlenségeim a többségétől eltérő anyanyelvem miatt, de azok jobbára a katonaságnál értek, és én nem hallottam még olyan fegyveres alakulatról – légyen az bárhol a világon – ahol a bajtársak és az őrmesterek tudtak volna akár egy névnapi köszöntőt mondani anyázás nélkül.

 

A költészet szimbóluma a hárfa. Írország nemzeti jelképe is a hárfa a X. századtól. Az egyik legrégebbi ilyen hangszert a dublini Trinity College-ban őrzik, és a X–XI. században élt Brian Boru ír főkirálynak tulajdonítják.

Napjainkban a kortárs költészet csekély szerephez jut a társadalmi kommunikációban – annak ellenére, hogy a versírást tömegek művelik. Hatalmas túlkínálat van a költeményekből. Mindenki megírja a búját-baját, leggyakrabban minden önkritikát mellőző bőbeszédűséggel, vagy épp a világ sorsát tárgyalja látnoki hittel és ugyancsak visszafogottság nélküli fecsegéssel. A kész művek aztán évekig lapulnak a szerzők íróasztalfiókjaiban, vagy épp a szerkesztőségek „aszalják” azokat tovább. A megjelenés és a kánonok középpontjához való közeledés egeket verdeső presztízs, azonban a napvilágot látott költemények se válnak a közbeszéd részévé, a szűkebb irodalmi kultúrának is csak kis mértékben.

 

Bacsó PéterMegfelelt bizonyos elvárásoknak az 1990 előtti rendszerben, mégis ő lett ennek az időszaknak a legszigorúbb, legpontosabb, legemberibb, egyben legvidámabb kritikusa.

1928. január 6-án, Kassán született Bacsó Péter, a sokoldalú filmes szakember, rangos hazai és külföldi művészeti és társadalmi díjakkal elismert alkotó, Palotai Boris írónő fia. Maga is irodalmi vonalon indult, és az írás felől közelített a filmhez. Közölt verseket, kritikákat, dalszövegeket. Főiskolásként részt vett pályatársaival forgatókönyvek írásában (Úttörők, 1949; Szabóné, 1949), és miután végzett, dramaturgként helyezkedett el a Filmgyárban.

 

M. C. Escher: Körhatár III, 1959, a hiperbolikus sík egyik legismertebb ábrázolása. Ha valamilyen csoda folytán (síkbeli!) hiperbolikus lényekké változnánk és a képbe kerülnénk, azt találnánk, hogy a halak mind egyforma nagyok, és színek szerint egy-egy egyenes mentén úsznak.

210 éve, 1802. december 15-én Kolozsváron, székely, magyar és szász felmenőkkel rendelkező családban született Bolyai János, máig legnagyobb matematikusunk.

Ő volt a nemeuklideszi vagy abszolút, közelebbről a hiperbolikus geometria megalkotója. Fő műve, amely ennek az 1829-ben forradalmian új geometriának a leírása, a szintén matematikus apja által szerkesztett ismeretterjesztő könyv függelékeként jelent meg. Innen a címe, az Appendix.

 

Weöres Sándor Antik szonáta című versciklusát szeretném bemutatni röviden. Azért ezt, mert szerintem ez a kevésbé ismert műve is magán hordozza nagy költőnk legfőbb kézjegyeit, relatíve egyszerű mivoltában is megmutatja azt a különleges univerzumot, amiért nagyon lehet szeretni Weöres Sándor életművét.

A ciklus az Egybegyűjtött írások bővített kiadásában jelent meg először 1975-ben. Ez is jelzi, hogy maga a szerző nem tulajdonított különösen kiemelt fontosságot neki, tehát például nem szerkesztette bele valamelyik nagyobb művébe, nem helyezte valamely kötet központi helyére, nem tette valamely nagyobb gondolati vagy formai egység reprezentatív vagy címadó darabjává. De ez nem von le egyébként az értékéből. Négy versből álló önálló kis mű, önmagában is befogadható, értékelhető.

 

„Miért írunk verset?”

A versírás motivációiról

Én úgy látom, a versírás alapvetően érzelmi kérdés. Ezen belül az érzés és az együttérzés motivációja a meghatározó. Az első egyértelmű, de sokan meg is állnak annál. Az érzés másképp megközelítve hangulat: öröm, bánat, szerelem stb., és ez hitelesíti az írás gesztusát. Az élmény vagy megvan, vagy nincs. Csakhogy ez hozzáállás még döntően passzív, hiszen a költő ilyenkor magában keres valamit, ami nem feltétlenül függ össze az ő aktivitásával.

Az empátia az, ami már aktivitást is igényel. Az érzelmek eleve abban jelentenek többet az érzéseknél, hogy az ember tudatosan vagy részben tudatosan válogat a jelen és a jelenbe hozható érzései közül. Az érzelem egy irányba tartó és egy irányba terelt érzések összessége a lélektan szerint is. Az empátia még ennél több: a beleérzés, belelátás, belevetítés képessége.

 

Odatenni végre valamit úgy, ahogy a kukoricalevelet Vincent arra a képre, talán Kukoricatábla a címe vagy ilyesmi, úgy, ahogy az a kicsike levél engem letaglózott, túl közel is mentem hozzá, rám szólt a teremőr néni, elnézést, mondtam, bocsánat, majdnem beleestem. Egyetlen mozdulattal, egyetlen, tökéletes ecsetvonással, hogy abban benne legyen a teljes életem, ez az összeszorított száj mögötti ordítás. Csakhogy, ahhoz meg kell csinálni az egész képet.

Felszállok a villamosra, nézek egy lányt, aki hasonlít rám, hasonlóak vagyunk, pont a seggét látom, atyaúristen, nekem is ekkora seggem lehet, megállok, előttem egy néni ül, két térde közé szorít egy szatyrot, benne újságpapírral letakart valami, a papíron átüt a piros, talán meggy, csodálatosan terjedő foltok két fontos cikken, az egyik a kormányt szidja a másik a közmédiát, sötétkék mackónadrág, nejlon otthonka, mustársárga kardigán, mellette egy halványlila lány, csupa divatos holmiban, telefonál, majd csörizz meg, mondja, gondosan vasalt haját kisimítja az arcából, a néni igazít egyet a szatyron. Megfulladok. A következőnél felszáll valaki, mellém áll, látom a famernadrágját, a cipője orrát, nem nézek oda, tudom, hogy mosolyog, elmosolyodok. Bőszen kapaszkodunk.

 

A Napváros elbeszélés a címadó darabja az 1936-ban megjelenő 15. kötetnek Herczeg Ferenc Válogatott Munkáinak Emlékkiadásában, a könyv megszerkesztése során nagy jelentőséget tulajdonítottak neki, pozícióját tekintve is első a tizennyolc alkotás közül.

A történet látszólag két, valójában csak egy képzeletbeli városról, Nonáról szól. A bevezetésben Nona egy fiatal polgárát, a nagyrektor lányát, elrabolta az ellenséges város, Antinona (!) kapitányának kilencedik fia, Leif. A csúcspont pillanatában a fiatal katona meghalt a „saját” városa ostromában, mielőtt feleségül vehette volna az elrabolt lányt.  Napvárost a nonai nagyrektor támadta meg, hogy lányát, Filippát hazaengedjék, aki a zárásban vőlegénye halála után haza is tért és belepusztult a bánatba.

 

Megváltoztak a dolgok…
Régóta érezni, hogy „valami nincs sehol.”
Hogy valami, valamikor, valahol félrecsúszott a neki rendelt sínpárról, és csak robog, robog egyre sebesebben, lefelé egy meredek hegyoldalon…

Sok helyütt olvasni, hallani, hogy eljött a tudatváltás ideje. Hogy így, ahogy most van, nincs tovább. Elfogyott a még járható út a lábunk alól, hát vagy felnövünk végre, vagy… eltűnünk végleg.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal